Érdekességek az ókor néhány nagy alakjáról

/Topor István/

Az ókor az emberiség történetének hosszú, színes és változatos időszakaként bővelkedett a különleges életutakat bejárt uralkodókban, hadvezérekben és hősökben. Cikkünkben Topor István történész néhány valóban érdekes ókori alak bemutatására vállalkozott olyan módon, mely a „száraz” lexikonokban található leírásoktól eltérően emberközeli és idézetekkel színesített ábrázolással tárja elénk az ókori világ nagyjainak tetteit, életrajzát. (I. Antigonosz, I. Ptolemaiosz, I. Szeleukosz, I. Démétriosz, II. Ptolemaiosz, Caligula)

I. Antigonosz makedón király

"A félszemű monopthalmosz"

uralkodott: Kr.e. 306-301

A világhódító Nagy Sándor hadvezére és satrapája, Alexandrosz halála után a birodalomért harcoló diadokhoszok legjelentősebb alakja. Még fiatal korában egy ütközetben elvesztette egyik szemét. E testi fogyatékossága miatt nevezték el kortársai félszeműnek, vagyis Momophthalmosznak. Olykor Küklopsznak is nevezték, utalva Poszeidon tengeristen egyszemű fiához való hasonlóságára.

Egy előkelő makadón arisztokrata, a hümiotiszi Philipposz gyermekeként látta meg a napvilágot Kr.e. 382 körül. Katonai pályáját Nagy Sándor apjának, II. Philipposznak hadseregében kezdte. A granikoszi és az isszoszi csatában olyan kiváló harci erényeket csillogtatott meg, hogy Alexandrosz őt nevezte ki Phrügia helytartójának. Hatalma Nagy Sándor halála után sem csökkent, sőt egyre nőtt. Minden olyan háborúban és cselszövésben részt vett, amelynek célja az volt, hogy a makedón világbirodalmat az utódhadvezérek, a diadokhoszok egymás között osszák fel. Ennek következtében sikerült elérnie, hogy 321-ben Kis- és Elő-Ázsia legnagyobb része az ő fennhatósága alá került.

Antigonosz veszélyesen növekvő hatalmát a többi diadokhosz nem nézte jó szemmel. Miután megtagadta Ptolemaiosznak Szíriára és Föníciára, Szeleukosznak Babilóniára, Lüszimakhosznak Phrügiára formált jogát, Kasszandrosztól pedig az európai sztratégoszi rangot, 315-ben kitört közöttük a háború. A kezdeti sikerek alapján úgy tűnt Antigonosz és tehetséges hadvezérfia, Démétriosz megállíthatatlan. Ptolemaioszt kiűzték Föníciából és Szíriából, Lüszimakhosz ellen fellázították a fekete-tengeri városokat, Kasszandroszt pedig bíróság elé idézték, amiért fogságban tartotta IV. Alexandroszt, Nagy Sándor és Roxane fiát. Ám 312-ben Gaza mellett az apja által felállított hadsereget vezető Démétriosz vereséget szenvedett Ptolemaiosz és Szeleukosz seregétől. Démétriosz nehézfegyverzetű gyalogosai közül nyolcezren adták meg magukat a győztes Ptolemaiosznak. A szemben álló felek 311- ben békét kötöttek. Ennek értelmében Antigonosz mind Ptolemaioszt, mind Lüszimakhoszt elismerte hódításaik birtokában, Kasszandrosz megkapta a sztratégoszi rangot azzal a feltétellel, hogy IV. Alexandrosz nagykorúvá válásakor lemond arról. Hogy erre ne kerüljön sor, a hadvezér 311-ben hűséges emberével, Glaukiasszal megölette a királyfit és anyját is. Így Alexandrosszal kihalt Nagy Sándor dinasztiája. A háború azonban nem fejeződött be. Antigonosz parancsára, a tőle kapott hadsereggel az élen Démétriosz újabb és újabb hadjáratokat vezetett riválisaik ellen. 307-ben Athént foglalta el, visszaadva a város polgárainak a Kasszandrosz megbízásából türannoszi hatalmat gyakorló Phaléroni Démétriosz által felfüggesztett demokráciát. A következő évben (306-ban) a Ptolemaiosz birtokában lévő

Ciprus ellen indított hadjáratot. Előbb tengeri ütközetben semmisítette meg Ptolemaiosz flottáját, majd szárazföldön is győzelmet aratott, köszönhetően a kor csúcstechnológiájának számító ostromgépeknek. A sikertől megmámorosodott katonák Antigonoszt és fiát Ciprus királyává kiáltották ki. Apa és fia ekkor elhatározták, hogy végleg leszámolnak Ptolemaiosszal, ám Démétriosz flottája az időjárási viszonyok miatt nem tudott kikötni, apja pedig 88 000 katonája élén, utánpótlás híján nem mert átkelni a megáradt Níluson.

305-ben az ellenfeleik által támogatott Rhodosz ostroma – majd másfél éves küzdelmet követően – kudarcba fulladt, hiába vetették be a helepolisznak nevezett óriási ostromgépet Az Antigonosz sorsát megpecsételő döntő ütközetre a phrügiai Ipszosz mellett került sor 301-ben. A tét óriási volt. Amennyiben az Antagonidák győznek, elérhetővé válik számukra a hajdani alexandroszi világbirodalom egészének megszerzése. Ha veszítenek, visszavonhatatlanul különálló államokra bomlik Nagy Sándor egykori birodalma. Ptolemaiosz, Szeleukosz, Lüszimakhosz és Kasszandrosz 64 ezer gyalogossal, 10 500 lovassal, 150 harci elefánttal, valamint 120 harci kocsival felálló seregével szemben

Antigonosz és Démétriosz 70 ezer gyalogosa, 10 ezer lovasa, 75 harci elefántja vette fel a küzdelmet. A tapasztalt hadvezér, Démétriosz azonban helyrehozhatatlan és végzetes hibát követett el. Lovasságával az ellenséges lovasságra támadt. Az némi közelharc után visszavonulásba kezdett. Démétriosz diadalmámorban úszva üldözte a látszólag megvert ellenséget, és nem figyelt arra, hogy eközben veszélyesen eltávolodott az Antigonosz parancsnoksága alatt álló falanxtól. Amikor feleszmélt már késő volt. Rádöbbent: tudatosan csalták messzire apjától. Szeleukosz pedig – ahogyan Plutharkhosz írja – amikor észrevette, „hogy a phalanxot nem fedezi a lovasság, nem indult rohamra ellenük, de állandóan abban a félelemben tartotta őket, hogy rájuk támad; lovasaival nyargalt körülöttük, s alkalmat kínált nekik arra, hogy átálljanak hozzájuk, ami meg is történt, mert jelentős részük elszakadt Antigonosz seregének zömétől, és önkéntesen átment hozzá, a többiek pedig megfutottak. Amikor sokan rohantak Antigonosz felé, kíséretéből valaki így szólt hozzá: „Ezek rád törnek, király!” „Ki mást vennének célba? - mondta Antigonosz. - De Démétriosz majd a segítségemre jön.” Mindvégig ebben reménykedett, nézte, mikor jön a fia, de aztán számtalan lándzsát hajítottak rá, és elesett. Kíséretének tagjai mind otthagyták, az egyetlen larisszai Thórax maradt csak a holtteste mellett.” Így ért véget a sok győztes csatát megélt Félszemű Antigonosz élete.

Ami pedig Démétrioszt illeti, jobb megoldás híján ötezer gyalogosával és négyezer lovasával gyorsan elhagyta a csatateret. Az Antigonosz vereségével és halálával végződött ipszoszi csatát követően Nagy Sándor birodalma helyén három nagy utódállam: Egyiptom (Ptolemaidák), Szíria (Szeleukidák), Makedónias (Antagonidák) és több kisebb hellén állam létesült.

Források:

• Hegyi Dolores – Kertész István – Németh György – Sarkady János: Görög történelem a
• kezdetektől Kr.e. 30-ig. Osiris Kiadó, Budapest, 1995. 313-324.
• Kertész István: Ókori hősök, ókori csaták. Tankönyvkiadó, é.n. 97-115.
• Plutharkhosz: Párhuzamos életrajzok

I. Ptolemaiosz egyiptomi makedón

uralkodó "A megmentő"

uralkodott: Kr.e. 305-282

Ptolemaiosz már fiatalon Nagy Sándor környezetének tagja lett, és részt vett az uralkodó valamennyi csatájában. Alexandrosz közvetlenül halála előtt Egyiptom satrapájává nevezte ki őt. Ptolemaiosz az uralkodó halálát követően rögtön csatlakozott azokhoz a vezértársaihoz, akik a birodalom feldarabolását tűzték ki célul. Ennek érdekében minden eszközzel harcolt azért, hogy megkaparinthassa a fennhatósága alá tartozó területeket.

Az összesen 15 évig tartó – győzelmekkel és vereségekkel tarkított – háborúskodás után, Kr.e. 305-ben Egyiptom királyává kiáltotta ki magát, és felvette a Zeusznak kijáró isteni Szótér jelzőt (a szótér görögül megmentőt, megváltót jelent). Ptolemaiosz és a hellenisztikus diadokhoszok hadviselését is a viszonylag enyhe lefolyású ütközetek jellemezték. Céljuk ugyanis nem egymás hadseregének megsemmisítése volt, hanem egymás katonáinak megszerzése. Ráadásul még csak nagyon meggyengíteni sem akarták ellenfelüket, mivel legyőzött ellenségeiket felhasználhatták ideiglenes barátaik ellen.

A hadviselésnek ezt a fajta felfogását jól tükrözi Ptolemaiosznak a gazai csatában véghezvitt tette. Plutharkhosz a Párhuzamos életrajzokban erről így számol be: Démétriosz „nyolcezer katonája fogságba került, és ötezer elesett, ezenkívül elveszítette vezéri sátrát, hadikincstárát és teljes szolgaszemélyzetét. Ptolemaiosz azonban mindezt visszaküldte neki barátaival együtt, azzal a jóakaratú és nyájas üzenettel, hogy csak a dicsőségért és királyi hatalmukért és nem minden dologért egyformán kell egymással háborút viselniök”. Ez a nagylelkűség még a vereségnél is megalázóbb volt Démétriosz számára. Találóan írta Ptolemaiosz gazai tetteiről Justinus római történetíró, hogy „dicsősége inkább mértékletességében, mintsem magában a győzelemben mutatkozott meg”. Jegyezzük ugyanakkor meg: a mértékletesség politikai számítás volt. Nem akarta diadokhosz társát, Antigonoszt élethalálharcra ingerelni. Diodórosz a megbocsátó képességét értékeli nagyra, mint írja:

„Valóban ez a fejedelem kivételesen nyájas és megbocsátó volt, s hajlott a jótettekre. Ez volt igazában, ami leginkább növelte hatalmát és sokakat arra késztetett, hogy keressék barátságát.”

Ptolemaiosz Szótér a birodalomépítés mellett a legmaradandóbbat a kultúra és művelődés területén alkotta. Felismerte, hogy a tudománynak a hatalom és a dicsőség szempontjából is óriási jelentősége van. Ezért a Nagy Sándor által alapított Alexandria városát a tudományok és művészetek új fellegvárává tette. A tudomány világa egyébként sem állt távol tőle. „Nemcsak kardjával írta a történelmet, hanem tollával is (műve, a Nagy Sándor hadjáratai, sajnos elveszett).” Kr.e. 308-ban, a nála menedékre talált athéni türanossz és filozófus, Phaléroni Démétriosz ösztönzésére nekilátott, hogy kulturális központtá tegye Alexandriát. A még Nagy Sándor által építtetett királyi palotáktól nem messze emeltette a híres Muszeion-t (Múzsák szentélye) épületeit botanikus kerttel és állatkerttel, műhelyekkel, tanulótermekkel és

lakásokkal együtt. „Hamarosan a kéziratok is áramlani kezdtek oda az egész hellén világból; hogy I. Ptolemaiosz idején mennyi gyűlt össze, nem tudjuk, de a gyűjtőszenvedélytől megszállott II. Ptolemaiosz Philadelphosz uralkodása idején körülbelül kétszázezret vásároltak, s ez a szám később hétszázezerre (!) nőtt. Itt gyűjtötték össze az írásbeliség minden kincsét, gondozásukra és tanulmányozásukra pedig híres tudósokat és művészeket hívtak meg. Ptolemaiosz Szótér és az általa alapított dinasztia tagjai a legkülönbözőbb tudományos területeken kutató neves tudósokat csábították oda és kitűnő feltételeket biztosítottak számukra. A Muszeionban a tudományok közül a filozófiát, a történettudományt, a fizikát és mechanikát, az asztronómiát, a matematikát, a geometriát, az orvostudományt és a

művészettudományt is művelték. Itt működött többek között Kallimakhosz, a kor legnagyobb

kiszámítására dolgozott ki elméletet; a matematikus Euklidész a geometria és az aritmetika alapjainak kidolgozója; Apellész, a legnagyobb görög festője. Az itt alkotó tudósok és művészek nem csak az újat keresték, a régi megőrzésének is ugyanolyan jelentőséget tulajdonítottak. Ezt a szerepet majd két évezreddel később a múzeumok vették át.

A király Kr. e. 283/282 telén hunyt el, alig valamivel később mint nagy ellenfele, a makedóniai Démétriosz . A trónon második feleségétől, Berenikétől származó kisebbik fia, II. Ptolemaiosz Philadelphosz követte, aki Egyiptomon kívül Dél-Szíriát, Föníciát, Kürénaikét, Ciprust és Kis-Ázsia déli partvidékének uralmát, valamint jelentős hellaszi befolyási területet is örökölt. Ma – sok-sok évszázad múltán –, amikor belépünk a Muszeionról elnevezett múzeumba, emlékezzünk néhány pillanatig a hellenizmus korának kiemelkedő alakjára, Egyiptom hajdan volt királyára, Ptolemaiosz Szótérra.

Források:

• Castiglione Lászó: Az ókor nagyjai. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1971, 214-215.
• Diodórosz: Történeti könyvtár XIX, 86.
• Hegyi Dolores – Kertész István – Németh György – Sarkady János: Görög történelem a kezdetektől Kr.e. 30-ig. Osiris Kiadó, Budapest, 1995. 329-338.
• Kertész István: Ókori hősök, ókori csaták. Tankönyvkiadó, é.n. 97-115.
• Plutharkhosz: Párhuzamos életrajzok

I. Szeleukosz szíriai makedón király

"A győzedelmes"

uralkodott: Kr.e. 305-281

A Szeleukida-birodalom megalapítója előkelő makedón családban született. Apja, Antiokhosz Nagy Sándornak volt hadvezére. Nagy Sándor ázsiai hadjáratának idején már a király környezetéhez tartozott, majd hamarosan fontos parancsnoki tisztségeket töltött be. 324- ben a „súsai mennyegzőn” Alexandrosz összeházasította a korábban ellene lázadó baktriai helytartó, Spitamenész Apama nevű lányával. Három évvel később pedig már Babilónia satrapája.

Nagy Sándor halálát követően a legfőbb végrehajtó hatalmat és a hadsereg feletti főparancsnokságot Perdikkasz gyakorolta, akinek a király haldoklása alatt a legfőbb hatalmat jelképező pecsétgyűrűjét adta. Ám hamarosan megkezdődött a küzdelem a birodalom felosztásáért. Kr.e. 321-re a különböző régiókban a korábbi satrapák mindjobban megerősödtek, és egyre gyakrabban nevezték őket diadokhoszoknak, azaz utódoknak.

Perdikkasz az öt leghatalmasabb hadvezér (Antigonosz Monophtalmosz, I. Ptolemaiosz Szótér, I. Szeleukosz Nikatór, Antipatrosz és Lüszimakhosz) elleni hatalmát háborúban akarta érvényesíteni. 321 tavaszán büntető hadjáratra indult I. Ptolemaiosz ellen, mert az 322-ben Damaszkusz közelében megtámadta az Alexandrosz holttestét szállító menetet és elrabolva azt saját tartományába vitte. A Níluson való átkelés nehézségei és a szigorú fegyelem által megviselt katonái azonban fellázadtak ellene. Az ekkor főtisztként alatta szolgáló Szeleukosz, valamint Peithón és Antigenész saját sátrában meggyilkolta őt. Az igazi háború ekkor indult meg, amelynek tétje az egész birodalom fölötti hatalom lett. 316-ban Antigonosz Monophtalmosz elűzte Szeleukoszt Babilonból, aki Egyiptomba menekült és I. Ptolemaiosztól kért menedéket. Néhány év múlva (312-ben) maroknyi sereggel indult vissza. Korábbi híveinek támogatásával, bravúros rajtaütéssel sikerült visszaszereznie Babilóniát. Diodórosz így örökítette meg az eseményeket: „Szeleukosz, a Ptolemaiosztól kapott mindössze 800 gyalogos és mintegy 200 lovas katonával kerekedett fel Babilon ellen. Olyan nagy reményekkel volt eltelve, hogy bár hadsereggel voltaképpen nem rendelkezett, barátaival és rabszolgáival akart expedíciót vezetni az ország belsejébe, arra számítva, hogy a babilóniaiak, korábbi jóindulata miatt, készséggel csatlakozni fognak hozzá … Míg vállalkozását illetően az ő hangulata ilyen volt, kíséretében levő barátai igen elbátortalanodtak, látván saját embereik csekély számát, míg az ellenség, amely ellen indulnak, nagy és kész hadseregekkel rendelkezik, hatalmas tartalékai és szövetségesei vannak. Midőn Szeleukosz látta, hogy félelem fogta el őket, bátorításul azt mondotta, hogy azok, akik Alexandrosszal vonultak hadba … nem csak fegyveres erejükre és gazdagságukra támaszkodtak, midőn nehéz helyzetbe kerültek, hanem tapasztalataikra és rátermettségükre, és maga Alexandrosz is éppen ezek révén vitte véghez nagy és mindenek által csodált tetteit.

… De emellett katonatársainak kedvét is kereste, és velük egyenlőként viselkedett, úgyhogy minden ember becsülte őt és jószántából elfogadta a vakmerő kaland kockázatát … Midőn benyomult Babilóniába, a lakosok többsége elébe ment … és megígérte, hogy vele együtt mindent megtesz, amit várt … mert midőn négy évig satrapája volt ennek a vidéknek, mindenkivel szemben szívélyesen viselkedett, megnyerte a köznép jóindulatát és messze előre biztosította magának azokat az embereket, akik támogathatják, ha elérkezik az alkalom…”

Életében folyamatosan háborúzott, kivételes hadi képességeit az egész ókori világ elismerte. Számos katonai sikerének köszönhetően kapta a Nikatór (Győztes, Győzedelmes) melléknevet. De nem csak e jelzőt nyerte el, hanem a diadokhoszok közötti háborúk eredményeképpen a hellenisztikus utódállamok közül a legnagyobb birodalmat is magáénak tudhatta, amelynek területe fénykorában 3,5 millió négyzetkilométer volt. A halál hatalma csúcspontján érte. No, nem a harctéren, mint gondolnánk: orgyilkosság áldozata lett. A Thrákia és Makedónia meghódítására készülő Szeleukoszt – az ugyancsak ezekre a területekre vágyó – Ptolemaiosz Keraunosz (I. Ptolemaiosz Szótér fia) gyilkolta meg. Szeleukosz volt ennek a kornak a legjellegzetesebb alakja. Jószerével a saját öklének köszönhetően tudott utat törni magának a legnagyobb hatalomig. Kiemelkedő hadvezéri képességei révén újraegyesítette Nagy Sándor egész ázsiai birodalmát. A három évszázadon át fennálló Szeleukida állam azokon az alapokon nyugodott, amelyeket ő rakott le azzal, „hogy hatalmát az országban szétszórt görögmakedón telepesek városaira és államapparátusára építette.”

Források:

• Castiglione Lászó: Az ókor nagyjai. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1971, 218-219.
• Diodórosz: Történeti könyvtár XIX, 90-91.
• Hegyi Dolores – Kertész István – Németh György – Sarkady János: Görög történelem a kezdetektől Kr.e. 30-ig. Osiris Kiadó, Budapest, 1995. 338-348.
• Kertész István: Ókori hősök, ókori csaták. Tankönyvkiadó, é.n. 97-115.

I. Démétriosz makedón király

"Városostromló Démétriosz"

uralkodott: Kr.e. 306-287

Nagy Sándor dicsőséges hadvezérének Antigonosz Monophthalmosznak kalandos életű fia. Haditettei miatt már kortársai ráragasztották a Poliorkétész, vagyis Városostromló nevet. Démétriosz abban az évben látta meg a napvilágot, amikor példaképe, Alexandrosz elfoglalta Makedónia trónját. A királyként nevelt fiú idejét vitézi játékok, vadászatok töltötték ki. Apa és fia között – a kor viszonyaival ellentétben – bensőséges és szeretetteljes kapcsolat alakult ki, amit a következő történet is jól példáz: Antogonosz éppen követeket fogadott udvarában, amikor Démétriosz éppen vadászatról érkezet haza. Az éppen felserdült ifjú, mitsem törődve az idegenekkel, odarohant apjához, megcsókolta, és vadászgerelyével a kezében mellé ült. Az, hogy fegyverrel a kezében apja közelébe kerülhetett nagy bizalomról árulkodott. Hiszen – mint Plutharkosztól tudjuk – „…csaknem valamennyi más uralkodóházban sokan gyermekeiket, mások anyjukat vagy feleségüket tették el láb alól. Ami pedig a fivérek megöletését illeti, ez a mód ugyanolyan elismert követelmény volt a királyok uralmának biztosítására, mint ahogyan a földmérők meghatározzák kiindulópontjukat.”

Antigonosz bizalma nem volt véletlen fia iránt. Nagyravágyó tervében, hogy Alexandrosz egykori birodalmát saját uralma alatt egyesíti számított Démétriosz támogatására. Ennek a bizalomnak első megnyilvánulásaként 312-ben fiát bízta meg a Ptolemaiosz által birtokolt Szíria megszerzésével. Az apjától kapott hadseregét Gaza alá vezette. Itt zajlott le a később kiváló hadvezérré érő ifjú első önálló csatája. Igaz ebből az ütközetből még vesztesen került ki. 307-ben Antigonosz és Démétriosz elhatározták, hogy Görögországra terjesztik ki befolyásukat. Ezért Antigonosz erős flottával szerelte fel Démétrioszt, és azt a parancsot adta, hogy Athént foglalja el. A 250 gályából álló flotta szinte akadály nélkül foglalta el Athén kikötőjét. Az athéni türannosz, Phaléroni Démétriosz hamarosan megadta magát. Ezt követően Démétriosz biztosította az athéniaikat, hogy vissza fogja adni a város demokratikus alkotmányát, ami persze a kor gyakorlatának megfelelően azt jelentette, hogy ezután a polgárok az ő parancsainak engedelmeskednek. A győzelmes hadjáratot követően mégsem ült sokáig babérjain. Nem olyan ember volt, aki sokáig élvezte elért sikereit. A nyughatatlan természettel megáldott fiatalember újabb haditettekre vágyott. Ezért boldogan teljesítette apja újabb parancsát, és 306-ban hajóhadával Ciprus elfoglalására indult. E stratégiailag fontos terület ura ekkor Ptolemaiosz volt, akinek hatalmát a szigeten fivére, Menelaosz biztosította.

Démétriosz hajóhada először Menelaosz flottájával ütközött meg. A tengeri ütközet Démétriosz győzelmével zárult. Menelaosz megmaradt hatvan hajójával a legnagyobb ciprusi város Szalamisz (nem tévesztendő össze az Attika közelében fekvő szigettel!) nevű kikötőjébe menekült. A várost Démétriosz zár alá vette, és hajítógépeivel ostromolni kezdte. Miközben zajlott a város ostroma fivére megsegítésére megérkezett Ptolemaiosz flottája. Démétriosz, hogy Menelaosz ne támadhassa hátba, tíz hajóval lezárta a kikötőt, majd 180 Hadihajóval Ptolemaiosz flottája ellen fordult és szétverte azt. Ezután Menelaosz is megadta magát, így a sziget Démétriosz kezére került.

Antigonoszt kikiáltották Ciprus királyának, aki fiának is odaajándékozta ezt a címet. Így lett Démétriosz Ciprus elfoglalását követően király. 305-ben Démétriosz újabb nagyszabású vállalkozásba kezdett. Megtámadta Rhodosz szigetét, hogy Ciprus után birtokba vegye a földközi- és égei-tengeri kereskedelem másik legfontosabb központját.

A sziget és azonos nevű városának ostroma szárazon és vízen mintegy másfél évig tartott. A hősiesen védekező rhodosziakat Ptolemaiosz segítette, sőt később a thrák király, Lüszimakhosz és Kasszandrosz is támogatta. Mindhármuknak érdeke volt Démétriosz sikerének megakadályozása. A nehéz helyzetben végül erélyes lépésre szánta magát Démétriosz. Egy olyan hadigépezet építését határozta el, amely a szárazföld felől minden ellenállást letörve bejuthat a városba. A hatalmas mozgatható ostromtorony a helepolisz (városszerző) nevet kapta. A kilencemeletes torony 44,40 méter magas volt, alapterülete elérte a 493 m²-t. A favázas építményt három oldalról vaslemezek védték, míg a homlokzati részen bőrlepellel fedett ablaknyílások voltak, amelyekben nyíl- és kőhajítógépeket helyeztek el. A szerkezet mozgatását nyolc darab embernagyságú küllőkkel megerősített kerék és 430 ember biztosította. Az egyes emeletek közötti összeköttetést egy kettős létrarendszer adta. Az egyiken csak lefelé, a másikon csak felfelé lehetett közlekedni. Nem véletlen, hogy a félelmetes torony felépítését követően Démétrioszt Poliorkétésznek (Városostromlónak) nevezték el.

A városfalak felé haladó félelmetes építmény rémülettel töltötte el a rhodosziakat, akik nem tudták, hogy védekezzenek ellene. A szorult helyzetből a kiutat Diognétosz, a város hadmérnöke találta meg. Utasítására az éjszaka leple alatt lebontották a városfalnak azt a szakaszát, amelyik közel feküdt a toronyhoz, és egy fapalánkkal elzárt medencét ástak ott. Ebbe a medencébe aztán összehordták a városban lévő összes latrina, csatorna, eliszaposodott kút és szemétgödör tartalmát. Amikor napfelkeltét követően az ostromtorony megindult a városfal felé, a védők kiverték az éjszaka ásott medencét elzáró deszkapalánkot, mire a palánk mögül szennyes áradat zúdult a toronyra. Az egyre síkosabbá váló talajon a monstrum mozgathatatlanná vált. Előbb a mozgatást végző katonák, majd a lövegek kezelői is futásnak eredtek. A csodafegyvernek tartott ostromgép végérvényesen használhatatlanná vált. Az elkeseredett Démétriosz nemsokára felhagyott az ostrom folytatásával. S hogy mi lett a félelmetes hadigép sorsa?

A rhodosziak lemosták a rátapadt bűzös szennytől, és az alkatrészek eladásából összegyűlt pénzből elkészítették szigetük védőistenének, Héliosz napistennek 37 méter magas álló szobrát. Ezt a hatalmas szobrot, amely fáklyát tartott kezében, és így világítótoronyként is szolgált Kolosszosz névvel illették szerte a Földközi-tenger vidékén, és az ókori világ hét csodája között tartották számon. A szobor akkor semmisült meg, amikor Kr.e. 225-ben földrengés rázta meg a szigetet.

Mindenesetre a Démetriosz ostromtornyának eladásából felállított rhodoszi Kolosszosz még közel egy évszázadig hirdette a hellenisztikus király, a Városostromló Démétriosz egykor volt hatalmát. Kr. e. 225-ben erős földrengés rázta meg Rodoszt, a szobor egyik lába összetört, és ennek a következtében maga a szobor összedőlt. Rodosz lakosai újra akarták építeni, sőt III. Ptolemaiosz király anyagi segítséget ajánlott fel, de a városban levő orákulum ezt megtiltotta. 653-ban, amikor az arabok meghódították Rodosz szigetét, a kolosszus megmaradt részeit eladták egy szíriai zsidónak, aki a monda szerint 900 tevén szállította el.

Források:

• Castiglione Lászó: Az ókor nagyjai. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1971, 216-217.
• Hegyi Dolores – Kertész István – Németh György – Sarkady János: Görög történelem a kezdetektől Kr.e. 30-ig. Osiris Kiadó, Budapest, 1995. 313-324.
• Kertész István: Ókori hősök, ókori csaták. Tankönyvkiadó, é.n. 97-115.
• Plutharkhosz: Párhuzamos életrajzok. http://vmek.oszk.hu/03800/03892/doc/03892-2.doc

II. Ptolemaiosz egyiptomi király

"A testvérét szerető"

uralkodott: Kr.e. 282-246

II. Ptolemaiosz I. Ptolemaiosz és felesége I. Bereniké gyermeke volt. Kósz szigetén született, ahová Ptolemaioszt elkísérte várandós felesége Bereniké. Amint II. Ptolemaiosz trónra került, elűzette apja azon tanácsadóit, akik az öröklési rend felborítása ellen voksoltak. Így járt apja udvarának legtekintélyesebb tagjai közé tartozó filozófus, Phaléroni Démétriosz is. Őt vidékre száműzte, ahol valószínűleg egy mérges kígyó marta halálra. Később három fivérével is végzett, mivel egyikük állítólag ellene szervezkedett, a másik kettő pedig megpróbálta fellázítani Ciprust.

Száműzetés lett a sorsa első feleségének I. Arszinoénak. Amikor Kr.e. 278-ban elvált tőle, Felső-Egyiptomba száműzte, mivel állítólag az életére tört. Ezt követően vette feleségül saját testvérét, II. Arszinoét. A testvérházasság – a korábbi egyiptomi fáraók szokása – a görög vallási törvényeknek homlokegyenest ellentmondó lépés volt. Ám ez Ptolemaioszt nem zavarta. Egyúttal felvette a Philadelphosz („Testvérétszerető”) melléknevet, amely a görög istenvilág testvérpárjának, Apollónnak és Artemisznek volt díszítőjelzője. Ezzel a lépésével kezdődött meg a Ptolemaida uralkodók istenként való tiszteletének hagyománya. A házasságból gyermekük nem született. Miután Arszinoé meghalt testvére-férje fényes templomot emeltetett neki, és egyúttal elrendelte istenként való tiszteletét.

Uralkodása alatt Egyiptom dicsőséges nagyhatalommá vált. Területnövelő háborúkat folytatott és a meghódított területeken – Nagy Sándorhoz hasonlóan – városokat alapított. Így hozta létre többek között a következő városokat: Ptolemaisz a Vörös-tenger partvidékén, a mai szudáni és eritreai határ közelében (A városalapítás célja az volt, hogy harci elefántokat szerezzen, amit azért tekintette fontos feladatának, mert addig csak Indiából tudtak elefántokat importálni a hadsereg számára.); a mai Szuez helyén Arszinoé, hogy minél jobban ellenőrzés alatt tudja tartani a Vörös-tengert, valamint a Ráktérítő közelében Bereniké Troglodütika.

Kortársai közül II. Ptolemaiosz leginkább mégis kultúra- és művészetpártoló tevékenységével emelkedett ki. Uralkodása alatt Alexandriát a görög világ kulturális központjává tette. Az ókori világ híres könyvtárat II. Ptolemaiosz Philadelphosz alapította Kr.e. 215 körül. Az  anyagi alapot a királyi kincstár szolgáltatta, ennek szinte kimeríthetetlen gazdagsága biztosította a könyvtár megalapítását.

Az idők folyamán a könyvtárban óriási anyag halmozódott fel, egy római kori forrás szerint 700 ezer papirusztekercsre tehető könyvállomány. Kákosy László szerint „ez a szám  ma is tekintélyes könyvtárt jelentene, azonban figyelembe kell vennünk, hogy még a hosszú papirusztekercsek is jóval kevesebb szöveget tartalmaztak, mint egy mai közepes terjedelmű könyv. Egyes tekercsekre csak egy művet írtak fel, másokra többet is másoltak.”

Az összegyűjtött anyagot átgondolt rendszer alapján osztályozták és tárolták. A híres költő–író–kritikus–könyvtáros, Kallimakhosz szerzők szerint katalogizálta a könyvtár anyagát. Az által készített katalógus állítólag egymaga 120 tekercsre rúgott! A beszerzés módszereiben sem volt válogatós. Királyi rendelet írta elő, hogy valamennyi, az alexandriai kikötőben horgonyzó hajó, köteles átadni a rajta lévő tekercseket. Ezeket gondosan átvizsgáltál, amelyek a könyvtár állományából hiányoztak, azokat rögtön lemásolták. Ám nem az eredetit adták vissza tulajdonosaiknak, hanem a másolatot. Hatalmas kaució ellenében kérték kölcsön lemásolásra Aiszkhülosz, Szophoklész és Euripidész, a nagy athéni „tragikus triász” drámáinak féltve őrzött autográf kéziratait. Hogy a becses kéziratokat ne kelljen visszaadnia az uralkodó inkább veszni hagyta a tizenöt talentum kauciót, az athéniaknak meg be kellett érniük a hamarosan kézhez kapott díszes másolatokkal.

A nagy műveltségű Philadelphosz azonban nem csak a klasszikus görög kultúra és az irodalom iránt érdeklődött. Támogatta a természettudományok fejlődését is, palotájában pedig egzotikus állatokból hozott létre gyűjteményt. Vélhetően uralkodói felkérésre írta meg az ókori Egyiptom történetét a pap és történetíró, Manethón. Műve mind a mai napig értékes forrása a történelmi kutatásoknak.

A korábbi klasszikus görög irodalom legértékesebb alkotásait, így a homéroszi eposzokat, az Iliászt és az Odüsszeiát is a könyvtár tudósai mentették át számunkra.  Ma olvasható formájukat ezek a művek Alexandriában nyerték el.

Egyes források neki tulajdonítják az Ószövetség könyveinek görögre fordíttatását, amelyet már az akkor népes alexandriai zsidó közösség számára készíttetett. Ez a kultúrtörténeti szempontból is maradandó értékű vállalkozás tette lehetővé, hogy a klasszikus héber irodalom utat találjon a görög-római kultúra világába. Ezt a görög fordítást nevezik – latin szóval - Septuagintának vagyis hetvenes fordításnak. A hagyományos legenda szerint ugyanis Eleazár főpap hetven zsidó bölcset küldött Jeruzsálemből Alexandriába. A hetven zsidó bölcs külön cellákba zárva, hetven nap alatt – isteni sugallatra – egymástól függetlenül azonos, szó szerint megegyező fordítást készített a héber eredetiből. Valójában több szakaszban kellett megszületnie a görög nyelvű bibliának, mely ma is fontos forrása a szentírástudománynak.

A király bőkezűen támogatta a képzőművészeteket is. Olyan monumentális építményekkel gazdagította birodalmát és fővárosát, mint a pharoszi világítótorony és a világhódító Alexandrosz mauzóleuma. Nagy Sándor holttestét először az óegyiptomi birodalom fővárosába, Memphisbe vitték, ahol egyiptomi síremléket emeltek neki. A múmia nyugalma azonban nem tartott sokáig, mert II. Ptolemaiosz Alexandriába szállíttatta, ahol mauzóleumot építtetett neki. A makedón uralkodó memphiszi sírjába pedig apja és anyja maradványait helyeztette át, akiket Egyiptom védelmező istenségeivé nevezett ki.

Az életében gyenge és beteges uralkodó természetes halállal halt meg Kr. e. 246-ban. A trónon első feleségétől, I. Arszinoétól származó fia követte.

Források:

• Castiglione Lászó: Az ókor nagyjai. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1971, 232-233.
• Hegyi Dolores – Kertész István – Németh György – Sarkady János: Görög történelem a kezdetektől Kr.e. 30-ig. Osiris Kiadó, Budapest, 1995. 329-338.
• Kákosy László: Az ókori alexandriai könyvtár. www.ukrajinci.hu/arhiv/hromada_59_hu/kilato_hu/konyvtar.htm - 13k

Caligula római császár

"Csizmácska"

uralkodott: 37-41

Caius (Claudius Caesar Augustus) – vagy népszerűbb nevén: Caligula. Germanicus császár és Agrippina gyermekeként született, így többszörösen is rokoni szálak fűzték Augustushoz. Apai nagyapja az a Drusus volt, aki Liviának, Augustus harmadik feleségének előző házasságából született fia volt, és akit Augustus adoptált; anyja pedig Augustus lányának, Juliának volt a gyermeke.

Caligula Kr.u. 12. augusztus 31-én született a Rómához közeli Antiumban, egy katonai táborban. Miután apját a Rajna vidékére vezényelték, őt is magával vitte, így gyermekkorát a római légiók táboraiban töltötte katonák között. A fiút gyakran öltöztették a közlegények viseletébe, és a csizmáját is a felnőttek lábbelijéhez hasonlóra varrták, ezért a katonák tréfából elnevezték Caligulának (Caligula = csizmácska, kiscsizma). A germániai légió marcona harcosai nagyon megkedvelték a fiút, szívből ragaszkodtak hozzá. Hogy mennyire szerették, arra példát Suetoniusnál találunk: „Augustus halála után a zendülő és eszeveszett, felforgatásra kész csapatokat (…) puszta megjelenésével fékezte meg. A lázadás ugyanis csak akkor ért véget, amikor a katonák észrevették, hogy a gyermeket a felkeléssel járó veszedelmek miatt elviszik, és a szomszéd város gondjaira bízzák. Akkor a zendülők megbánták tetteiket, utolérték, feltartóztatták a kocsit, és könyörögve kérték, ne hozzanak rájuk ekkora szégyent.” Kr.u. 18-ban Caius elkísérte apját a szíriai hadjáratra is, ám itt apja a következő évben meglehetősen gyanús körülmények között meghalt. Elterjedt a hír, hogy a szíriai helytartó, Gneus Calpurnius Piso Tiberius császár megbízásából mérgezte meg.

Apja halálát követően rettenetes időszak kezdődött életében.  Előbb dédanyja, Livia, majd nagyanyja, Antonia házában nevelkedett. És ez volt a szerencséje, mert így némi védettséget élvezett Tiberius testőrparancsnokával, Seianussal szemben, aki alattomos irtóhadjáratba kezdett a császári család ellen. Családja azonban nem kerülhette el sorsát: édesanyját Capri szigetére száműzték, ahol – az embertelen körülmények és az éhezés miatt – öngyilkosságot követett el; hasonló körülmények között veszítette el két bátyját is. Egyedül nővérei maradtak életben. Az állandó rettegésben élő fiúban „hamar felülkerekedett a farkasösztön, és a mindenáron való túlélés vágya kiölt belőle minden gátlást.” Kr.u. 31-ben el kellett hagynia nagyanyja házát, és Tiberius udvarába került. Az elembertelenedéséhez vezető út fontos állomásává vált ez az esemény. Az udvar lakóinak cselszövevényei, az állandó pletykák, torzsalkodások, és a szexuális játékokban élvezkedő császár kiszámíthatatlansága jelentettek veszélyt számára. Rabszolgára jellemző módon mindent eltűrt, hihetetlen önuralommal viselt el mindent.  Engedelmesen viselkedett dédapja és annak környezete iránt. Mindezek a körülmények, valamint az Antoniustól örökölt hajlamai együttesen vezettek jellemének torzulásához.

A torzulás jelei már ekkor jelentkeztek. A magas termetű, sápadt arcú, jóindulatú ember benyomását keltő ifjú érzéketlen és vérszomjas embernek bizonyult. A kiváló szónoki képességekkel megáldott, a balett- és énekművészettel is behatóan foglalkozó ifjú örömmel nézte végig a kínvallatásokat és kivégzéseknek; kedves szórakozásai közé tartozott, hogy álruhában – vendéghajjal és hosszú ruhában – látogatta a lebujokat, a kétes hírű bordélyokat.

Végül a császári családban ő maradt az egyedül szóba jöhető utódjelölt. Tiberius látta mivé vált neveltje. Gyakran mondogatta is, hogy "keresztes viperát nevel ő a római népnek s egy Phaetont a földkerekségnek". Caligula hamarosan rádöbbent, hogy ha ő az egyetlen utódjelölt, akkor egyben célpontja is lehet minden összeesküvésnek. Azért, hogy megbízható, hűséges támogatót találjon, behálózta és elcsábította az új testőrparancsnok, Macro feleségét. Azt is megígérte az asszonynak, hogy ha császár lesz, feleségül veszi. Macro úgy vélte, Caligula hálás lesz, amiért átengedte neki feleségét, cserébe pedig maga korlátlan befolyásra tehet szert. Hogy pozícióját még jobban megerősítse – ha hinni lehet a szóbeszédnek – Kr.u. 37-ben segített Caligulának a császár megölésében. Caligula „állítólag lehúzatta a haldokló ujjáról a gyűrűt, de mert úgy látta, hogy az nem engedi, párnát dobatott az arcára, és a maga kezével nyomta össze a gégéjét”. Néhányan azt is tudni vélik, hogy egy felszabadított rabszolgát, aki szemtanúja volt a szörnyű bűntettnek és azt látva feljajdult, Caius a helyszínen azonnal keresztre feszíttette. Trónra lépését követően pedig segítőit, Macrot és feleségét is halálba kényszerítette.

Hatalomra kerülve intézkedéseivel igyekezett a nép kegyét elnyeri. Amnesztiában részesítette a Tiberius által üldözötteket, adókedvezményeket vezetett be, a lovagok rendjét megtisztította a szélhámosoktól és csalóktól, a rómaiakat megbotránkoztató kéjhölgyeket pedig kikergette a városból. Visszaadta a népgyűlésnek a főtisztviselők választásának jogát. Soha nem látott véres cirkuszi játékokkal, ajándékokkal, ételosztással igyekezett népszerűségét növelni.

Nyolc hónappal később súlyosan megbetegedett, de felépülését követően a szellemi összeomlás jelei kezdtek jelentkezni, s az addig meglehetősen liberális uralkodó kegyetlen vérengzővé vált (A közvélemény szerint felesége szerelmi bájitala idézte elő a változást). Öngyilkosságra kényszerítette a 18 éves Tiberius Gemellust, akivel Tiberius végrendelete szerint együtt kellett volna uralkodniuk, és apósát is megölette. Meggyilkoltatta Macrot és feleségét gyermekeikkel együtt, valamint igen sok férfit, csupán azért, mert előzőleg feleségük a császárral folytattak viszonyt. A magát istennek tartó császár elrendelte, hogy a görögországi templomokban álló Zeusz szobrok helyére a sajátja kerüljön. Ennél is nagyobb botrányt okozott, amikor az egyiptomo Ptolemaioszok szokásait utánozva szeretőjévé tette saját húgát, Drusillát, aki akkor már Longinus felesége volt. Suetonius szerint Drusillát még szűzlányként csábította el, s nagyanyjuk, Antonia, akinél együtt nőttek fel, rajta is kapta őket egyszer, amint együtt háltak. A szóbeszéd szerint másik két nővérével is folytatott vérfertőző viszonyt.

Kr.u. 38-ban azonban meghalt Drusilla. Akik arra számítottak, hogy ettől Caligula kijózanodik, tévedtek. Lelkileg teljesen összetört, elméje még inkább elborult, és tettei még kiszámíthatatlanabbak lettek. A császár fölszólítására a szenatus isteni tiszteletet szavazott meg. Pantheának, az egyetemes világ istenének nevezték el, és Itália szerte, valamint a provinciákban is oltárokat állítottak neki. A gyász idejére törvénykezési szünetet rendelt el; és halállal lakolt mindenki, aki ez idő alatt kacagni, mosakodni, szülei, felesége és gyermekei társaságában vacsorázni merészelt.

A szenátorok között az elégedetlenkedők száma egyre nőtt. Mind több követője fordult el tőle. Viselkedése a szenátorokkal szemben mindig fenyegetőbb és keményebb lett, és hogy kifejezze irántuk megvetését, a lovát is szenátorrá akarta tenni. Lábbal tiporta a római hagyományokat, de más népek szokásai sem érdekelték. Majdnem lázadás tört ki, amikor elrendelte, hogy szobrát a jeruzsálemi Salamon templomba is fel kell állítani. Hiába kérte a császárt parancsának visszavonására az alexandriai zsidók követsége, melynek tagja volt a nagy tudományú Philon is. Caius háborúval fenyegette meg őket, ha nem teljesítik parancsát. Az általános elégedetlenséget látva végül is Cassius Chaerea, testőrségének főtisztje és néhány társa úgy határozott, hogy megölik a császárt.

A halála előtti éjszakán – a hagyomány szerint – számos előjel utalt a tragikus eseményre. Amikor Sullától, a jóstól érdeklődött horoszkópja felől, az azt felelte, hogy elkerülhetetlen erőszakos halála. Ennek ellenére másnap, január huszonnegyedikén délelőtt még is elindult, hogy megtekintse az Augustus tiszteletére rendezett cirkuszi játékok főpróbáját. A földalatti folyosón áthaladva Caligula megállt a gyakorlatozó ázsiai ifjak mellett, hogy megnézze és biztassa őket. Hogy az ezt követő pillanatokban mi történt, arra kétféle történet látott napvilágot. Az egyik szerint ekkor lépett oda hozzá Chaerea és hátulról nagyot vágott kardjával a tarkójára, és így kiáltott: "Rajta!" Erre Cornelius Sabinus, a másik összeesküvő elölről mártotta kardját a mellébe. A másik elbeszélés szerint Sabinus a katonai szabályzatnak megfelelően jelszót kért Caiustól, aki "Juppiter" nevét adta meg. Chaerea erre a császár háta mögül így kiáltott: "Érjen hát utol haragja." Caligula megfordult, hogy megnézze, ki beszél így hozzá, ekkor Chaerea lecsúszó kardja szétroncsolta állkapcsát. A földön fetrengő, vergődő uralkodó hiába ordította, hogy még él, a többi összeesküvő rárontott, s a titkos jelszó szerint – amely így hangzott "Még egyet." – még vagy harmincszor döfték kardjukat a földön fekvő testbe. Germán testőrei és hintóvivői a lármára odarohantak, hogy megvédjék. Néhány merénylőt meg is öltek, de egy-két ártatlan szenátor is áldozatul esett.

Halálával lezárult egy önmagát istennek tartó, gyászos emlékű zsarnok uralma, amely után a rómaiak reményei szerint csak jobb idők következhettek.

Topor István

Források:

• Kertész István: Híres és hírhedt római caesarok. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1992. 34-38.
• Potó István – Lévai Anita: Római caesarok titokzatos élete. Vagabund Kiadó, é.n. 56-66.
• Suetonius: Caesarok élete. http://vmek.oszk.hu/03200/03264/03264.doc

Ajánlja ismerőseinek...