Vegyesházi királyaink I.

(1301-1439 közti évek)

/készítette: Harmat Árpád Péter/

I. Károly Róbert (ur.: 1301-1342)

Károly Róbert (eredeti nevén: Caroberto Anjou) apja Martell Károly, anyja pedig Habsburg Klemencia volt. Apja szülei révén volt Árpád-házi rokon, mivel apai nagyanyja Mária, V. István magyar király lánya volt. (Tehát V. István dédunokájaként jött a világra 1288-ban)

Az utolsó Árpád-házi uralkodó III. András (1290-1301) volt, ám hatalmát belföldön és külföldön is sokan megkérdőjelezték, mivel a magyar nemesség tagjai közül néhányan tudni vélték: valójában nem Árpád-házi leszármazott. A pletyka alapját az szolgáltatta, hogy apja – utószülött István – születése előtt II. András és harmadik felesége Estei Beatrix nem éltek házaséletet, viszont az ifjú olasz királyné bensőséges kapcsolatot ápolt az ország nádorával (Dénes nádorral) Így II. András halála után, külföldön megszületett István – III. András apja – talán Dénes nádor, és nem II. András gyermekeként látta meg a napvilágot.

A fentiek miatt, még III. András halála előtt megjelentek a külföldi trónkövetelők Magyarország határainál. Már 1292. január 6-án Mária királyné Magyarországot fiának, Martell Károlynak adományozta, és őt magyar királlyá nyilvánította. 1295-ben meghalt Martell Károly. A nápolyi Anjouk magyarországi trónigénye így fiára, Károly Róbertre szállt. Kedvezett ennek az igénynek, hogy 1294-ben az a VIII. Bonifác lett a pápa, aki a pápai világuralmi törekvések kiemelkedő, ám kései harcosa volt, s aki nagyon szívesen látta volna nápolyi hűbéreseit Magyarország trónján. II. Károly nápolyi király hosszas előkészületek után - azt követően, hogy újra kegyeiben és birtokadományokban részesítette a hozzá hű délvidéki urakat útnak indította Magyarországra unokáját, az alig tizenkét éves Károly Róbertet, aki 1300. augusztusában érkezett a dalmát tengerpartra. Miközben az ifjú Anjou az ország fővárosa felé vonult hadaival, 1301. január 14-én a budai várban meghalt III. András, vele pedig kihalt az Árpádok férfiága is.

III. András halálának hírére Károly Róbertet párthívei sietve Esztergomba vitték, és ott az Anjouk magyarországi szálláscsinálója, Bicskei Gergely választott esztergomi érsek a "szentistváni" ( Szent Istvánnak tulajdonított ) korona híján egy másik, talán erre az alkalomra sebtében készített koronával megkoronázta. A tizenhárom éves ifjút Magyarországon ekor még csak néhány egyházi és világi méltóság támogatta: a horvátországi Subics és Babonics családok, valamint Csák Ugrin tartományúr és Bicskei Gergely esztergomi érsek. Külföldi támogatói pedig a Nápolyi Királyság hűbérura, VIII. Bonifác pápa, és a Habsburg hercegek voltak.

Ám Károly Róberttel szemben az ország több hatalmassága - a Rátótok, Balassák, Kőszegiek, a kalocsai érsek, az egri, a váradi, a váci, a csanádi, a boszniai és a szepesi püspökök, a Trencséni Csák Máté, Aba Amádé, a budai bíró – Csehországba indult, hogy a cseh király kilenc éves Vencel nevű fiát kérje fel a magyar trón elfoglalására. Vencelnek bizonyítható rokoni kapcsolata volt az Árpád-házzal, mivel III. Béla Konstancia nevű lányának ükunokájaként látta meg a napvilágot. A fiatal Vencelt be is hozták Magyarországra, és 1301. augusztus 27-én Székesfehérvárott János kalocsai érsek királlyá koronázta a "szentistváni" koronával. Válaszul Károly Róbert híveket gyűjtött és 1303-ban megostromolta a király székhelyét, Budát. Vencel néhány évvel később – 1305 őszén - apja halála után megörökölte a cseh trónt, így kénytelen volt hivatalosan is lemondani Magyarországról és a magyar királyi cím viseléséről.

Vencel távozása után 1307. október 10-én Károly Róbertet a rákosi országgyűlés királlyá választotta. Ezt követően bukkant fel a harmadik külföldi trónkövetelő, Wittelsbach Ottó bajor herceg. Ottó szintén az Árpád-ház egyik leszármazottja volt, mivel IV. Béla Erzsébet nevű lányának fiaként, azaz a "hírneves" magyar uralkodó unokájaként nyújthatta be magyarországi trónigényét. A német herceg a magyar trón megszerzése érdekében össze akart fogni az Erdélyt kezében tartó Kán Lászlóval, ám a vajda elvette tőle a szent koronát – melyet Ottó, még Venceltől kapott. Támogatók híján így 1308-ban Ottó is távozott az országból, így 1309. június 15-én, majd a 1310. augusztus 27-én – a Kán Lászlótól visszaszerzett koronával harmadszor is megtörtént Károly Róbert koronázása az Árpádok ősi székvárosában, Fehérvárott.

A hatalom megszilárdítása

Bár a főurak nagy része Károly mellé állt, az erősebbek ellenálltak. Ugyan Csák Máté Kőszegi Henrikkel együtt 1308-ban elismerte a királyt, de mint az ország legnagyobb és legerősebb birtokosai saját területükön királyként uralkodtak. Aba Amadé kassai halála juttatta a királyt első komoly győzelméhez, mert a város mellé állt Amadé fiaival szemben. Azok Csák Mátéval kötöttek szövetséget, de az egyesített sereget 1312. június 15-én a rozgonyi csatában Károly legyőzte. 1316-ban a Kőszegiek, 1317-ben Borsa Kopasz és Kán László felett aratott győzelmet és fokozatosan átvette az irányítást az ország egész területe felett. Csák Máté hatalma a rozgonyi csata után meggyengült, de még így is elég erős maradt ahhoz, hogy a király óvatos legyen vele. 1316-ban elvette tőle Visegrádot, majd 1318-ban Komáromot, de az ország észak-nyugati része csak a nagyúr 1321-es halála után került Károly Róbert ellenőrzése alá. Végül 1322-ben az addig kényszerűségből Temesváron tartott királyi székhely is átkerült Visegrádra.

Az utolsó fegyveres szembenállás Csák Máté egyik bizalmi emberének Zách Feliciánnak a nevéhez fűződik, aki 1330 április 17-én kísérlet meg merényletet az Anjou uralkodó ellen. A merénylet megtorlása elrettentő figyelmeztetés volt a többi nagyúr felé, ugyanis Felicián testének darabjait különböző városokba, fejét Budára küldték intő példának. Gyermekeit kivégezték, Klára nevű lányát borzalmasan megcsonkítva városról városra hurcolták és azt kellett kiáltoznia: "Így jár, aki hűtlen lesz a királyhoz!" Felicián rokonságát ezenkívül harmadíziglen halálra ítélték, távolabbi rokonait pedig jószágvesztéssel sújtották.

Károly Róbert központosító politikája: Károly Róbert új alapokra helyezte és megszilárdította az utolsó Árpádok alatt megrendült királyi hatalmat. A régi, lázadó főnemesség helyére új, hozzá hűséges embereket állított és közöttük osztotta fel az elkobzott birtokokat. Jellemzően ősi családok eddig háttérbe szorult ágait emelte be a hatalomba. Ebben az időszakban emelkedett fel sok később a magyar történelemben fontos szerepet játszó család, például a Lackfiak, Garaiak, Nekcseiek, Szécsényiek vagy a Debreceniek. A királyi várak közül 100-at visszavett, majd újra eladományozott, ám csak megbízható hozzá hű nemeseknek, akik csupán szolgálati, úgynevezett honor birtokokként, szolgálatuk, vagyis tisztségük viselése idejére kapták meg azokat. Uralma alatt az ország 300 várából már nem csupán 60 (20%) hanem 160 (50%) volt királyi kézen. Az országbárók nagy honorjai jellemzően a legnagyobb főurak között rotálódtak. A honor jelentette az igazi hatalmat, mivel olykor 10-20 vár birtoklása is járt vele. A honort birtokosai saját familiárisaik útján irányították.

Ugyancsak a király erejét növelte egy új hadseregforma kialakítása is, melyben megjelent a királyi bandérium, a megyei bandérium és a kun könnyűlovasság is.

Károly Róbert gazdaságpolitikája

Károly Róbert a pénzügyek terén is megerősítette a királyi hatalmat, és feltöltötte a kincstárat. Ebben fő bizalmasa Nekcsei Demeter tárnokmester volt segítségére. Elsőként, - mivel Magyarország ekkoriban Európa egyik első számú arany és ezüst lelőhelye volt - a nemesfém bányászatot és kereskedelmet vette szoros királyi felügyelet alá. Átalakította a bányabér (urbura) rendszerét. Amíg az Árpádok alatt a kibányászott arany egytizede, az ezüst egy nyolcada a királyt illette, addig Károly Róbert a bányabér egyharmadát megosztotta a földesurakkal, hogy elősegítse az új bányák feltárását. Megtiltotta, hogy a nemesércet külföldre szállítsák; az aranyat és ezüstöt az uralkodó által megszabott áron be kellett szolgáltatni (nemesfém-monopólium) a frissen létrehozott pénzverő kamaráknak, melyek pénzt verettek belőle.

A sokféle forgalomban lévő pénz helyett 1323-ban megkezdték az állandó értékű ezüstdénár, majd 1325-ben firenzei mintára az aranyforint verését, váltópénze az ezüstgaras lett. (Az aranybányászat terén Magyarország Európán belüli elsőségét jelzi, hogy Károly Róbert volt a kontinens első uralkodója, aki megengedhette magának, hogy országában aranyvalutát veressen.) A korábbi uralkodók által kedvelt pénzrontást, - mely a kamara haszna nevet viselte és a pénzek időnkénti kötelező, alacsonyabb nemesfémtartalmú pénzekre történő beváltását jelentette - Károly Róbert beszüntette.

A királyi bevételeket új adó bevezetésével is növelte, ez volt a kapuadó. Minden olyan telek után kapuadót szedtek, amelynek a kapuján egy megrakott szénásszekér be tudott menni és meg tudott fordulni. (ezért nevezték kapuadónak is) Bevezették még a harmincadot is, mely a nyugatra és északra, valamint a huszadot, mely a délre kivitt vagy behozott árukat vámolta meg. A vámokat nemcsak határokon, hanem nagyobb városoknál is szedték. Ilyen volt Székesfehérvár és Buda.

Külpolitika

Az ország belviszonyainak megszilárdítása után a király az ország külső tekintélyének helyreállításába kezdett. Elsőként rendezte a Bölcs Róbert, nápolyi királlyal fennálló trónöröklési vitát. A pápai közvetítéssel megkötött 1333-as egyezményben kisebbik fiát, Endre herceget eljegyezte a nápolyi uralkodó unokájával, egyben örökösével, Johannával és rögzítették, hogy a házaspár közösen fogja örökölni a trónt.

A Balkánon is sikeres terjeszkedő politikát folytatott, és megszerezte a szerbektől Nándorfehérvárt és Galambócot. (Nándorfehérvár 1018-tól volt Bizánc birtoka, majd 1230-ig hol magyar, hol bizánci kézen szerepelt. Ekkor rövid időre bolgár kézre került, majd 1272 körül V. István Katalin lányával együtt a várat is átadta hozományként Dragutin szerb uralkodónak. Ezután 1403-ig többségében magyar kézen van, majd Zsigmond hűbérbirtokként átadja hívének Lazarevics István szerb despotának.)

Károly Róbert külpolitikai sikerként könyvelhette el az 1335-ös Visegrádi találkozót is. A lengyel, cseh és magyar uralkodók (Nagy Kázmér, Luxemburg János, Károly Róbert) részint egy Bécset elkerülő kereskedelmi útról döntöttek (a bécsi vám kivédésére) másrészt elsimították a Szilézia miatt fellángolt lengyel-cseh ellentéteket (Kázmér lemondott a területről, cserébe János a lengyel trónigényéről) harmadrészt pedig megegyeztek: ha Kázmér lengyel király fiú utód nélkül halna meg, úgy Károly Róbert fia örökölné a trónt. Ezzel mindkét fia számára biztosított egy-egy királyságot: kisebbik fiának a már említett nápolyi alkuval az Anjouk itáliai királyságát, nagyobbik fiának, Lajosnak pedig Magyarország mellett a Lengyel királyságot.

Károly Róbert szinte egyetlen külpolitikai kudarca Havasalföldöz kötődött. A terület korábban a magyar királyok felé hűséggel viseltető oláh és kun kenézségekből állt, ám 1310-ben felbukkant egy Basarab János nevű vajda, aki egyesítette a kis kenézségeket és létrehozta a magyaroktól független Havasalföldi fejedelemséget. Károly Róbert 1330. októberben ugyan meghódította az engedelmességet megtagadó havasalföldi vajda székhelyét, Argyasudvarhelyt, de november 9-én, hazafelé tartva egy szűk hegyszorosban a vajda csapatai megtámadták és a Posadai csatában vereséget mértek rá. Károly Róbert kénytelen volt elismeri Havasalföldet.

Házasságait tekintve: első két feleségét Máriának hívták, ezért a forrásokban sokszor összekeveredett a nevük, erre mutatott rá Kristó Gyula. Első felesége Piast Mária, II. Kázmér a sziléziai Beuten hercege, míg második felesége Rurik Mária, I. Leó halicsi király lánya. Harmadik felesége, Luxemburgi Beatrix halála után, 1320-ban feleségül vette a lengyel király lányát, Lokietek Erzsébetet, ami később fiának, Lajosnak jogalapot teremtett a lengyel trón megszerzésére. I. Károly1342-es halálakor erős birodalmat hagyott fiára, Nagy Lajosra

I. (Nagy) Lajos (úr.: 1342-1382)

Lajos Károly Róbert magyar király és harmadik (egyes feltételezések szerint negyedik) felesége, Łokietek Erzsébet lengyel hercegnő házasságából származott, 1326. március 5-én született. Nevét apai nagybátyjáról, az 1316-ban szentté avatott Lajos toulouse-i püspökről kapta, aki II. (Sánta) Károly nápolyi király és Árpád-házi Mária (V. István magyar király lánya) fia volt.

Lajos a királyi pár harmadik gyermeke volt, később még két fivére született, Endre (1327-ben) és István (1332-ben). Két bátyja, Károly és László korai halálát követően négyéves korában lett trónörökös.

Lajos tele kincstárat, stabil és jól működő államszervezetet örökölt tehetséges és hűséges, őt mindenben segítő és támogató főnemesekkel, így energikusan próbálhatta elérni nagyváradi fogadkozásában összegzett külpolitikai céljait.

A nápolyi kérdés

Nagy Lajos apja révén (Károly Róbert) a nápolyi királyi család sarja volt. Károly Róbert Árpád-házi Mária (V. István lánya) és II. Anjou Károly unokájaként látta meg a napvilágot, és a Magyar Királyi trón megszerzése után egyik legfontosabb feladatának azt tekintette, hogy a nápolyi trónt kisebbik fia – Endre - számára biztosítsa. Így amikor a kis Endre herceg 6 éves volt, megkötötte a híres Nápolyi alkut (1333) melyben megegyezett a családdal, hogy Endre nevű fia társuralkodóként felülhet Nápoly trónjára.

A társuralkodói státusz a nápolyi Anjouk rokoni kapcsolataiból adódott. Árpád-házi Mária és II. Károly házasságából három fiú született: Martell Károly (az ő fia volt Károly Róbert) Róbert (az ő unokája volt Johanna) és János (az ő leszármazottai voltak a Durazzói hercegek). A három ág közül Róbert ága volt a nápolyi trón örököse, így Károly Róbert ezzel az ággal kötött alkut 1333-ban. Az alkuban Johanna és Endre házasságáról és társuralkodásáról döntöttek. Az alku házassági része megtörtént, ám 12 évvel később 1345-ben, Johanna, - vagy jóváhagyásával hívei - megölették Endrét (aversai merénylet) A gyilkosság idején Károly Róbert már nem élt, csak Nagy Lajos, így rá maradt testvére megölésének megtorlása.

A nápolyi Anjouk családfája:

Az első nápolyi hadjárat Lajos 1347 novemberében indult meg Nápolyba, mintegy 1000 fős kíséretének élén. Felvonulása közben a kisebb-nagyobb városállamok tisztelettel és rokonszenvvel fogadták. 1348. január 11-én Lajos seregei Capua városánál tönkreverték a Tarantói Lajos, Johanna új férje által vezetett nápolyi seregeket. A capuai összeomlás után Johanna és családja hajón provence-i grófságába menekült, a Nápolyi Királyság pedig minden további kardcsapás nélkül Lajos hatalmába került.

Nápolyba való bevonulása előtt január 20-án Lajos Aversa városában fogadta rokonait, a három durazzói és két tarantói királyi herceget (Durazzói Károlyt, Lajost, ill. Róbertet, valamint Tarantói Fülöpöt ill. Róbertet). A jó hangulatú lakoma után azonban Lajos hirtelen számon kérte öccse halálát az abban nyilvánvalóan ártatlan Durazzói Károly hercegen (Johanna sógorán), akinek rövid úton a helyszínen a fejét vétette (második aversai tragédia); a többi herceget pedig fogságba vetette, majd Magyarországra küldte őket.

Lajos január 24-én vonult be Nápolyba lovon, sisakban – mint egy meghódított városba. Felvette a „Jeruzsálem és Szicília királya” címet és bizalommal, nagylelkű uralkodói intézkedésekkel igyekezett csillapítani a kedélyeket – hasztalanul. VI. Kelemen pápa nem ismerte el Lajost Nápoly királyának és kiközösítéssel fenyegette, de nem szakadt meg a kapcsolat közte és a Szentszék között. Közben szerte Itáliában elkezdett dühöngeni a Genovába behurcolt pestis, így Lajos – miután kijelölte helytartóit – 1348 májusának végén visszaindult Magyarországra. A magyar uralom néhány helyőrség kivételével hónapok alatt összeomlott a Nápolyi Királyságban, szeptember 17-én pedig Johanna is visszatért Nápolyba.

A második nápolyi hadjárat A kedvezőtlen nápolyi fejlemények hatására és pozíciójának újbóli megszilárdítására Lajos Nápolyba küldte a tehetséges Lackfi Istvánt. Ám a tehetséges és vitézi tulajdonságokkal rendelkező Lackfi nem tudta segíteni Nagy Lajos ügyét, így megindult a második nápolyi hadjárat. Lajos 1350 áprilisában hajókkal vágott neki a nápolyi útnak, így május 1-jén partra szállt Itáliában. Másfél hónapig szervezte seregeit, majd megindult Nápoly felé Melfi, Lucera és Benevento városokon keresztül. Lajos bevonult Salerno városába, majd Aversa várát vette ostrom alá. Tarantói Lajos időközben megerősítette Aversát, ezért az ostrom elhúzódott. Július 26-án felderítés közben Lajos súlyosan megsebesült: a bal lábába fúródott egy nyílvessző. Johanna ismét elmenekült Nápolyból, ezért Lajos az ostromot félbehagyva augusztusban bevonult a városba. Mérlegelte a helyzetét: a városban felkelés tört ki ellene, katonáit nehezen tudta fizetni és ellátni. Belátta, hogy hosszú távon nem tudja fenntartani hódításait, ezért hajlott a békére. Ugyancsak hajlott a megegyezésre Johanna is: anyagi nehézségeik miatt a háborút képtelenek voltak folytatni Lajos király ellen. Így feltételes fegyverszünetet kötöttek szeptember 1-jétől. Ennek megfelelően Lajos Róma érintésével Itálián keresztül visszautazott Magyarországra. A felek a végső békét a következő évben, 1352. március 23-án Nápolyban kötötték meg: eszerint Lajos lemondott hódításairól, és elismerte Tarantói Lajost és Johannát, mint a Nápolyi Királyság uralkodóit.

Lajos még egy alkalommal avatkozott a nápolyi ügyekbe uralkodása folyamán. Kis Károly Anjou herceg, az első itáliai hadjárat alkalmával fogságba vetett Durazzói Lajos fia 1370-től kezdve a magyar királyi udvarban nevelkedett, 1371–1376 között Dalmácia és Horvátország hercege volt. A nagy nyugati egyházszakadást követően Johanna az avignoni pápa, VII. Kelemen mellé állt. Erre VI. Orbán 1380-ban letette királyságáról, és a trónt Kis Károlynak ajánlotta fel. Lajos katonákkal támogatta rokona trónigényét, így az 1381-ben elfoglalta Nápolyt. III. Károly néven megkoronázták, és 1382-ben május 22-én Muro várában négy magyar zsoldossal megfojtatta Johannát, mint „férjgyilkost”.

A dalmáciai háború

Nagy Lajos kezdettől fogva érdekellentétben állt a Velencei Köztársasággal, ami mindinkább terjeszkedni akart a dalmát partvidéken. A dalmát városok Könyves Kálmán óta általában keresték a Magyar Királyság pártfogását (annak szükségszerűen lazább, nagyobb önrendelkezést biztosító fennhatóságát) Velencével szemben, ám a magyar királyok sokszor nem tudtak ennek eleget tenni. Összességében elmondható, hogy Lajos egyetlen tartós külpolitikai sikerét a dalmát térségben aratta. Lajos elhatározta, hogy megvédi dalmáciai jogait, ezért 1345-ben több mint 20 000 katonával Horvátországba vonult. Jöttének hírére a legtöbb horvát főúr hódolatra járult a király elé és a dalmát városok követei is elhozták városaik kulcsát. Azonban mihelyt Lajos hazatért Magyarországra, a velencei hajóhad megjelent Zára kikötőjében azzal a követeléssel, hogy rombolják le a város falait. A város vezetése ezt megtagadta, és fegyveres segítséget kért Lajostól. A következő évben (1346) Lajos 80 000 fős hadsereggel jelent meg a Zára alatt, ám az ütközet Velence javára dőlt el, a városnak el kellett ismernie a kereskedő köztársaság fennhatóságát.

1352-ben, miután Lajos végleg tehermentesült Nápolyban, Magyarország szövetkezett Genovával Velence ellen. Az új hadjárat 1357-ben kezdődött, és átütő magyar sikerekell zárult. A háborút 1358-ban lezáró zárai békében a kereskedő köztársaság lemondott Dalmáciáról. Később, 1378–1381 között a felek közt újra kitört egy háború, ám ekkor is a Nagy Lajos és Genova által alkotott szövetség győzött. Megkötötték a torinói békét. Ez gyakorlatilag a zárai béke megújítása volt, csak ezúttal adófizetésre is kötelezték Velencét.

A havasalföldi és szerb harcok

1344-ben Sándor havasalföldi román fejedelem függetleníteni próbálta magát a Magyar Királyságtól, ezért szövetkezett a tatárokkal, akik a szomszédos Moldvából többször betörtek Erdélybe és nagy pusztítást vittek végbe. Ezt megelégelvén Lajos Lackfi Endrét (a későbbi erdélyi vajdát) székely seregekkel a tatárok földjére küldte, aki seregei élén 1345. február 2-án háromnapos véres ütközetben tönkreverte a tatár seregeket. Lajos az országrész nyugalma érdekében megerősíttette az erdélyi végvárrendszert, amelynek védelméből a székelyek később még több expedíciót indítottak a tatárok ellen, akik idővel már kénytelenek voltak Moldvát elhagyni, így a terület megnyílt a román bevándorlás előtt. Nagy Lajos volt az első magyar király, aki már a törökökkel is kénytelen volt harcolni. Ugyanis 1374–1375-ben Havasalföldről üldözte ki őket, azonban a románok elárulták, így nem tudott döntő győzelmet aratni.

Nagy Lajos a Balkánon is terjeszkedett. 1365-ben tört be Észak-Bulgáriába, és bevette Vidin (magyarosan Bodony) városát, ahol megszervezte a vidini bánságot, és ferencesekre bízta a helyiek megtérítését. Az ellátási nehézségeknek köszönhetően 1369-ben kénytelen volt kivonulni, mire a hittérítőket lemészárolták a helyiek. Annyi eredménye mégis lett a kalandnak, hogy az addig fogságban tartott fejedelem, Sztracimir Iván 1388-ig megmaradt a magyar korona hűségén. Szerbiában Dusán István fejedelmet győzte le, így Szerbia részekre esett.

Az 1351-es törvények és az ősiség törvény

Lajos alapvetően a főurakkal egyetértésben kormányzott, de a köznemességet is igyekezett megnyerni magának. 1351-es törvényei egészen 1848-ig a magyar nemesi alkotmányos berendezkedés gerincét képezték.

Az ősiség törvény tartalmazta az Aranybulla megújítását, és az 1222-es oklevél keletkezése után másfél évszázaddal a nemesi szabadságok alaptörvényévé vált. Kimondta az egyazon szabadság (latinul unus eademque libertas) elvét, azaz a köznemességnek azonos jogokat biztosított a főnemességgel (legalábbis Werbőczy későbbi értelmezésében; eredetileg a magyarországi, illetve a horvát és szlavón nemesek egyenjogúságát deklarálták). Fontos még az ősiség törvénye, amely megtiltotta a nemesi föld eladását, ezzel védelmet adva a köznemességnek a bárók eladásokat kikényszerítő önkényével szemben. A nemesi birtok az ősiség törvény értelmében adott nemzettségen belül apáról fiúra szállt, ám ha az adott családon belül kihalt a fiú ág, akkor a nemesi família  földjei a Szent Koronára szálltak vissza

A törvények jelentőségét az is növeli, hogy a Magyar Törvénytárba, a Corpus Juris Hungaricibe nem kerültek be az 1222 és az 1351 között hozott magyar törvények. Az 1351-es törvények fontos részét képezték a jobbágy rendelkezések. Az egységesen szedendő kilenced bevezetésével a jobbágyok a szegényebb birtokosok kárára történő átcsábítását kívánták megakadályozni (mert a jobbágyok szabadon költözhettek egyik úrtól a másikhoz). A jobbágyok ezentúl egységesen terményük kilencedik tizedét fizették bérként földesuruknak (vö. az egyháznak fizetett tizeddel) és a telkenként a kamara hasznának nevezett királyi adót, továbbá a rendkívüli adókat és egyéb járandóságokat. (ajándék, robot, fuvarozás)

Polgárság, városok

Lajos uralkodása idején nyugat-európai léptékkel mérve még kevés igazi városa volt a Magyar Királyságnak. A meglevő városok Károly Róbert uralkodása alatt kezdtek erőre kapni és Lajos uralma idején tovább erősödtek. Növekvő jelentőségüket mutatja, hogy az Endre megkoronázása fejében a pápának küldött 44 000 aranyforintot is a városokon hajtották be, mint különadót. Három várostípus alakult ki: mezővárosok (egyösszegű adóbefizetés kiváltságával) szabad királyi városok (szabad bíró és papválasztás, vásártartás, és földesúri joghatóságot is a király gyakorolta felettük) és bányavárosok. A városok fejlődésével párhuzamosan kezdtek a különféle mesterségek művelői jogaik védelmében céhekbe tömörülni. Ez azt jelentette, hogy a gyakoribb mesterségek művelői (például mészárosok, szabók, pékek, stb.) városonként céhet alapítottak. A céhek törvényeikkel megszabták a tagok számára mesterségük művelésének fontosabb körülményeit.

Lengyel király

Lajos lengyelországi politikája alapvetően két szakaszra tagolható: 1342-től 1370-ig nagybátyja, III. (Nagy) Kázmér szövetségese volt, majd tizenkét éven át viselte az ország koronáját. Erre a Károly Róbert és Kázmér által kötött 1339-es trónörökösödési szerződés hatalmazta fel, amely Kázmér fiúutód nélkül bekövetkező halála esetére a magyar király egyik fiára hagyományozta a trónt. Miután Kázmér 1370-ben valóban utód nélkül halt meg, Lajost november 17-én megkoronázták Krakkóban (a lengyelek Ludwik Węgierski-nek, azaz „Magyar Lajosnak” nevezték). Bár korábban ígéretet tett rá, nem maga irányította a királyság ügyeit, hanem anyjára, Erzsébetre bízta azokat, aki nagy magyar kíséretet tartott, kivíva ezzel a lengyel nemesség haragját. Lajos népszerűsége akkor kezdett megromlani, amikor trónra lépése évében lemondott Sziléziáról. Ellensúlyozásul 1374-ben bocsátotta ki a kassai privilégiumot, ami adómentességet biztosított a lengyel nemesség számára

Utódlás:

Első felesége Luxemburgi Margit volt. Második feleségétől Kotromanić (vagy Bosnyák) Erzsébettől, (István bosnyák bán lánya) pedig négy gyermeke született, Mária (1365-1366), Katalin (1370-1378), Mária és később szentté avatott, a lengyelek számára kedves Hedvig. Halála után a lengyel trónt Hedvig, a magyart pedig Mária örökölte. Hedvig idővel a litván eredetű Jagelló-dinasztia megalapítójához ment feleségül és nagy szerepe volt a litvánok keresztény hitre térítésében.

I. Mária királynő (ur.: 1382-1395)

Nagy Lajos még életében fiúsította lányát, így halála után a magyar hatalmi elit elfogadta Máriát királynak (rex). Apja temetése után egy nappal, 1382. szeptember 17-én királlyá választották és Demeter esztergomi érsek királlyá koronázta. Ő volt az első nő, aki a Szent Koronát a fejére tehette. A tizenegy éves leány nevében anyja, Erzsébet irányította a kormányzást. Döntéseiben Garai Miklós nádorra hagyatkozott. Erzsébet és Garai nádor Mária számára férjül Lajos, Orleansi herceget (VI. Károly öccsét) szánták.

Azonban a fiatal királynő férjhez adás kérdésében két másik főúri liga is létrejött. A Lackfiak Mária vőlegényét, Luxemburgi Zsigmondot (IV. Károly német-római császár fiát, Vencel német és cseh király fivérét) támogatták, a délvidéki Horváti család pedig II. Anjou vagy Kis Károly nápolyi királyt akarta a trónra. Bár 1385-ben végül Máriát Zsigmond vette el, a Horvátiak mégis, 1385 végén Durazzoi Kis Károlyt koronáztatták meg. Ám 40 nap elteltével Garai nádor és Erzsébet megölették az ifjú királyt.

Válaszul a Horvátiak polgárháború robbantottak ki, és a délvidéken felkelésbe kezdtek. Zsigmond Csehországba kényszerült menekülni, a Horvátiak pedig 1386-ban a nádorral együtt elfogták Máriát és Erzsébetet. A nádort, aki hősiesen küzdött, lekaszabolták, majd lefejezték, az anyakirálynőt és lányát Novigrad várába zárták. A fejlemények hatására a három bárói liga közöl a Lackfiak és a Mária-Garai hívek összefogtak, és megállapodtak Zsigmond támogatásában, akit 1387-ben meg is koronáztak.

Bár a novigrádi fogság alatt Horváti János az anyakirálynét 1387. január 16 –án megfojtatta, magát Máriát férjének (Zsigmondnak) a velencei flotta segítségével 1387. június 4-én sikerült kiszabadítania. I. Zsigmond és I. Mária formálisan társuralkodók voltak – egy ideig párhuzamosan adtak ki adományleveleket – a hatalom azonban néhány év után fokozatosan Zsigmond kezébe csúszott át, úgy, hogy mindkettejüknek Kanizsai János esztergomi érsek volt a kancellárja.

Királyként az első nő a magyar trónon egész életében nagyhatalmi törekvések és kisstílű egyéni érdekek akaratlan kiszolgálója volt. Még az az elégtétel sem adatott meg neki, hogy világra hozza Nagy Lajos unokáját. A gyermeket váró királynő a budai hegyekben lovasbalesetet szenvedett, és az esés következtében megindult szülésben 1395. május 17-én meghalt a megszületett gyermekével együtt. Váradon temették el.

I. (Luxemburg) Zsigmond (ur.: 1387-1437)

Zsigmond harca a ligákkal:

Zsigmond a trónért egyezséget („ligát”) kötött bizonyos bárócsoportokkal, mert a megcsappant királyi hatalom már nem tette lehetővé, hogy a mindenkitől függetlenül politizáljon. Az egyezség értelmében a nádor pedig Lackfi István lett. Zsigmond ugyan elnyerte a koronát, de kénytelen volt együttműködni a ligával, kielégíteni a bárók területi igényeit. Az Anjou-kor elején helyreállított várbirtokrendszer összeomlott, mert Zsigmond a királyi birtokok felét eladományozta. Nagy Lajos halálakor a király még az ország háromszáz vára közül 160-nak volt az ura, Zsigmond uralma alatt ez a szám 70-re csökkent. Ekkor kezdtek kialakulni a hatalmas mágnásvagyonok. Az uralkodó kísérletet tett hatalmának megszilárdítására. Új embereket emelt a bárók közé, hozzá hű főurakat, mint Cillei Hermann, Ozorai Pipó, Stiborci Stibor, de a Báthory, Rozgonyi, Tallóci, Garai családok felemelkedése is ekkor kezdődött. Emellett a bárók helyett inkább köznemeseket juttatott hatalomra, ám mindezzel méginkább maga ellen hangolta a bárókat.

Összesen három alkalommal zajlott bárói támadás Zsigmond ellen. Először 1397-ben, amikor Lackfi István nádor fordult szembe Zsigmonddal. A nádor szervezkedése azonban hamar kiderült, így Zsigmond ezt még időben ki tudta védeni. A második bárói támadás 1401-ben kezdődött: Kanizsai János érsek és Bebek Detre nádor 1401 áprilisában elfogták a királyt, és Visegrád várába zárták. Átmenetileg fél évre a Szent Korona kancellárjaként Kanizsai és a királyi tanács kormányozta az országot, ám 1401 őszén Garai Miklós kiszabadította a királyt, és 5 hónapra saját Siklósi várába vitette. Garai ezzel megmentette Zsigmondot, ugyanakkor hatalmában tartva egy szövetséget kikényszerített ki tőle: Cillei Herman egyik lányát Zsigmondnak, másik lányát Garainak kellett elvennie, és Garai nádori, Cillei pedig horvát báni kinevezést kapott. Ezzel létrejött a királyhű bárókat tömörítő Garai-Cillei liga, mely a továbbiakban védte de ugyanakkor korlátozta – kézben tartotta - a királyt. Ennek jele volt, hogy Zsigmondot 1408-ban a Sárkány Lovagrend létrehozására kényszerítették. A lovagrend 24 bárói családjának tagjai, báróként, helyet kaptak a királyi tanácsban, és birtokokat is kaptak, ami által csökkent a királyi birtokok területe és jelentősége. Az erős, királyhű bárói szövetség és Zsigmond ellen utoljára 1403-ban lépett fel a többi bárói liga, amikor Kanizsai érsek másodszor is a király ellen fordult, és behívta Nápolyi Lászlót, a nápolyi Anjouk leszármazottját. Az új Garai-Cillei liga azonban kitartott Zsigmond mellett és meghiúsították a hatalom átvételi kísérletet. Mivel a pápa pártolta Nápolyi László kísérletét, Zsigmond a pápa ellen fordult, és bevezette a tetszvényjogot.

A bárói hatalom visszaszorítása

Mivel a városok lakossága elkötelezetten támogatta Zsigmondot, nagy szerepük volt a politikai stabilizációban, a bárói hatalom ellensúlyozásában. Mivel egyikük sem akart főúri függés alá kerülni, vagy kiváltságaikat elveszíteni, támogatták a királyt. Cserébe az uralkodó növelte a fallal körülvett városok számát, kedvezett a városok kereskedelmének. 1405-ben a király városi dekrétumokat bocsátott ki, ezek a törvények a városok és polgárságuk pozícióit erősítette; egyebek közt szentesítette a városok jogát a lakosaik feletti önálló ítélkezése, bíráit pallosjoggal ruházta fel. Az 1405. évi dekrétumoknak már a bevezetője is falvakat emel mezővárosi, mezővárosokat városi rangra, és elrendeli a védőfalak építését. Az 1435-ben tartott rendi gyűlésen már a negyedik rend, a polgárság is képviseltethette magát.

Zsigmond a bárók visszaszorításának érdekében a városok támogatása mellett a köznemességet is maga mellé próbálta állítani. A királyi tanácsba, a kulcsfontosságú királyi várak élére, illetve az általa épített déli végvári rendszer élére köznemeseket állított, illetve azon „új” nemesség tagjait, akiket már ő emelt fel, és így nem a ligákhoz csatlakoztak, hanem felé viseltettek hűséggel. Ide tartozott a már említett Ozorai Pipó, a Báthoryak, Tallóciak, és a Rozgonyiak. A királyi hatalom bárók rovására történő erősítésének harmadik eszköze a titkos és nagy kancellária összevonása, és Zsigmond bizalmasa, Gatalóczi Mátyás alá rendelése volt.

A bárók elleni küzdelem közepette azonban Zsigmondnak komoly gondja gyűlt meg a parasztsággal is. 1437-ben kirobbant a Budai Nagy Antal-féle erdélyi parasztfelkelés , aminek közvetlen kiváltó oka az volt, hogy Lépes György, az erdélyi püspök három éven keresztül, míg rossz pénz volt forgalomban, nem szedte be az adót, majd mikor ismét "jó" pénz került forgalomba, visszamenőleg is követelte a tizedet. Az erdélyi parasztseregek élére Budai Nagy Antal állt, aki hamarosan legyőzte Csáki László erdélyi vajda seregét. Az átmeneti sikerek hatására a kolozsmonostori egyezményben az erdélyi vajda kénytelen volt enyhíteni a parasztok terhein. Ám később a magyar szász és székely nemesség, mint Erdély három kiváltságokkal bíró „nemzete” összefogva legyőzte a parasztseregeket. Ekkor született meg a Kápolnai Unió, mely hosszú évszázadokra rögzítette Erdély három vezető közösségét. (Kizárva ebből a más nemzetiségeket, például a románokat.)

Külpolitika

1389 júniusában a rigómezei csata eredményeként Szerbia I. Bajazid vazallus államává vált. Zsigmond és bárói az első pillanatban felismerték a veszélyt, és a király belső gondjai ellenére 1389 és 1392 között minden évben hadjáratokat vezetett a Balkánra. Később 1395-ben Zsigmond ismét személyesen vezetette hadat, ezúttal Havasalföldre. Legyőzte a törökbarát Vlad vajda csapatait, visszasegítette trónjára az 1394-ben elűzött Mircea cel Batrin vajdát. A magyar hadak a Dunáig jutottak, ahol visszavették a törököktől Kis-Nikápolyt (bolgárul Holovnik, románul Turnu Magurele). Miután elvonult a magyar sereg, a törökök betörtek Krassó és Temes megyékbe, de Csáky Antal és Marcali Miklós temesi ispánok Csák mellett legyőzték őket.

Az 1395-ös  sikeren felbuzdult Zsigmond ki akarta űzni a törököt egész Európából, és 1396-ban nagyszabású európai összefogással összeverbuvált nemzetközi lovagsereggel vezetett támadást a Duna parti Nikápolynál, a mai bolgár-román határvonalon. Ám a nikápolyi csata a keresztény seregek vereségével zárult.

A török elleni védelem megszervezése

A nikápolyi vereség után Zsigmond a törökkel szemben taktikát váltott, és elhatározta, hogy Magyarország déli vonalán erős védelmi övezetet hoz létre. A megvalósítást segítette, hogy váratlanul jelentős idő-haladékhoz jutott, amikor Timur Lenk mongol serege 1402-ben keletről megtámadta az Oszmán Birodalmat, és Ankaránál megsemmisítő vereséget mért a szultánra. A törökök a vereséget követően néhány évtizedig nem indítottak támadó hadjáratokat Európa és Magyarország felé. Ezen idő alatt Zsigmond megtehette a védelem megszervezését.

Zsigmond létrehozta a telekkatonaságot: a birtokosoknak minden 20 (később 33) jobbágy után fel kellett szerelni egy lovas íjászt. A védekezés pénzügyi alapjának megteremtése érdekében többször rendkívüli hadiadót vetett ki, és 1412-ben 37 ezer garasért elzálogosította azt a 16 szepesi helységet, melyek így a lengyel királyhoz kerültek. (Ezek a települések csak Lengyelország első felosztásakor, 1772-ben tértek vissza Magyarországhoz.)

Ugyancsak a török elleni védelem megszervezését szolgálta az ütközőállamok megteremtése. A magyar határtól délre fekvő három állam, Havasalföld, Szerbia, és Bosznia élén Zsigmondhoz hű vezetők álltak, így egy esetleges török támadás esetén elsőkként ők ütközhettek meg az oszmánokkal, miközben Magyarország felkészülhetett. A védelmi övezet részét képezték a déli határvonalon létrehozott határvédő bánságok is: Szrebreniki, Macsói bánság. A védelmi övezet harmadik, és egyben legfontosabb részét a Zsigmond idején kiépített végvári vonal adta, melynek központja Nándorfehérvár lett. A havasalföldi határtól az Adriáig húzódó végvári vonal legfőbb várai: Szörényvár, Galambóc, Szendrő, Nándorfehérvár, Szabács és Jajca voltak.

A törökök aktivizálódása 1428-ban indult el újra, ugyanis ebben az évben hunyt el a Zsigmondhoz hű Lazarevics István szerb fejedelem. A korábbi alku szerint várai a Magyar Királysághoz kerültek, így a szerbek át is adták Nándorfehérvárt és Macsót. Ám Galambóc várkapitánya nem tartotta be az alkut, és a fontos Dunamenti várat – busás fizetségért - a törökök kezére játszotta. Zsigmond ugyan hadaival azonnal a helyszínre sietett, ám a várat már nem tudta visszafoglalni. (Ez volt az első olyan ostrom, melyben magyar uralkodó először használt ágyúkat.) Ugyancsak jelentős külpolitikai kudarc volt, hogy Velence elfoglalta Dalmáciát.

Zsigmond Német-Római császárként

Zsigmondot 1410-ben német királlyá választották. Ekkor hívta össze a konstanzi zsinatot (1414-1418), ahol egész Európát sikerült a tárgyalóasztalhoz ültetnie. Ez volt a bécsi kongresszusig (1814) a legnagyobb diplomáciai tárgyalás. A zsinat elsődleges feladata az 1378 óta tartó, egyházszakadással fenyegető helyzet felszámolása volt. Ekkor ugyanis 3 pápa volt, s mindegyiknek megvolt a saját országa, amely csak neki engedelmeskedett. Zsigmondnak sikerült elérnie, hogy a három pápát lemondatták és helyettük egyet, V. Mártont választották meg pápának. A második kérdés az egyház megreformálása volt, mert ebben az időszakban az egyház tekintélye addig soha nem látott mélységekbe zuhant. Ám a reformok a pápaválasztás után lekerültek a napirendről. A konstanzi zsinaton hallgatták meg a cseh reformátort, Husz Jánost is, akit Zsigmond támogatott, ám a püspökök nyomására mégis elítélte.

1419-ben Zsigmond bátyjának, Vencelnek a halála után joggal formálhatott igényt a cseh trónra. Konstanzi lépéseivel azonban maga ellen hangolta a cseheket, és elkezdődött a 17 évig tartó huszita háború, melynek leverésére keresztes háborút hirdetett. 1431-ben sikerült megosztania a felkelőket, és a kelyhesek átpártoltak hozzá, az ő segítségükkel végül 1434-ben döntő csapást mértek a táboriták seregére. A huszita háborúk vége felé érte el legnagyobb sikerét, ugyanis 1433-ban a pápa német-római császárrá koronázta. Zsigmond fiú örökös hiányában utódjául leánya férjét, Habsburg Albertet jelölte.

I. (Habsburg) Albert (ur.: 1437-1439)

Luxemburg Zsigmond, és Cillei Borbála lányának, Erzsébetnek a férje Habsburg Albert volt, így 1437-ben Zsigmond vejeként ő foglalhatta el a magyar trónt. A magyar nemesség és a királyi tanács Albertet, csak szigorú feltételek mellett volt hajlandó megkoronáztatni. A feltételek közt szerepelt, hogy királyként minden döntésébe be kellet vonnia a királyi tanácsot, nem fogadhatta el a német-római császári címet, és gondoskodnia kellet a törökkel szembeni védekezésről. A magyar koronázás 1438. január 1.-én zajlott le Székesfehérvárott, ahol Albertet az esztergomi érsek, Erzsébetet a veszprémi püspök koronázta. Frankfurtban 1438. március 18-án II. Albert néven német királlyá választották, de rövid uralkodása alatt sohasem került sor a német királyi koronázására. Az ún. kompakták elismerése után 1438. május 6-án cseh királynak is megválasztották.

Mivel a királyi tanács a honvédelmet a királyra hárította, és a török 1439-ben bevette a végvári vonal egyik legfontosabb várát Szendrőt, - melyet Barankovics György szerb fejedelem feladott - hadjáratra kellett indulnia a délvidékre. Azonban seregével csupán Titelig jutott. Itt részben azért, mert a törökök Magyarország helyett Bosznia ellen fordultak, részben mert seregét vérhas járvány támadta meg, csapatait szélnek eresztve hazaindult. Ám maga is megbetegedett és útközben a Komárom vármegyei Neszmélyen meghalt. Felesége ekkor már terhes volt tőle; fia, a későbbi V. László magyar király, 1440. február 22-én született meg. A Neszmélyen készített végrendelet szerint Albert a születendő gyermekének lakóhelyéül Pozsonyt jelölte ki, gyámságát a magyar, cseh és osztrák arisztokráciára bízta.

Harmat Árpád Péter

Felhasznált Irodalom:

• Kristó Gyula: Magyarország története 1301-1526 Osiris Kiadó, Budapest, 2003
• Katus László: A középkor története. Pannonica - Rubicon Kiadó, Budapest, 2001
• Klaniczay Gábor (szerk.): Európa ezer éve: a középkor. Osiris Kiadó, Budapest, 2004
• Kristó Gyula: A rozgonyi csata. Bp. 1978
• Kristó Gyula: A feudális széttagolódás Magyarországon. Bp. 1979
• Kristó Gyula: Az Anjou-kor háborúi. Bp. 1988

Ajánlja ismerőseinek...