Miben halt meg Napóleon?

/Harmat Árpád Péter/

Bonaparte Napóleont, a franciák 1804 –ben megkoronázott császárát, és Európa meghódítóját véglegesen csak 1815 nyarán sikerült legyőzni a mai Belgium területén fekvő Waterloo mellett. A waterlooi csatát követően (1815 június 18) a Napóleon legyőzésére alakult nemzetközi koalíció úgy döntött, hogy a foglyul ejtett császárt a távoli atlanti-óceáni szigetre, Szent Ilonára száműzik, mert ez a sziget Európától és Afrikától egyaránt oly távol van, hogy visszatéréséről még időben tudomást szerezhetnek, s fel tudnak készülni fogadására.

Kezdetben maga Napóleon úgy tervezte, hogy Rochefort kikötőjéből átkel Amerikába, s ott kivárja, míg a helyzet lecsillapodik Európában, s idővel visszatérhet. Ám Fouché már előre értesítette az angolokat, akik elzárták a kikötő bejáratát, s 1815 augusztus 8-án Napóleont elindították Szent Ilona szigete felé, ahova 1815. október 16-án érkezik a Northumberland vitorlás fedélzetén. 1819-ig Napóleon még bizakodik visszatérésében, de ekkor tudomást szerez a szövetséges uralkodók 1818 végén Aix-la-Chapelle-ben hozott döntéséről, miszerint bár nem szigorítják tovább Napóleon száműzetését, de haláláig nem is engedik el többé a szigetről. E hír hallatán Napóleon reményvesztetté válik, életuntságát már munkával sem kívánja tompítani, egyre inkább visszavonul, elzárkózik. Mind többen hagyják magára kísérői közül is.

Csak betegsége nem hagyja el, csak az keríti egyre inkább hatalmába. Száműzetésének első két évében még ellenáll, ekkor még csak korábbi betegségei gyötrik, mint a vértolulások, a fejfájások, a nátha, kisebb, jóindulatú lázrohamok. 1817 októberétől viszont már májbántalmai is vannak. Ez nem lehetett meglepő, hisz anyja valamennyi testvére is májbetegségben szenved, s magának Napóleonnak is voltak korábban májproblémái. A sziget nedves éghajlata, a tisztának nem mondható ivóvíz, a vérhast és maláriát terjesztő szúnyogok mind károsan hatnak a fogoly egészségére. De maga Napóleon sem kíméli magát, naphosszat üldögél túlfűtött szobáiban, a aixi döntést követően már nappal is hosszasan alszik, életmódja felborul, bár orvosa tiltja, mégis forró vízben áztatja magát, s ráadásul rendszertelenül is étkezik. Legyöngült szervezetével orvosai sem bánnak kellőképpen, gyógyszerekkel tömik.

Szent Ilona szigete (Afrika és Dél-Amerika közt az Atlanti-Óceánon):

Kezdetben kis kertecskéjében gondozta virágait, rózsáit, de idővel ez a foglalatosság sem kötötte le. 1819 végétől betegsége egyre többet gyötri, már felkelni is sokkal nehezebben tud, sokat panaszkodik oldalát gyötrő fájdalomra: mintha "borotvával vágnának az oldalába". 1820-tól a feljegyzések szerint már csak levesekkel és kocsonyás húsokkal bír táplálkozni, de senki nem hisz neki. Az angolok úgy vélik csak szökését kívánja ezzel is előkészíteni. Egy angol orvost is küldenek a szigetre, hogy megvizsgálja Napóleont, de sokáig nem engedi magához, s amikor erre 1821 márciusában mégis sor kerülhet, az angol orvos szakértelem híján félrediagnosztizálja, minden baj forrásának a császár hipochonderségét tartja. Titokban, szobája elé őrt állítva veszi fel Napóleon az utolsó kenetet. Átszállítatja magát a szalonba, majd köréje gyűlnek kíséretének francia tagjai. Május 5-én délután Napóleon lélegzete mind ritkábbá válik, majd amikor a naplementét jelző ágyú este 6 órakor eldördül, Napóleon végleg távozik az élők sorából. Utolsó szavai ezek voltak: "Franciaország ... a hadsereg ... előőrs ..." Mikor örökre behunyta szemét a császár, Marchand azzal a kabáttal takarta be a halottat, melyet 1800. június 14-én a marengói csatában viselt.

A halál okát illetően eltérő vélemények láttak napvilágot, s ezeket mind a mai napig nem sikerült megnyugtatóan tisztázni. A legelfogadottabb nézet mind a mai napig az, hogy betegségben és nem mérgezésben halt meg. A mérgezés hívei, pl. Ben Weider azzal vádolják az angolokat, hogy félve Napóleon újbóli visszatérésétől szisztematikusan mérgezték. Erre utalnak véleményük szerint pl. az álmatlanság és álmosság gyakori váltakozása, a szőrtelenség is. A császár hajtincseinek vizsgálata szerint arzénnel mérgezték meg. Valószínűbbnek tűnik viszont, hogy hepatitiszből származó májdaganat vagy valamilyen gyomorbetegség végzett vele. A boncolási jegyzőkönyvekből azt lehet megállapítani, hogy a máj megdagadt, de látható elváltozást nem észleltek rajta, viszont a gyomor elüszkösödött és kilukadt. Apjával és néhány testvérével is gyomorbántalom végzett, de valószínűleg a sziget éghajlata és viszonyai siettették a betegség elhatalmasodását. Mégis mi utalhatott az arzén jelenlétére. Arzént ténylegesen lehet találni a hajmintákban, de ez nem szándékos mérgezésből adódik, hanem származhatott azokból a gyógyszerekből is, melyet Napóleon orvosai írtak fel, de abból a papírkárpitból is, melyet arzénalapú festékkel vittek fel a falra. A nedves éghajlatú légkörben ez valószínűleg a levegőbe átkerülve károsíthatta az amúgy is beteg Napóleont. Mivel Napóleon biztos volt abban, hogy az angol hatóságok nem engednék meg, hogy Európában temessék el, ezért maga nézte ki sírhelyét a szigeten, a Geránium-völgybe egy kis forrás mellé, három szomorúfűz alá temettette el magát. A temetésen Napóleon kíséretén, szolgáin és a helyőrség katonáin kívül teljes létszámban jelen voltak a tengerészek és hajóstisztek is, illetve a sziget hivatalnoki kara, a kormányzó és a sziget egész lakossága is. Amikor a koporsót a sírba engedték, tüzérségi sortűzzel búcsúztatták a halottat, megadva ezzel a végtisztességet a nagy ellenfélnek. Húsz évig nyugodott ebben a sírhantban, mikor is Párizsba szállították tetemét, hogy a nagy király dómjában helyezzék örök nyugalomba.

Harmat Árpád Péter

.

Ajánlja ismerőseinek...