A Római Birodalom első császárai!

A Claudius és Flavius dinasztia (i.sz. 14 - i.sz. 96)

/Harmat Árpád/

(Cikkünk végén összefoglaló táblázat található a római császárokról!)

Tiberius (i.sz. 14 – 37): Eredetileg Tiberius Claudius Nerónak hívták, ám amikor Augustus Kr. u. 4-ben fiává - s ezzel voltaképpen máris utódjává - fogadta, Tiberius Iulius Caesarnak nevezte el. Róma városában Augustushoz hasonlóan a Palatinuson építtetett magának palotát (Domus Tiberiana), amelynek ma már csak romjai láthatók. A birodalmon belül biztosította Itália túlsúlyát, a provinciákkal kapcsolatban a "nyírni kell a juhot, nem megnyúzni" álláspontjára helyezkedett - vagyis racionalizálta a kizsákmányolás mértékét -, továbbá megerősítette a helyi vezető rétegeket, és lényegében felhagyott a római polgárjog adományozásának elődei által folytatott gyakorlatával.

Külügyek, hódítások: Tiberius mint reálpolitikus nem kívánta tovább növelni a birodalom méretét, mely szerinte éppen optimális nagyságú volt. Unokaöccsével, az utóbb gyanús körülmények közt elhalálozott Germanicusszal emiatt is keveredett konfliktusba: Germanicus mint népszerű fiatal hadvezér nem értette, hogy a princeps miért nem engedi folytatni sikeres germaniai háborúit, s miért választ a katonai megoldás helyett diplomáciai módszereket a germaniai helyzet kezelésére. Germanicus nem is megalapozatlan gyanúja az volt, hogy nagybátyja féltékeny katonai sikereire.

Az egyébként is befelé forduló alkatú Tiberius folyton-folyvást arra kényszerítette környezetét, hogy szavait lesse, gondolatait igyekezzék leolvasni az arcáról, illetőleg helyette mondja ki, amit hallani akar. A félelem így megteremtett légköre fokozatosan alakult át - a személyi kultusz legnyíltabb változatának a princeps alkatához amúgy sem illő bevezetése nélkül - valódi katonai rémuralommá. A felségsértési (koncepciós) perek és a Germanicuséhoz hasonlatos gyanús halálesetek elszaporodása végül Seianusnak, a Kr. u. 26 után a Caprae szigetére költözött császár helyett a tényleges hatalmat gyakorló testőrparancsnoknak a hatalmaskodásához vezetett. A testőrparancsnok a tágabban vett császári család számtalan tagját végeztette ki. Tiberiust végül sógornője értesítette a Rómában kialakult helyzetről, így a császár a szenátussal halálra ítéltette a lassan teljhatalomra szert tett főparancsnokot.

Tiberius Germanicus fiát, Gaius Caesart nevezte meg örököseként: ő az, aki apja katonáitól kisgyerekkorában a "Caligula" (kis csizma) becenevet kapta. A princeps halálakor Caligulán kívül már csak ketten voltak életben a korábban népes család férfi tagjai közül.

Tiberius uralkodása idején Iudaea provincia meglehetősen nagy jelentőségű események tanúja volt. Azon túl, hogy a zsidók föllázadtak Pontius Pilatus helytartó ellen, mert az a császár képmásaival díszített hadi jelvényeket éjnek idején bevitte a jeruzsálemi templomba, holott a nép a képtilalomra hivatkozva napokig kérlelte: ne tegye, nos, ezen túl ekkor került sor azokra a mondhatni világhírű történésekre, amelyeket a kereszténység alapító eseményeinek is nevezhetünk.

Tiberius halála: Halálának oka máig nem ismert pontosan. Egyes vélekedések szerint a kivégzett testőrparancsnok (Seianus) helyére kinevezett új praetoriánus parancsnok ölette meg.

2.) Caligula (i.sz. 37 – 41):

Gajus Caesar Caligula, római császár, Germanicus és Agrippina legifjabb fia. Gyermekéveit atyjánál, a Rajna mentén állomásozó légiók között töltötte, a kik a bakancsot (caligae) viselő ifjút megkedvelték és csizmácskának nevezték el, mely név azután közhasználatúvá lett. Szülei elhanyagolták nevelését és elnézték alattomosságát. Atyja halála után Tiberius császár udvarába került, hol szolgai meghunyászkodással kerülte ki a mindenható Sejanus gyanúját és behízelegte magát a császárnál, ámbár ez felismerte Caligula tettető természetét. Később Macróval, - a testőrség Sejanus kivégzése utáni új főnökével - jó viszonyt alakított ki, és a maga részéről helyeselte Tiberius megöletését. A császár halála után, a senatus, a testőrök és a nép is, akik mindnyájan csalatkoztak Caligula jellemében, kikiáltották őt császárrá.

Ebben az állásban Caligula néhány hónapig népszerűség után áhítozott; e célból feláldozta Tiberius embereit, elengedte az adókat, elűzte a delatorokat, fényes circus-játékokról gondoskodott stb. Amellett azonban őrült módon pazarolta az állam pénzét és néhány hónap alatt 2700 millió sestertiust költött mulatságokra. A 7-ik hónapban súlyos betegségbe esett, melyből felépült ugyan, de azóta kegyetlenkedni kezdett és őrjöngő zsarnok módjára viselkedett

Amúgy is ideges, gyönge testalkatú (nyavalyatörésben szenvedett) és zavaros eszű volt, a váratlanul elnyert császári hatalom pedig a mindenhatóság érzését keltette benne. Sorra kivégeztette rokonait, barátait, ellenségeit. Megölette nővérét Drusillát, szintúgy apósát és Macrót, és istennek képzelve magát, Jupiterrel és Dianával mint «nővérével» társalgott. Roppant sok pénzre lévén szüksége, a gazdagokat juttatta a vérpadra, kiknek kincseit lefoglalta. Őrültsége már nem ismert határt, nyíltan istennek nyilatkoztatta ki magát és külön papi testületet létesített a maga tiszteletére, melybe kedvelt lovát (Incitatust) is beválasztotta. Csakis a zsidók merték a császártól követelt imádást megtagadni és Philon bölcsészt küldték Rómába azzal a megbízással, kérje meg a császárt, hogy ne állíttassa fel szobrát a jeruzsálemi templom szentélyében. Ebben az időben Caligula már delatorok, testőrök és romlott nők társaságában töltötte napjait, de miután még ezek közül is néhányat megadóztatott és kivégeztetett.

Caligula halála: A szenátus és a testőrgárda tisztjei megelégelték alig négy évnyi uralmát, és a praetoriánusok egyik vezetője Chares tribunus a szenátus tudtával és beleegyezésével megölte egy díszszemlén.

3.) Claudius (i.sz. 41 – 54):

Teljes nevén Tiberius Claudius Drusus Nero Germanicus a galliai Lugdunumban (a mai Lyonban) született. Apja Nero Claudius Drusus, anyja Antonia Minor volt. Claudius volt az első római császár, aki Itálián kívül született. Rokkant volt és 37-es consullá választásáig semmilyen hivatalt sem töltött be. Talán testi fogyatékossága mentette meg attól, hogy Tiberius és Caligula tisztogatásainak célpontja legyen. Caligula meggyilkolása után részben azért választották császárrá, mert ő volt a család egyetlen felnőtt férfi tagja, részben pedig azért, mert 15 ezer sestertius donatívumot ígért a praetoriánusoknak.

Claudius jelentősen átalakította az államberendezkedést. A közigazgatási feladatokat három különböző hivatali szervezet látta el: köztársasági hivatalok, állami hivatalok és császári magánhivatalok. A köztársasági hivatalok közé tartoztak a consulok és praetorok hivatalai, melyek a szenátus alá tartoztak, így a bíráskodás és a közhangulatot befolyásoló játékok szervezése is egyre inkább a szenátori rend befolyása alá tartozott. A köztársasági hivatalok mellett megjelent az állami hivatalok közé tartozott a praefectus praetorio hivatala, aki a testőrség parancsnoka volt, a praefectus urbi hivatala, aki Róma városának közigazgatását vezette, a praefectus annonae hivatala, aki Róma gabonaellátásáért felelt, és így az egyiptomi gabona beszállítások fő szervezője volt. Az állami hivatalok közt rangos helyet foglaltak el a császári legátusok is, akik a császári igazgatás alá tartozó provinciák élén álltak. A közigazgatási és pénzügyi rendszer harmadik ágát a császár magánhivatalai képezték. Ide tartozott a kincstár kezelése, és a négy scrinium vezetése. A scriniumok közé tartozott a panasziroda, a rendeleteket – kinevezéseket megfogalmazó iroda, a császári bevételeket – kiadásokat szervező iroda és a tanulmányokat irányító iroda. A procuratorok az adók és vámok ügyeivel foglalkozva szintén a császári hivatalrendszer részét képezték.

Claudius pártolta a városok kialakulását, és a polgárjog bővebb adományozását, azaz a municipiumok kialakulását. A municipiumok önkormányzati jogosítványokkal és latin polgárjoggal rendelkeztek (a coloniáktól az különböztette meg ezen városokat, hogy lakói nem rómaiak voltak)

Külügyek, hódítások: Claudius idején indul meg Britannia meghódítása. A császár egyik kitűnő hadvezére Vespasiánus a Temzénél arat győzelmet a kelták felett. Claudius időszakában több klienskirályságból (Róma hatalmát elismerő állam) lesz provincia, például Mauritániából, Trákiából és Noricumból. Ugyancsak a Claudius kor érdemének tekinthető Nagy Herodes államának provinciaként való megerősítése is.

Claudius halála és az utódlás: Claudius eltűrte unokahúga, Agrippina közeledését. Agrippina özvegyasszony volt, előző házasságából Lucius (Néró) nevű fia született. Claudius megkörnyékezésével az volt a célja, hogy fia számára megszerezze a trónt. I.sz. 49-ben feleségül vette Agrippinát, majd i.sz. 50 -ben adoptálta gyermekét. S végül mindezt megtetézve Luciust jelölte meg örököséül a trónon, háttérbe szorítva saját fiát, Britannicust, aki azonban köztudottan beteges, fizikailag gyakorlatilag alkalmatlan volt az uralkodásra. Agrippina, miután elérte célját, megmérgezte Claudiust, aki i.sz. 54 október 13-án meghalt.

4.) Néró (i.sz. 54 – 68):

Nero Claudius Caesar Augustus Germanicus, születési nevén Lucius Domitius Ahenobarbus, másik nevén Nero Claudius Drusus Germanicus a Iulius–Claudius-dinasztia utolsó római császára, Claudius mostohafia, Caligula unokaöccse. Apját (Domitius Ahenobarbust)  Tiberius császár idején gyilkossággal, csalással és vérfertőzéssel vádolták, de megmenekült és vízkórságban halt meg, amikor fia hároméves volt. Anyját, Agrippinát uralkodásának vége felé Claudius császár vette feleségül, egyben örökbe fogadta Nérót, aki így a trón örököse lett. A megnyerő külsejű és a leggondosabb nevelésben részesült Nero tizenhét éves korában öltötte fel a bíborpalástot, miután anyja méreggel eltette az útból az idős Claudiust.

Néró helyett kezdetben anyja és nevelője, Seneca kormányzott, s a birodalom népeire nyugalom köszöntött. A császár azonban gyorsan összekülönbözött hataloméhes anyjával, s amikor ez mostohatestvérét, Britannicust kezdte pártfogolni, vetélytársát megölette, anyját száműzte. Viszonyt kezdett a szép, de romlott Lucia Poppaeával, akinek felbujtására meggyilkoltatta édesanyját, s e pillanattól fékezhetetlen kényúr lett belőle. Feleségét megmérgeztette, a terhes Poppaeát egy veszekedés során hasba rúgta, s az gyermekével együtt meghalt. A kiürült kincstár feltöltése érdekében felségsértési pereket indított a gazdag polgárok ellen, akiknek vagyonát elkoboztatta. A köznép mégis bálványozta, ugyanis cirkuszi játékokat, kocsiversenyeket rendezett, amelyeken rendszeresen ő maga is fellépett a tehetséges művészek szerint teljesen élvezhetetlen énekekkel és gyakran hajtóként.

64-ben Róma kigyulladt és hat nap alatt leégett, a szóbeszéd szerint a várost Néró gyújtatta fel, mert a lángokból akart ihletet meríteni Trója pusztulásáról szóló költeményéhez. Néró bűnbaknak a keresztényeket tette meg, akiket válogatott kegyetlenséggel, ezerszámra végeztek ki, ekkor halt meg Szent Péter és Pál is. Az ellene szervezett összeesküvések miatt elhatározta, hogy kiirtja a római arisztokráciát, rémuralmának még nevelője, Seneca is áldozatul esett (bár ő maga választhatta meg halálnemét). A görögrajongó uralkodó ezután Hellászba ment, ahol elindult az olimpián és minden számban (egyebek között az ő tiszteletére versenybe iktatott dal- és tragédiaversenyen is) győzött.

Külügyek, hódítások: Néró nem könyvelhetett el nagy sikerű hadjáratokat és hódításokat. Az egyetlen sikeresnek éppen csak nevezhető hadjárat Corbulo vezetésével Arménia ellen indult i.sz. 54-ben. Arménia új királya Nérótól vette át a diadémot, így a birodalom némi befolyást gyakorolhatott a terület felett.

Néro halála: Bukását a felkelések okozták és az, hogy a szenátus Caligulához hasonlóan megelégelte őrültségeit. A birodalom recsegett - ropogott, felkelés tört ki Judeában és Galliában, ám az ő legnagyobb gondja mégis művészetének csiszolgatása volt. Amikor Hispánia helytartója, Galba császárrá kiáltotta ki magát és fegyverrel indult Róma ellen, a szenátus Nérót a haza ellenségének nyilvánította. A császárnak menekülnie kellet. Magára hagyatva végül 68. június 9-én egy szabadosa kardjába dőlve lett öngyilkos. Néróval kihalt a Julius-Claudius ház, amely az első öt császárt adta a római birodalomnak.

Polgárháború: A Néró halála utáni fél esztendő polgárháborús időszak volt. Galbát ugyanis hamar meggyilkolták a praetoriánusok, mivel nem fizette ki számukra donatívumot (a testőröknek Claudius óta minden császár trónra lépésekor kifizette a donatívumot, ami támogatás volt, valójában kötelező lefizetés a katonai támogatásért.) Galba után császárrá választottak 3 parancsnokot is: a germán légiók parancsnokát Vitelliust, a testőrség jelöltjét Othot és a keleti légiók 60 éves parancsnokát Vespasianust.

5.) Vespasianus (i.sz. 69 – 79):

Titus Flavius Vespasianus a Flavius dinasztia megalapítója, 9. november 17-én született Rente városkában, Róma városától északra, szabin területen. Apja, Flavius Sabinus lovagrendű adószedő volt, anyja Vespasia Polla ugyancsak lovagrendű családból származott. Nagyravágyó anya vette rá Vespasianust, hogy előbb tiszti karriert, majd questor, aedilis, és praetor hivatalt vállaljon. Tiberius, illetve Caligula császársága idején már a szenátusnak is tagja lett. Feleségétől, Domitillától 39-ben született Titus nevű fia. Ekkorra a Rajna menti légiók parancsnoka lett Argentoratumban (a mai Strasbourgban), így vett részt 43-ban Britannia meghódításában. A harcok alatt azonnal kitűnt hadvezéri bátorsága, katonai rátermettsége, elfoglalta Vectis szigetét (a mai Wightot). A magas állami elismerések, kitüntetések mellett, 51-ben consuli méltóságot kapott — sajnos csak két hónapra — de eközben még örvendetesebb családi esemény történt, hiszen megszületett második fia, Domitianus. Később i.sz. 59-ben ismét lehetőségek nyíltak meg előtte, amikor két évre Africa helytartójává nevezték ki. Hat éves mellőzés után i.sz. 67-ben váratlanul nevezték ki a három keleti légió élére azzal a feladattal, hogy fojtsa el a iudeai zsidó felkelést. Még 67-ben ellenőrzése alá vonta Galileát, behatolt Palesztinába, a zsidó városokat térdre kényszerítette. Sikerei után, és Néró halálának hírére 69. júliusában saját katonái császárrá kiáltották ki. A zsidó háború azonban még korán sem ért véget, a hadjáratok egészen 71-ig elhúzódtak, de már nem az ő, hanem idősebb fia Titus vezetésével vitték győzelemre a harcot, amely Iosephus Flavius szerint több mint egymillió áldozatot követelt. Ekkor rombolták le, vélhetően 70 -ben a zsidók elleni harcot vezető Titus parancsára a zsidók jeruzsálemi templomát, melyet mind a mai napig nem is építettek fel többé. (Egyik megmaradt részlete a siratófal)

Vespasianus hívei, miután számuk és befolyásuk egyre nőtt Rómában, 69-ben meggyilkolták a császárként viselkedő Vitelliust. Ezt követően a szenátus törvény adta jogokkal ruházta fel Vespasianust, vagyis megkapta az összes neki járó címet, tisztséget, méltóságot. A törvényt (senatus consulturn de imperio Vespasiani), amely az uralkodó jogait és kötelességeit rögzítette, a népgyűlés által is szentesítették, bronztáblára vésték. Ezzel – legalábbis formálisan – visszatértek Augustus elgondolásához, amely a császárt a szenátus által megbízott uralkodónak tekintette. megegyezés eredményeként felvehette az imperator címet, amelyet Tiberius óta nem viselt senki, így uralkodását Imperator Caesar Vespasianus Augustus néven kezdhette meg.

Először a birtokviszonyokat „tette rendbe” elkobozta Néró földbirtokait, majd ezen birtokállományba olvasztotta be az állami földeket, az ager publicust. Így gigantikus császári birtokrendszer alakult ki, a res privata, vagyis a császár hivatali (magán) tulajdona, mely Itáliára és a provinciákra is kiterjedt. Az irányítást pedig római polgárokra, lovagokra bízta.

A hagyományos köztársasági tisztségek nagyrészt elenyésztek, a consul és praetor hivatalok kivételével. Emellett a császári és szenátusi provinciák ügyintézése is összeolvadt.

Vespasianus alatt a rabszolgamunka mellett létrejött a szabad kisbérlet rendszere, mely olyannyira kinőtte magát, hogy az I. század végén a lex Manciana rögzítette a császári colonusok jogait és kötelességeit.

A colonusok konkrét pénzértékben meghatározott bérleti díjat fizettek, valamint évi 6-12 nap robottal tartoztak. Egy-egy kisebb birtok élén császári megbízott vagy nagybérlő állt, a bérleti idő általában 5 év volt. A birtokállomány korszerű gazdasági kiaknázása ugrásszerűen megnövelte az állami bevételeket. A provinciákban jellemző volt a kettős adózás: fej és földadó fizetése. Vespasianus ésszerű és takarékos gazdaságpolitikai intézkedéseinek köszönhetően stabilizálta a birodalom pénzügyeit. Jelentős azoknak az anekdotáknak a száma, amelyek leglehetetlenebb ötletek örökítik meg, amikkel egyre újabb adókat talált ki. Személyéhez kötődik az alábbi híres mondás: „Pecunia non olet" – A pénznek nincs szaga – amidőn új adót vetett ki a vizelet kelmefestéshez való felhasználására, illetve a nyilvános illemhelyek használatának díjazására.

Megkezdte a a leghíresebb római épület, a Flavius Ainphiteatrum, vagyis a Colosseum építését (lásd: kép) és a polgárjogot egyre kiszélesítette. Például Hispania teljes egészében megkapta a latin jogot (lus Latinum), ezzel megnyílt az út az állami hivatalviselés felé, ezt követően további 350 település emelkedett municipiummá. Vespasianus Pannóniában, Sirmiumban és Sisciában alapított coloniát kiszolgált veteránjai részére. A légiókból addig kizárták a provinciabelieket, csakis itáliaiak szolgálhattak a római hadseregben. Ám Vespasianus korától a romanizált népek és a polgárjoggal bíró lakosság többsége katonailag előnyös helyzetbe jutott, bár egyenlőre centurionál magasabb pozíciót még nem tölthetett be.

Kilencedik alkalommal töltötte consulságát, mikor is betegsége elhatalmasodott, a rohamok egyre sűrűbben kínozták. A reatei családi birtokon tartózkodott, ahol minden évben rendes nyári pihenőjét töltötte, egészségi állapota azonban egyre rosszabbra fordult.

A kormányzás teendőit ugyanúgy folytatta tovább, államügyekről tárgyalt, követeket fogadott, de egy diarrhaea (hasmenés) teljesen legyengítette, s így Vespasianus megjegyezte: „A császárnak állva kell meghalnia. ", majd meghalt élete 69. évében.

Külügyek, hódítások: A Parthus Birodalommal a Néro nevével fémjelzett megegyezéses politikát folytatta, és meghódította Britanniát és Walest.

Vespasianus halála és az utódlás: Az utódlás kérdését illetően mindvégig nyugodt volt, mert teljes bizonyossággal tudta, csak fiai követhetik. Feltételezése beigazolódott: Fiai Titus, majd Domitianus méltó utódjaivá váltak.

6.) Titus (i.sz. 79 – 81):

Titus Flavius Vespasianus a Flavius dinasztia római császára, Vespasianus fia és Domitianus bátyja volt.

Rövid uralkodása során rendkívüli népszerűségnek örvendett, bár a későbbi történetírók abszolutisztikus törekvéseiről ismert bátyjával szembeállítva talán túlságosan is pozitív képet festettek róla az utókor számára.

Már gyermekkorában kiütköztek kiváló testi és szellemi adottságai, fegyverforgatásban, lovaglásban egyaránt kitűnt; latin és görög nyelven nagy könnyedséggel szónokolt és verselt (akár rögtönzött is), de még a zenéhez is értett, és kellemesen, ügyesen énekelt és táncolt.

Katonai tribunusként Germaniában és Britanniában harcolt, majd a katonai szolgálat leteltével a Forumon tevékenykedett, de jobbára csak olyan ügyekben, melyek becsületére váltak, mintsem állandó foglalkozásként. Quaestori tiszte leteltével egy legio parancsnokságát kapta meg, és elfoglalt két igen erős judaeai várost, Tarichaeát és Gamalát; egyik csatában kilőtték alóla a lovát, de ő felpattant egy másikra, melynek gazdája maga is ott esett el az ütközetben.

Galba trónralépésekor őt küldték el, hogy kifejezze neki szerencsekívánatait; amerre csak megfordult, mindenütt azt hitték az emberek, hogy Galba fiává akarja fogadni, azért hívatja Rómába. De Titus, mihelyt meghallotta, hogy Rómában ismét kitört a zavargás, visszafordult útjából. Innentől kezdve részese, védelmezője lett apja uralmának. Együtt tartottak diadalmenetet, együtt viseltek censori hivatalt. Hivataltársa volt apjának a tribunusi hatalomban, valamint hét consuli tisztségben is. Magára vállalt csaknem minden hivatalos teendőt: leveleket mondott tollba apja nevében, rendeleteket fogalmazott, a quaestor helyett ő olvasta fel a senatusban a beszédeket, még a testőrség parancsnokságát is, amit mind ez ideig valamelyik római lovag látott el, átvette és zsarnoki módon, erőszakosan gyakorolta.

Az Amphitheatrum építése az ő idején fejeződött be, mellette pedig hamarosan fürdőket, létesített és fényes kiállítású, pompás lakomát adott.

Császárként mellőzte a császári tanácsot és a szenátust, elsősorban azzal törődött, hogy a nép  és a hadsereg szeresse. A népnek élelemosztást és játékokat, a katonáknak jelentős zsoldemelést adott.

Néhány szerencsétlenség és szomorú esemény történt uralkodása idején: így a Vesuvius tűzhányó kitörése Campaniában, Róma égése három éjjel, három nap, meg egy pusztító pestis, amilyet nem látott a világ.

A főpapi tisztséget, mint mondta, azért fogadta el csupán, hogy "kezét a vértől tisztán tartsa", és állta is a szavát, mert azóta az ő parancsára, de akár csak tudtával is, senkit meg nem öltek, és bár volt rá ok bőven, esküdözött, hogy szívesebben pusztul el maga, mint hogy másokat elpusztítson.

Öccse szüntelenül meg akarta buktatni, sőt, a hadsereget is csaknem fellázította ellene, végül mégis szökni készült; Titus mégsem tudta rászánni magát, hogy megölje, elűzze, vagy akárcsak az eddiginél kisebb megbecsülésben részesítse; ellenkezőleg, mint uralkodása első napja óta mindig, ezután is társuralkodója- és örököseként bánt vele, és csak titokban kérlelte könnyes szemmel, hogy testvére is viszonozza érzéseit.

Külügyek, hódítások: Titus nevéhez fűződik a Rajna és Duna forrásvidéke közti terület meghódítása, illetve az első jelentősebb összeütközés a dákok királyával Decebállal (86-106) aki megtámadta Moesiát. Fiatalon, alig 42 évesen érte a halál két évvel, két hónappal és húsz nappal azután, hogy megkezdte uralkodását.

7.) Domitianus (i.sz. 81 – 96):

Titus Flavius Domitianus a Flavius dinasztia római császára, Vespasianus fia és Titus öccse volt. Uralkodását abszolutisztikus törekvések jellemezték, és az emiatt jelentkező ellenállás letörésére terrorisztikus eszközöket alkalmazott. Apja hatalomra jutása után consuli hatalommal felruházva átvette Róma praetora megtisztelő hivatalát, igaz, hogy névlegesen csupán, mert az igazságszolgáltatás gyakorlatát rangidős tiszttársára bízta.

Szükségtelenül hadjáratot indított Gallia és a germán területek ellen, hiába figyelmeztették atyai barátai; mindenáron bátyjáéval egyenrangú tetteket akart véghezvinni, és hozzá hasonló érdemeket szerezni. Hat consuli hivatal közül csupán egyet viselt rendes consulként, azt is azért, mert bátyja lemondott a tisztségről és pártfogolta őt.

Apja halála után sokáig habozott, ne kínáljon-e kétszeres jutalomösszeget a katonáknak, és terjeszteni kezdte, hogy apja társörökösnek őt és nem bátyját jelölte ki, de végrendeletét meghamisították. Azóta szüntelenül törte a fejét, hogyan tudná bátyját akár titokban, akár nyíltan, tőrbe csalni.

Csázsárrá válása után gyakran adott igen költséges előadásokat nemcsak az Amphitheatrumban, hanem a Circusban is.

Hadjáratait részint magától, részint kényszerből kezdeményezte; magától kezdett háborút a chattusok ellen; kényszerből pedig egyet a sarmaták ellen, mert megsemmisítettek egy legiót parancsnokostul, kettőt a dákok ellen, az elsőt Oppius Sabinus volt consul veresége miatt, a másodikat pedig mert megverték Cornelius Fuscus testőrparancsnokot, akire pedig a hadjárat vezetését rábízta. A chattusokat és dákokat váltakozó hadiszerencsével lefolyt ütközetek után legyőzte, és ezért kettős diadalmenetet tartott; a sarmata háború után csak babérkoszorúját ajánlotta fel a Capitoliumi Juppiternek.

Szorgalmasan és gondosan törvénykezett gyakran a Forumon felállított bírói emelvényen, de soron kívül is. A százas bíróság részrehajló ítéleteit megsemmisítette. Az építkezések meg a játékok kiadásai, továbbá a felemelt katonai zsold kimerítette a kincstárt, ezért Domitianus kísérletet tett a hadi kiadások mérséklésére, éspedig a katonai létszám csökkentése útján; de mikor ráébredt, hogy ilyenformán állandó veszélyt jelentenek majd a barbárok betörései, és ezzel még nem menekült meg anyagi gondjaitól sem, gondolkodás nélkül, minden úton-módon rabláshoz kezdett. Elevenek és holtak javait szüntelenül, bármilyen panasz vagy feljelentés alapján elvették.

Elég volt, ha valaki a császár fensége ellen a legcsekélyebb dolgot tette vagy mondta. Idegen emberek hagyatékát elkobozták, ha csak egyetlen ember akadt is, aki azt vallotta, maga hallotta az elhunyt szájából még annak életében, hogy a császárt teszi örökösévé.

Félelmetessé és gyűlöletessé vált mindenki szemében, és végül barátai és felszabadított rabszolgái összeesküdtek ellene és megölték; az összeesküvésben felesége is részt vett. Meggyilkolását a nép közömbösen fogadta, a katonaság ellenben felháborodással.

Harmat Árpád

Felhasznált irodalom:

• Ferenczy Endre, Maróti Egon, Hahn István: Az ókori Róma története. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1998

• Polányi Imre: Az ókori világ története. Tankönyvkiadó, Budapest, 1976

Ajánlja ismerőseinek...