Vegyes-házi királyaink II

(Az 1439 és 1526 közti évek)

/készítette: Harmat Árpád Péter/

I. (Jagelló) Ulászló (ur.: 1440-1444)

I. Habsburg Albert halála után (1439. október 27) Magyarországon két jelentős nemesi párt alakult ki: az egyik a Habsburg-párt volt, a főnemesség többségének részvételével, a másik pedig  a Jagello párt a köznemesség támogatásával. A Habsburg párt I. Albert még meg sem született fiát – a későbbi V. Lászlót - akarta a magyar trónra ültetni, míg a Jagelló párti köznemesség a 15 éves, de már a lengyel királyi trónon ülő így a törökkel szemben vélhetően nagyobb erőt képviselő és a pápa által is pártfogolt Jagelló Ulászlót támogatta. (A főnemesek közül Jagelló pártiak voltak az Újlakiak, Rozgonyiak, a Héderváriak és a Pálóczyak.)

Elsőként a Habsburg párt tett döntő lépést, mivel azon idő alatt, amíg a nemesség az 1440 januári országgyűlésen Ulászlót választotta meg királlyá, addig ők már sietve meg is koronázták - 1440 május 15-én (Székesfehérváron a Szent Koronával) – a mindössze 3 hónapos, 1440 február 22-én Komáromban megszületett V. Lászlót. A szertartáson jelen volt V. László két legfőbb támogatója: Garai László és Cillei Ulrik, a ceremónia után pedig III. Frigyes császár is támogatásáról biztosította a csecsemő királyt. (A Német-Római császár Bécsben oltalmába is vette a gyermeket.) Ugyancsak a Habsburg táborhoz csatlakozott Jan Giskra cseh zsoldosvezér is, aki 1440-ben már Észak-Magyarország tekintélyes részét uralma alatt tartotta, és tízezer fős hadserege a Habsburg tábor fegyveres erejének legjelentősebb részét alkotta.

A nemesség azonban gyorsan kimondta a Habsburg koronázás érvénytelenségét, és egy alkalmi koronával 1440 július 7-én szintén megkoronázták I. Ulászlót. Ugyanakkor Ulászló királyságát feltételekhez kötötték, melyek szerint uralkodása alatt vissza kellett adnia Magyarországnak a még Zsigmond által elzálogosított szepességi városokat, védelmeznie kellett a hazát a töröktől, továbbá feleségül kellett vennie Luxemburgi Erzsébet királynét. Mivel Magyarországnak két megkoronázott királya volt, a két párt közt 1440-ben kitört a polgárháború.

Polgárháború I. Ulászló és V. László közt

Az V. László és I. Ulászló hívei között zajló belháború 1440-ben kezdődött és – a közben megkötött béke ellenére – gyakorlatilag csak Ulászló halálával ért véget (1444). A harcok kezdetén Giskra északi hadműveleteivel gyakorlatilag elvágták Ulászló kapcsolatát Lengyelországgal, így kezdetekben a Habsburg párt állt győzelemre. Ám ekkor felbukkant a XV. századi magyar történelem legtehetségesebb hadvezére Hunyadi János, és a Jagelló párthoz csatlakozva fordított a háború menetén.

Hunyadi János (1407-1456): Egy kun származású havasalföldi bojár (Vajk) és Morsinai (Morzsinay) Erzsébet elsőszülött fiaként látta meg a napvilágot 1400 körül Zimonyban. Apja a Zsigmondot szolgálta, így nem sokkal a kis János születésekor a király szolgálataiért neki adományozta Hunyadvárt. (Innen a család neve.) A fiatal Hunyadi János korán katonai pályára lépett, és a legnagyobb magyar főurak mellett szolgált kezdetben apródként, majd katonaként. Először Lazarevics István szerb despota majd Tallóci Frank szörényi bán oldalán működött, később - 1427-től - Újlaki László, majd Csupor Demeter csapataiban szolgált.

Karrierje 1430-tól kezdett felfelé ívelni, mivel ebben az évben már magát a császárt (Zsigmond) szolgálhatta, sőt a királyi tanácsban is helyet kapott. A királyt elkísérte Rómába, Bázelbe, majd Csehországba.  Hazatérése után került a törököktől fenyegetett déli végekre, ahol Tallóci Frank szörényi bán oldalán működött. Közben 1432-ben kötött házasságot Horogszegi Szilágyi Erzsébettel. A házasságból két fiú, László (1433) és Mátyás (1443) született. Néhány évvel később, valószínűleg Tallóci ajánlására bízta rá a király (Habsburg Albert) 1439-ben a szörényi végek védelmét, majd kapta meg a báni címet. Amikor 1440-ben csatlakozott Ulászló táborához, még nem a vezérek között, hanem csak a kevésbé jelentős "előkelők" egyikeként tartották számon.

A belháború egyetlen jelentős csatájában 1441. január elején Bátaszék mellett a Jagello párti sereget már Hunyadi János vezette, és meglepetésre döntő nagy győzelmet aratott Garai László serege felett. A győzelemért óriási birtok jutalmakat kapott, és Újlakival közösen ekkor lett  erdélyi vajda, temesi bán, és nándorfehérvári főkapitány. Ulászló hívei ezután kisebb ütközetekben fokozatosan szorították vissza a Habsburg-barát erőket, csak Giskra erőit nem sikerült kiszorítani felső-magyarországi állásaikból. Mivel az elhúzódó harcok nem hoztak eredményt, a felek 1442. december 14-én békét kötöttek. A fegyverszünet megkötése után öt nappal Erzsébet királyné meghalt.

I. Ulászló külpolitikája

Koronázási esküjét betartva I. Ulászlónak a belső uralmának megszilárdítása után a török ellen kellett harcot viselnie, ám ebben már nagy segítségére volt Hunyadi. A nagy törökverő vajda 1441-ben megzabolázta a Rácországban (Szerbia) dúló törököket és Szendrőnél megverte Isák (Iszhák) bég seregét is. Később, 1442-ben egymás után több ragyogó győzelmet aratott a törökök ellen: Marosszentimrénél, majd Nagyszeben közelében, illetve a Vaskapunál.Innentől kezdve életcéljának tekintette hazája védelmét és az oszmán hatalom összezúzását.

1443 őszén a mindössze 19 éves Ulászló és Hunyadi együtt vezette azt a sikeres hadjáratot, amelyet a történetírás hosszú hadjáratnak nevez, s amelyben a győztes hadak Szófiáig jutottak. A jelentős győzelmek felébresztették a törökök elleni döntő csapás reményét is, ugyanakkor a törökök már békére vágytak. II. Murád szultán  megrettent Hunyadi sikereitől, és kezdeményezésére 1444. június 12-én megszületett a drinápolyi béke. (Természetesen a történelemben több drinápolyi béke is volt, a legnevezetesebb 1568-ban.) A békét két hónappal később egy részletesebb szerződésben is megújították előbb Szegeden 1444 augusztus 1-én, majd Váradon augusztus 15-én, így ez a szerződés a szegedi-váradi béke nevet kapta.  Ebben  a szultánnak le kellett mondania a szerbiai várakról, és 100 ezer arany hadisarcról, viszont 10 évre szóló ígéretet kapott a magyaroktól arra vonatkozóan, hogy nem támadják meg balkáni területeit. A békekötés alatt azonban 1444 augusztus 4-én Szegeden I. Ulászlót és Hunyadit titokban felkereste Cesarini bíboros, pápai követ, és ígéretüket vette arról, hogy nem fogják betartani a 10 éves békét, sőt hamarosan támadást indítanak a Török Birodalom ellen. [Az 1444 nyarán született váradi békéről és a béke megszegésére vonatkozó - pápának tett - esküről Engel Pál történész nevéhez fűződik az egyik legrészletesebb feldolgozás: "A szegedi eskü és a váradi béke: Adalék az 1444. év eseménytörténetéhez. Engel Pál (1984) - In: FS Mályusz Elemér (1984)"]

Tehát a magyar nemesség, a keresztény Európa és a pápa nyomására a király a harcok folytatása és a béke megszegése mellett döntve, 1444 szeptember 22-én megindította elhamarkodott és végzetes hadjáratát a Török Birodalom szíve felé törve. Az új hadjárathoz Ulászló számára a pápa közvetítésével itáliai segítséget is ígértek, méghozzá azt, hogy egy hajóhad révén meggátolják a török erősítések átkelését a Boszporuszon.

A magyar sereg egészen a Fekete-tenger partján fekvő Várnáig hatolt, ám az itt megvívott vesztes csatában a 20 éves király meggondolatlanul a janicsár gyalogságra támadt, mely elszigetelte csapataitól és megölte az uralkodót. Ugyancsak a vereség egyik oka volt, hogy a beígért keresztény hajóhad cserbenhagyta a magyarokat, és nem gátolta meg a török főerők átkelését a Boszporuszon. A várnai vereséget követően, a hazafelé úton fogságba esett maga Hunyadi is, amikor Vlad havasalföldi vajda katonái lefogták a tehetetlen főurat. (Később a nádor háborús fenyegetéseinek hatására a havasalföldiek végül hazaengedték a megtört nagyvezért.)

I. Ulászló halálával megnyílt az út a Habsburg párt előtt, hogy a még 3 hónaposan megkoronázott, és azóta 4 éves korban járó V. Lászlót emeljék Magyarország trónjára.

V. (Habsburg) László (ur.: 1444-1457)

Az 1444. november 10-i várnai csata után majdnem kétéves interregnum következett, ugyanis nem lehetett biztosan tudni, hogy I. Ulászló valóban elesett-e, vagy túlélte a vesztes csatát. Végül az 1446. áprilisi országgyűlésen döntés született, hogy amennyiben a király május 30-ig nem tér haza, a gyermek Lászlót a magyar rendek királyuknak ismerik el. Mivel Ulászlóról a jelzett időpontig sem érkezett hír, így halottnak nyilvánították, és a rákosi országgyűlés V. Lászlót választotta királlyá. (Közben az I. Ulászló személyében szintén királyukat vesztett csehek Podjebrád Györgyöt régensükké emelték.)

Az országnak hiába volt azonban újra királya, az uralkodó mindössze 4 éves volt, ráadásul III. Frigyes sem volt átadni a magyar rendeknek. A török elleni harcok idején azonban szükség volt egy vezetőre, így a magyar országgyűlés előbb 7 főkapitányt választott a harcok és az ország vezetésére, majd 1446. június 5-én Hunyadi Jánost egy személyben kormányzóvá emelte, V. László nagykorúságáig. (Végül 1453-ig, V. László 13 éves koráig töltötte be a tisztséget)

Hunyadi János kormányzósága (1446-1452)

Sajátos módon török és német ellenes harcai kormányzói megbízatását megelőzően voltak a sikeresebbek. Bár 1447 szeptemberében birtokba vette Buda várát, és 1448 februárjában hercegi címet is kapott, az ország egyesítésére, és a III. Frigyes jogtalanul bitorolt területeinek visszaszerzésére tett kísérletei kudarcot vallottak. A nyugati határszél Győr sikeres visszavétele ellenére maradt a császár kezén, a Felvidéket továbbra is Giskra birtokolta és a horvát területek is maradtak a Cillei család kezén. Kormányzósága harmadik évében, 1448-ban eleget próbált tenni a vele szemben támasztott igényeknek és jelentős török elleni hadjáratot indított Szerbiába.

A hadjáratra jó alkalmat adott Kasztrióta György albán fejedelem (más néven Szkander bég) által vezetett török ellenes felkelés, mivel a délre törő magyar és lázadó albán seregek együttesen már a siker reményében szállhattak szembe az oszmánokkal. A tervezett hadjárat sikerét vetítette előre az is, hogy Havasalföld élén végre baráti vajda állt, aki jelentős román segédcsapatokat ígért Hunyadinak. Mivel a szerbek vezetője Barankovics György is támogatást ígért a magyaroknak, minden azt sugallta: küszöbön áll a török kiűzése a Balkánról.

Ám a várva várt siker elmaradt, mivel az 1448-ban megindult hadjáratot látszólag támogató szerb fejedelem (Barankovics György) a beárulta a szultánnak a magyar támadást. Az árulás következtében a második rigómezei csata (1448 október 16) nagy magyar vereséggel zárult, és az albánokkal tervezett egyesülés is meghiúsult. A tragédiát tetézte, hogy a csata után Hunyadi a szerbek fogja lett, és csak súlyos feltételek mellett voltak hajlandóak elengedni. (Hunyadinak át kellett adnia egyes szerbiai várakat, magyarországi birtokokat, a magyar országgyűlésnek 100 ezer arany váltságdíjat kellett fizetnie, és Hunyadinak el kellett jegyeznie egy Cillei lányt.)

Hazatérése után, 1453-ban az országgyűlésen lemondott kormányzói tisztségéről, és az ország tényleges irányítását átengedte a közben 13 évesre cseperedett V. Lászlónak és a Habsburg pártnak. Hunyadi János, lemondása ellenére is az ország leghatalmasabb főura maradt, hiszen az ő kezén voltak a legnagyobb földesúri birtokok, és a főkapitányi rangja mellett továbbra is szlavón bán, temesi ispán maradt illetve a déli területek, köztük Nándorfehérvár ura.

A magyar nemesség továbbra is két táborra oszlott, csak most a Habsburg párttal szemben álló tábort nem a Jagelló pártnak, hanem Hunyadi pártnak hívták. A két tábor 1453-ban átmeneti békét kötött, amikor a két párt vezetői, - Cillei Ulrik és Hunyadi János – megegyeztek abban, hogy a továbbiakban nem támadják egymást. Az alku megpecsételéseként Hunyadi egyik fiát Mátyást Prágába küldte a király és Cillei udvarába, míg Cillei a leányát Erzsébetet Vajdahunyadra menesztette. (Két évvel később, 1455-ben Hunyadi egyik fia Mátyás már horvát bán és temesi ispán lett.)

A nándorfehérvári diadal (1456 július 4-21)

A rigómezei török győzelem után, 1451-ben a Török Birodalom élére II. Mehmed szultán került, akinek első dolga Bizánc városának régóta húzódó bevétele volt. Miután 1453-ra végre bevette a hatalmas várost a bizánci császárok utódának tekintette magát és birodalmát Európa és Ázsia legnagyobb hatalmává kívánta fejleszteni. A további európai terjeszkedés első lépéseként 1454-ben megszállta a Szerb Királyság nagy részét, és birtokba vette az ottani gazdag ezüstbányákat. Hunyadi János még ebben az évben kísérletet tett az elvesztett területek visszafoglalására, de nem járt sikerrel. A már 1427 óta két nagyhatalom között őrlődő szerb despota, Brankovics György Magyarországra menekült, és kénytelen volt innen figyelemmel kísérni országa bekebelezését. A törökök gyorsan megszilárdították helyzetüket Szerbiában, és 1456-ban a – már a korabeli szóhasználatban is – Magyarország kulcsának tartott Nándorfehérvár (napjainkban Belgrád, Szerbia) elfoglalására készültek.

Az új szultán hatalomra kerülésével párhuzamosan a keresztény egyház élére is új vezető került 1455. április 8-án Alfonso Borgia, volt valenciai püspök személyében. Az új egyházfő III. Callixtus néven kezdte meg pontifikátusát, és rögtön átérezte a török terjeszkedésben jelentkező veszélyt. Ám 1456 tavaszán már tisztában volt vele, hogy a nyugati uralkodóktól egyetlen katonát sem remélhet, ugyanekkor Magyarországról riasztó hírek érkeztek a török hadsereg méreteiről és arról, hogy Hunyadi János hajlandó békét kötni és ezt a sereget Itália felé átengedni. A pápa nem tudta, hogy a hírek valótlanok és ebben a helyzetben – végső kétségbeesésében égi segítségért fohászkodva – adta ki 1456. június 29-én – három héttel a nándorfehérvári csata előtt – Bulla orationum (Imabulla) nevezetű rendeletét, amelyben elrendelte, hogy a kereszténység valamennyi templomában a szokásos reggeli és esti harangszó között „déltájban” háromszor kongassák meg a harangokat, „jel adassék minden hívőnek, hogy imáikkal segítsék azokat, akik a török ellen harcolnak”. A déli harangszó tehát – ekkor még – nem a diadalt, hanem a végveszélyt, a keresztes eszme végső csődjét hirdette.

Az egyház részéről azonban Juan Carvajal spanyol bíboros és Kapisztrán János mégis tudott segítséget nyújtani, amikor értesülve a Nándorfehérvárt fenyegető török veszélyről, kereszteseket indultak toborozni a parasztság körében. (1456 nyarára 18 ezres sereget tudott összegyűjteni.)

Közben a magyar nemesség is próbálta megtenni a szükséges előkészületeket, ám a belső ellentétek és Hunyadi túlzott hatalmától való félelem miatt csupán csekély eredmények születtek. Az eredmények közé tartozott, hogy az 1455-ös rendi országgyűlés megerősítette Hunyadi Jánost főkapitányi tisztségében, és  portánként egy arany hadiadót vetett ki, továbbá száz portánként négy lovas és két gyalogos kiállítását rendelte el. A gyűlés ígéretet tett a bárók, nemesek és főpapok személyes hadba vonulására, azonban a magyar főurak jelentős része túlzottnak tartotta a főkapitány hatalmát és azt akár egy kulcsfontosságú végvár elvesztése árán is gyengíteni igyekezett.

Így végül a törökkel szemben csupán három erő tudott szembeszállni: Hunyadi saját költségen felszerelt hada, Kapisztrán György keresztes serege, és Kórógyi János macsói bánnak – Hunyadi szövetségesének – a katonasága. A török sereg 1456. május elején indult a közel ezer kilométeres útra. A felvonuló had létszámát a korabeli szemtanúk legalább százötvenezresre becsülték, így a teljes létszámot tekintve a török hadsereg közel kétszeres, a reguláris erőket tekintve közel háromszoros túlerőben volt. A vár élére Hunyadi a csata előtt sógorát Szilágyi Mihályt nevezte ki.

A csata fordulópontját az jelentette mikor Hunyadi sikeresen áttörte a török hajózárat, majd elfoglalta a török tüzérség állásait. A törökök 3 hét után saját ágyúik, Kapisztrán serege, illetve a várba bejutó, majd onnan kitörő Hunyadi seregei közé szorultak. Bár Hunyadi nagy diadalt aratott Nándorfehérvárnál, nem élvezhette sokáig a győzelmet, mert alig 3 héttel a török elűzése után, a kialakuló pestis járvány következtében 1456 augusztus 11-én maga is meghalt.

Hunyadi halálával a Habsburg párt előretörést tervezett, és ennek első lépéseként 1456 októberében a futaki országgyűlésen V. László Cillei Ulrikot nevezte ki Magyarország kormányzójának. Az új kormányzó pedig azonnal felszólította Hunyadi idősebb fiát, a 23 éves Lászlót, hogy haladéktalanul adja át Nándorfehérvárt. A két vetélytárs, Hunyadi László és Cillei Ulrik együtt indultak a várba, hogy megejtsék az erősség átadását. Közben a király is megindult és Sajkánál fogadta Szilágyi Mihály hódolatát.

Nándorfehérváron azonban 1456 november 9-én drámai események zajlottak. A várba csak Ulrik és László lépett be, és a lovagteremben László és hívei váratlanul megölték a kíséretétől elszakított Ulrikot. A gyilkosság után az időközben Hunyadi birtokon állomásozó ifjú király kényes helyzetbe került: fő támogatója, és az ország kormányzója meghalt, miközben ő maga kíséretével együtt ki volt szolgáltatva a családjával régóta viszályban álló Hunyadi pártnak. A király szorult helyzetében kénytelen volt hozzájárulni Hunyadi László kormányzói kinevezéséhez, és Temesváron Hunyadi János özvegye Erzsébet előtt ígéretet tennie arra, hogy nem fog bosszút állni Cillei gróf haláláért.

Négy hónappal a nándorfehérvári eseményeket követően azonban a Hunyadi ifjakat Budára csalta, és megszegve ígéretét véres bosszút állt Cillei Ulrik haláláért. 1457 március 16-án ugyanis lefejeztette Hunyadi Lászlót, majd a kisebbik gyermeket, a 14 éves Mátyást előbb Bécsbe, majd  szeptember végén Prágába vitette. Ekkor úgy tűnt V. László végleg kezébe vette az események irányítását, ám 1457. november 23-ikán, három napig tartó rosszullét után, váratlanul meghalt. Halálával kapcsolatban felmerült a mérgezés gyanúja, de egyes feltételezések szerint bubópestis, mások szerint fehérvérűség (leukémia) végzett vele. Halálával a kezdeményezés újra a Hunyadi párt, és annak élén álló Szilágyi Mihály kezébe került.

I. (Hunyadi) Mátyás (ur.: 1458-1490)

Hunyadi László kivégzése (1457 március 17) után, a Hunyadi párt zászlójára Mátyás neve került, aki 1457 szeptemberétől V. László foglyaként Prágában tartózkodott. Amikor pedig alig két hónappal később a király váratlanul meghalt, Mátyásnak mint a Hunyadi párt királyjelöltjének jelentősége hirtelen óriásira növekedett.

V. László halálát követően, 1458 januárjában Szilágyi Mihály utasítására a Hunyadi párt Vitéz János vezetésével díszes küldöttséggel indult Prágába, hogy a 15 éves Mátyást Budára, - későbbi királlyá választásának helyszínére - kísérje. Azonban Mátyás Magyarországra hozatalához előbb ki kellett egyezni Podjebrád György cseh kormányzóval is (1458 márciustól király), aki feltételeket szabott az ifjú elengedéséhez. A magas váltságdíj mellett ígéretet kért arra vonatkozóan, hogy Mátyás a későbbiekben feleségül fogja venni lányát, Katalint. Mátyás kényszerhelyzetében beleegyezett a cseh leányzó későbbi feleségül vételébe, és a váltságdíj megfizetésébe, így 1458 elején végre hazaindulhatott Budára. (Podjebrád Katalint 5 évvel később, 1463 májusában valóban el is vette, ám Katalin egy évre rá elhalálozott.)

Mátyás tényleges megkoronázásához még egy további alku megkötésére volt szükség: 3 legfőbb támogatója számára kellett felkínálnia az ország legfontosabb zászlósúri pozícióit. Így fő patrónusát Szilágyi Mihályt kormányzóvá kellett kineveznie, Újlakit meg kellett tennie erdélyi vajdává, Garai László lányát – Annát - pedig el kellet jegyeznie. (Bár az eljegyzést nem követhette esküvő, mert Mátyásnak Podjebrád Katalint kellett elvennie.) Az alkuk után Szilágyi több ezer fegyveressel gyakorolt nyomást az országgyűlésre, így 1458 január 24-én a diéta nemesei Mátyást magyar királlyá, őt magát pedig 5 évre kormányzóvá választották.

Leszámolás korábbi támogatóival

Mivel megszegte Garai Lászlónak tett ígéretét, és lánya helyett Podjebrád Katalint készült elvenni, a nádor bosszúból összeesküvést kezdett szervezni a király ellen. Mikor Mátyás ezt megtudta, azonnal megfosztotta Garait minden tisztségétől, majd birtokaira száműzte. Ezt követően gyanakvó lett környezetére, és Szilágyit is igyekezett háttérbe szorítani. A sértődött kormányzó azonban Garaival felvéve a kapcsolatot új összeesküvést kezdett szervezni ellene, amit azonban 1458 októberében Mátyás ismét leleplezett. Ekkor Szilágyit is leváltotta kormányzói tisztéből, és Világos várába záratta. Egy évvel később, 1459 szeptemberében kiengedte a volt kormányzót, de azzal a feltétellel, hogy a török ellen vonul, és visszaveszi Szendrőt. A török elleni harc során azonban a törökök foglyuk ejtették, majd a szultán 1460-ban Konstantinápolyban lefejeztette.

A Mátyással szemben elégedetlenkedő bárók Szilágyi félreállítása után Garai köré kezdtek gyülekezni, és a 24 báró 1459-ben III. Frigyestől kért segítséget Mátyás legyőzésére. A német uralkodó meg is indította Mátyás elleni támadását, ám az ifjú Hunyadi megvédte országát, sőt Frigyest békekötésre is kényszerítette. Az 1463-ban megszületett bécsújhelyi megállapodásban Frigyes átengedte Sopront, és 80 000 aranyforint ellenében visszaadta a Szent Koronát, amivel 1464. március 29-én Székesfehérvárott meg is koronázták Mátyást. Ezen kívül az egyezségben közös céljuknak nevezték meg a harcot az török ellen. Kinyilvánították, hogy ha Mátyás fiú utód nélkül hal, a magyar trónt Frigyes fia, Miksa örökli.

A vetélytársakkal való leszámolásban Szilágyi, Garai, és III. Frigyes után a régóta Habsburg párti Jan Giskra zsoldosvezér következett. A volt huszita hadvezérrel Mátyás alkut kötött, mely szerint, ha átadja felvidéki várait, akkor zsoldosait alkalmazni fogja, magának Giskrának pedig jól jövedelmező birtokod adományoz Arad vidékén.

Mátyás központosító politikája

Új hivatali rend: Központosított királyi hatalmat épített ki, aminek katonai alapja az első magyar állandó zsoldoshadsereg, a fekete sereg volt. Az ütőképes haderő csak neki engedelmeskedett, így a báróktól függetlenül, sőt ha szükséges velük szemben is képes volt a hadviselésre. A sereg magvát a Jan Giskrával kötött alku szerint a volt huszita katonák, és zsoldosok alkották.

A hivatali szervezetet is átalakította, és ennek első lépéseként megbízható embere Vitéz János irányítása alatt összevonta a fő és titkos kancelláriát. Egyszerűsítette a bíráskodást is, és legfelső szinten a királyi személyes jelenlét, illetve a királyi különös jelenlét bírósága helyett létrehozta a személynöki széket, illetve alsóbb szinten a királyi ítélőtáblát, melyben előírta a szakképzett ítélőmesterek jelenlétét is (a nádor, országbíró és a főnemesi, főpapi ülnökök mellett). A hivatali reformjai köz kell sorolni azon törekvését is, hogy hivatalinak minden szintjén lehetőleg alacsonyabb rangú nemesek, sőt polgárok vagy olykor paraszti származású közemberek kinevezéseit pártolta. (Bakócz Tamás jobbágyból lett bíboros) Ezzel is azt igyekezett elérni, hogy a korábbi évtizedekben óriási befolyásra szert tett báróktól, főpapoktól függetlenítse hatalmát. Uralma alatt új nemeseket emelt fel, például: Szapolyaiak, Báthoriak, Kinizsiek.

Pénzügyi reformok

Mátyás 1467-ben Magyarországon egy jól működő központosított pénzügyi rendszert hozott létre, melyben minden királyi bevétel az Ernuszt János kincstartó által vezetett királyi kincstárba folyt be. (A pénzügyi reformokat az országgyűlés 1467 március 25-én fogadta el.) Ernuszt és az őt Mátyás alatt követő kincstartók polgári származásúak voltak, megint csak a bárói hatalom gyengítése okán. A pénzügyek másik vezetője az udvarbíró lett, aki a király személyes jövedelmeivel foglalkozott.

Mátyásnak sikerült a királyi jövedelmeket az évi 110 ezer forintról 628 ezerre növelni. Ennek a növekedésnek egyik fő forrása a füstpénz (tributum fisci regalis) volt, mely a Károly Róbert által bevezetett kapuadót váltotta fel. Mivel a füstpénzt nem portánként, hanem családonként szedték be – mivel gyakran egyetlen portán lévő kapuhoz több épület, és így kémény is tartozott – sokkal nagyobb bevétel képződött az új adóból, mint régi megfelelőjéből. Ugyancsak a királyi bevételek növekedését okozta, hogy két adót átnevezett, így a régi adókhoz fűződő mentességek (jászok, kunok) megszűntek és így az új néven beszedett adókat már mindenkinek kellett fizetnie. Így lett a harmincadvámból koronavám, a kamara hasznából pedig kincstár adója.

Mátyás bevétel növekedésének harmadik forrása – a füstpénz és az adóátnevezések mellett – a rendkívüli hadiadó évente kétszer történő kivetése volt, összege pedig portánként 1 forintot tett ki. Az ország pénzügyi stabilizálását szolgálta, hogy nem nyúlt a pénzrontáshoz, hanem állandó értékű ezüstpénzt veretett, ami mellett forgalomban volt a kedvelt és jó minőségű aranyforint is. Emellett rendeletekkel tiltotta, hogy a földesurak más címeken egyéb adókat vessenek ki, kizsigerelve az országot.

Mátyás és a kúltúra

Mátyás sokat tett a kultúra fejlődéséért is, és a humanizmus Budán történő megjelenéséért. A humanista gondolatok elterjedésében kulcsszerepe volt második feleségének Aragóniai Beatrixnak, akit először Nápolyban 1476. szeptember 15-én, majd Budán 1476. december 22-én vett feleségül. Mátyás és Beatrix udvarában híres művészek és történészek működtek, mint például: Galeotto Marzio, Janus Pannonius az első jelentős magyar költő, Petrus Ransanius és Antonio Bonfini, az utóbbi írta meg a Rerum Hungaricarum decadest, amelyben a magyar történelmet írja le a kezdetektől az író saját koráig. Ebben a korban Mátyás rendelkezett a világ második legnagyobb könyvtárával. Ez összesen 2000-2500 corvinából állt, amelynek nagy része azonban sajnos később, a török hódítást követően elkallódott. Mátyás idején nagyszabású építkezések folytak az egész országban. A budai várat teljesen reneszánsz stílusúra alakította át.

Összeesküvések Mátyás ellen

Mátyással szemben a magyar nemesség már uralkodásának kezdetétől ellenszenvvel viseltetett. Az ellenséges érzület három fő forrásból táplálkozott: egyrészt a bárók nélkül kormányzott, vagyis a főnemességet teljesen kihagyta a fontos döntésekből, és számukra nem osztogatott fontos hivatalokat, birtokokat. A másik sérelem a pénzügyi politikában gyökerezett, ugyanis a rendkívüli hadiadó évente kétszer történő kivetése mélyen sértette a nemességet. A főurak Mátyással szembeni harmadik problémája az volt, hogy a koronázásakor elvárt török elleni harcok helyett nyugati irányú háborúkat vívott. A nemesség 1458-ban Mátyást nagyrészt apja legendás török elleni győzelmei miatt választotta királyává. Úgy gondolták az állandó török veszély közepette nem lehet jobb király egy Hunyadinál, aki a törökverő apja munkásságát folytatva végleg el tudja űzni a törököket a határokról. Ám Mátyás a várakozásokkal ellentétben csekély háborút vívott a törökkel. Apjával ellentétben a támadó jellegű hadműveletek helyett megelégedett a védekezéssel, és inkább a Német-Római császárrá választása ügyén „dolgozva” Csehországban és Ausztriában háborúzott.

Az elégedetlenségek első hulláma rögtön megkoronázása után érte Mátyást, bár ekkor még inkább a mellőzöttségük miatt sértett Garai és Szilágyi köré gyűlt néhány főnemes lázadt fel ellene. Később, 1467 szeptemberében már az erdélyi köznemesek Szapolyai Imrével az élükön Szentgyörgyi János erdélyi vajdát akarták Mátyás helyett királynak, ám felkelésüket Mátyás könnyedén le tudta verni. Alig hét esztendővel később, 1474-ben viszont leghűségesebb bizalmasai is fellázadtak ellene, Vitéz János kancellár és Janus Pannonius személynök vezetésével. A két művelt államférfi a török veszély elhanyagolása miatt fordult a király ellen, és hívta az országba Kázmér lengyel herceget. Ám Mátyás ezúttal is időben lefülelte az összeesküvést, és a lengyel herceget távozásra bírta. A felkelőknek is menekülniük kellett: Vitéz János az esztergomi börtönben halt meg, Janus Pannonius pedig Szlavóniában, menekülés közben.

Mátyás török ellenes harcai

Mátyás király, főként uralkodása kezdetén, több sikeres hadjáratot vezetett a törökök ellen, és több-kevesebb sikerrel függőségben tartotta az ország déli határain elterülő tartományokat. 1463-ban a törökök kísérletet tettek Bosznia meghódítására. Egy nagyobb török sereg vonult be a Szerémség területére, a másik egyenesen Bosznia felé vette az irányt. Mátyás a Szerémségbe betört sereget megverte, de ezalatt a törökök teljesen megszállták Boszniát. Mátyás seregével megindult a tartomány visszafoglalására. A tartomány legfontosabb vára Jajca volt, amelyet Mátyásnak csak hosszú idő alatt sikerült bevenni, így nem tudta Boszniát teljesen visszahódítani. A szultán 1469-ben békét kötött Mátyással, ami neki is jól jött, mert eddigre kitűzte maga elé a német-római császári korona megszerzésének célját...

Mátyás odafigyelt Moldva és Havasalföld függésben tartására is, a Zsigmondra jellemző ütközőállamok fenntartásának taktikáját követve. Így amikor III. Vlad Tepes (Drakula gróf) havasalföldi fejedelem és III. István moldvai fejedelem a törökhöz akart pártolni, lerohanta a két területet és megakadályozta átállásukat. (Egyes vélekedések szerint Vlad Tepest ki is végeztette.)

Török ellenes harcainak második fejezetét 1474 hozta, amikor a törökök kettős támadást indítottak Magyarország ellen: a szendrői bég a Temesközt pusztította, és felégette Nagyváradot, míg egy másik török sereg Szulejmán bég vezetésével Moldvába tört be. Mátyás azonnal ellentámadást indított: Erdélyben Magyar Balázs és Nagy István egyesült serege Vászló mellett aratott győzelmet, míg maga Mátyás a fősereggel 6 hónapos ostrom után visszafoglalta Szabácsot. A törökök harmadszor 1479-ben tettek kísérletet Erdély bevételére de ezúttal a Kinizsi Pál (temesi ispán) és Báthory István (erdélyi vajda) vezette seregtől súlyos vereséget szenvedtek Kenyérmezőnél (1479 október 13) Mátyás a török kérdést végül 1483-ban rendezte, amikor öt éves békét kötött II. Bajezid szultánnal. Később a békét többször meghosszabbították, egészen 1520-ig, amikor II. Lajos I. Szelim halála miatt felmondta.

Mátyás cseh-osztrák háborúi

Mátyás legfőbb vágya és célja a Német-Római császári korona megszerzése volt. A császári címhez a cseh trón megszerzésére volt szüksége, így kapóra jött számára, amikor a pápa Podjebrád Györgyöt kiközösítette. (A kiközösítés oka: az 1462-es bázeli zsinat újra tiltani kezdte a huszita tanokat, ám Podjebrád továbbra is eltűrte azokat. Így a pápa felkérte Mátyást arra, hogy fogja el Podjebrádot.) A magyar seregek 1468-ban meg is indultak, ám csupán Morvaországot tudták elfoglalni, Csehország ellenállt támadásuknak. Ugyan Morvaországban 1469 május 3-án a katolikus cseh nemesek királyukká választották Mátyást, ám Csehország birtoklása nélkül győzelme korántsem volt teljes.

Két évvel később, amikor 1471-ben Podjebrád György meghalt, a cseh nemesség továbbra is ellenséges maradt Mátyással szemben, és nem őt, hanem a lengyel király – IV. Kázmér – fiát, Ulászlót kérték fel királyuknak. (Ulászló anyja Habsburg Erzsébet volt, akinek szülei Habsburg Albert és Luxemburgi Erzsébet révén jogosult volt mind a cseh, mind a magyar trónra. Így később Mátyás halála után Ulászló magyar király is lesz II. Ulászló néven.) Mátyás Ulászló megválasztása után fő ellenségének riválisát tekintette, így betört Sziléziába, és bevette Boroszló várát. A fontos lengyel erősséget Ulászló megpróbálta felmenteni, ám eközben Szapolyai István és Kinizsi feldúlták Lengyelországot, így végül Ulászló kénytelen volt meghátrálni. Az olmützi békében (1475) a két fél arról egyezett meg, hogy mindketten viselhetik a cseh király címet, emellett Mátyásé marad Morvaország, Szilézia és Lausitz.

Mátyás nyugati háborúinak harmadik felvonását az Ausztria elleni harcok jelentették. A háború közvetlen oka az volt, hogy III. Frigyes 1477 június 10-én nem Mátyást, hanem Ulászlót nyilvánította német választófejedelemnek. Mikor Mátyás válaszul körülzárta Bécset, Frigyes kénytelen volt meghátrálni, és 100 ezer arany megfizetésének ígérete mellett Mátyást elismerni választónak (Gmunden-Korneuburgi béke: 1477 dec.1). Azonban a megegyezés egy részét Frigyes a közvetlen veszély elhárítása után megszegte, amikor nem volt hajlandó megfizetni az alku szerinti 100 ezer aranyat. Az alkuszegés miatt Mátyás másodszor is megindította Ausztria ellen hadait, és alig másfél év alatt, 1484 tavaszára elfoglalta Alsó-Ausztriát, Stájerországot, Karintiát és végül 1485-ben magát Bécset is.

Bár 1485 től 1490-ig, azaz haláláig birtokolta Bécset, és udvartartását is ott rendezte be, arra kellett rádöbbennie, hogy hiába foglalta el Morvaországot, Sziléziát, Ausztriát, és Bécset, a német fejedelmek mégsem voltak hajlandóak támogatni császárrá választását. Keserűen kellett tudomásul vennie, hogy 1486-ban a német hatalmasságok végül Frigyes fiát, Miksát választották német királlyá, majd hét év múlva császárrá.

Utódlás kérdése

Mátyásnak bár két felesége is volt, nem született törvényes örököse. Első felesége Podjebrád Katalin 1464-ben egyetlen évnyi házasság után, egy szerencsétlenül végződött szülés után halt meg, második felesége Aragóniai Beatrix pedig 14 évnyi házasság ellenére sem ajándékozta meg utódokkal. Bár feleségeitől valóban nem születtek gyermekei, ám ágyasától született egy életképes fia. Az 1470. évi bécsi látogatásakor ismerkedett meg egy steini polgárleánnyal, Edelpeck Borbálával. Elhozta Budára, maga mellett tartotta, s szerelmükből 1473. április 2-án fiúgyermek született, Corvin János, (Holló János) aki Mátyás 1490 április 6-án bekövetkezett halálakor 17 éves volt.

Mátyás halála előtt ébredt rá arra, hogy egyetlen esélye vérvonalának királyi folytatására, ha támogatja és utódául jelöli Corvin Jánost. A támogatáshoz kellett azonban egy olyan főnemes is, aki az ő halála után elég befolyással rendelkezik majd a rendekkel szemben, Corvin megválasztásának eléréséhez. Mátyás erre a feladatra hűséges emberét Szapolyai Imrét választotta (testvérének fia lesz Szapolyai János királyunk) Szapolyait nádori címmel ruházta fel (1486) majd megalkotta a nádori törvényeket, melyek különleges jogokkal ruházták fel a cím birtokosát: királyválasztáskor az első szavazat az övé, távollétében a királyt helyettesíti – így az ország kormányzója – amellett az ország főkapitánya és főbírája is. Ám hiába pártfogolta utolsó rendelkezéseivel Szapolyait, mégsem úgy történtek a dolgok, ahogyan számított rá.

Hunyadi Mátyás végül 1490 április 6-án alig 47 évesen halt meg Bécsben. Halálának pontos oka máig nem tisztázott, de a kutatók az agyvérzést tartják legvalószínűbbnek, bár a mérgezés lehetősége sem zárható ki. Mátyás halála után 1490 nyarára a rendek királyválasztó országgyűlést hívtak össze, ám előtte  rendezni kellett az osztrákokkal való viszonyt. Ugyanis Mátyás halála után Miksa azonnal visszafoglalta Béccsel együtt Ausztriát, és betörve az országba, egészen Székesfehérvárig hatolt. A királyi tanács ekkor tárgyalni kezdett vele, és így az osztrák sereg végre kivonult az országból. A királyválasztó országgyűlés 1490 júliusában ült össze Rákoson. A rendek egyöntetűen Mátyás fő riválisát, Habsburg Albert lengyel unokáját, a 34 éves II. Ulászlót választották királyukká. Corvin Jánosal alku született: Szlavóni hercege, Horvátország bánja címet kapta lemondásáért cserébe. Néhány héttel később azonban Corvin meggondolta magát, és Újlaki támogatásával, a kincstárral és a Szent Koronával Pestről délre próbált jutni, hogy elmenekülve később visszatérhessen a trónt visszaszerezni. Tervében azonban Báthori István és Kinizsi megakadályozták, amikor Tolnában, a csonthegyi csatában (1490 július 4) legyőzték, és visszaszerezték tőle a koronát. Ezt követően Corvin végleg behódolt, elismerte II. Ulászlót. (Corvin János végül 1504-ben, 31 évesen halt meg)

II. (Jagelló) Ulászló (ur.: 1490-1516)

II. Ulászló magyar királlyá választásában szerepet játszott, hogy a nemesség olyan személyt akart uralkodónak, akinek elég erős a külföldi támogatottsága a török visszaszorításához, de ugyanakkor elég gyenge kezű is a belpolitikában ahhoz, hogy a magyar nemesség érdekei ne csorbuljanak. II. Ulászló birtokolta a cseh trónt, ugyanakkor a lengyel koronának is ő volt a várományosa, így két európai ország állt mögötte. A magyarok számára ez már elég erőnek tűnt a sikeres török elleni harcokhoz. (Később derült ki, hogy a lengyel trónt végül nem ő, hanem testvére János Albert örökölte meg, 1492-ben.)

Ulászló királlyá választását a nemesség nagyon szigorú feltételekhez kötötte, mivel mindenképp el akarta kerülni, hogy Mátyáshoz hasonló erőskezű és a nemességet háttérbe szorító uralkodó kerüljön a magyar trónra. Már 1490 nyarán az országba érkezésekor Farkashidán három ígéretet kellett tennie: fel kellett esküdnie arra, hogy uralkodása során nem vet ki rendkívüli hadiadót, a Szent Koronát Visegrádon a rendek őrizetére bízza, és végül a legfontosabb: az országtanács bevonásával, Magyarországon tartózkodva, az országos tisztségeket magyaroknak adva, és az országot saját költségén megvédve fog uralkodni. A két évvel későbbi 1492-es országgyűlés becikkelyezte a választási feltételeket, sőt újabbak is születtek: a nemesek és főpapok elkerülhetik a vámokat, illetve kinevezték az ország három legfontosabb főméltóságát.

Az ország valói urai és irányítói a következők lettek: a nádori címet 1492-1499 közt Szapolyai István (Szapolyai Imre testvére) 1504-1519 közt Perényi Imre viselte, az országbírói méltóságot, és 1519-től a nádori címet is Báthori István töltötte be (fia szintén Báthori István Erdély első fejedelme lesz) a kancellár és esztergomi érsek pedig 1490-1519 közt Bakócz Tamás lett. II. Ulászló a koronázási esküje révén csupán bábkirály lett, a fontos döntéseket a főnemesek és rendek hozták meg. Az egyetlen érvényes házasságát Candalei Anna –val kötötte, ám az asszony 1506-ban bekövetkezett halála után összeomlott és apátiába süllyedt. Bólogató válaszaira a lengyel "dobrze" névvel illették (lengyelül „dobrze” (ejtsd: dobzse) = „jól, jól van”). Később 1504-ben szélütés érte, így még kevésbé volt képes beleszólni az ország kormányozásába.

A főúri és köznemesi tábor harca

Ulászló uralkodása alatt a megerősödő köznemesi tábor az országgyűléseken Szapolyai János (1510-től erdélyi vajda) vezetésével állandó harcban állt a Báthory István vezette főúri párttal. A viták elsősorban a tisztségek elnyeréséért illetve a trón öröklése körül folytak. A következő, vagyis II. Ulászló utáni magyar király személye 1490 és 1506-köt nyitott kérdés volt, hiszen 1506-ig Ulászlónak egyáltalán nem született gyermeke. Az utódlás rendezésére a köznemesi párt nyomására 1505-ben született meg a rákosi végzés, mely azt mondta ki, hogy ha amennyiben a királynak egyáltalán nem születne – a továbbiakban sem – gyermeke, úgy a magyar országgyűlés nemzeti királyt fog választani, vagyis nem külföldi dinasztiák sarja, hanem magyar nemes lesz az ország új uralkodója. A főnemesi párt nem fogadta el a döntést és válaszul 1506 március 20-án tető alá hozták a Habsburg-Jagelló házassági szerződést, melyben II. Ulászló két gyermekét házasították össze I. Miksa császár két gyermekével. Habsburg Ferdinánddal Ulászló 1503-ban született lányát Annát, Ferdinánd húgával, az 1505-ben született Máriával pedig Ulászló születendő fiát. (A házasságok meg is köttettek: Ferdinánd és Anna közt 1521-ben Linzben, Habsburg Mária és II. Lajos közt pedig 1522-ben, Budán.)

Mivel a házassági szerződés után fél évvel megszületett II. Ulászló fia II. Lajos, így a Habsburgok trónra kerülése eltolódott, az ifjú uralkodása utánra.

Werbőczy István Hármaskönyve (1514)

Werbőczy István a kor leginkább elismert jogtudósa és királyi ítélőmester volt, emellett pedig a köznemesi párt egyik vezére. (Báthory István nádori időszaka alatt 1519-1530 közt, egyetlen évig a köznemesi párt előretörésekor 1525-1526 ban nádor is volt.) Werbőczy 1514-ben alkotta meg híres Hármaskönyvét (Tripartium) melyben összefoglalta a köznemesség addig kivívott jogait (adómentesség, személyes szabadság, ellenállás joga) és kimondta, hogy az ország egységét a szent korona jelképezi, melyet a rendek és király együtt alkotnak. A nemességnek így joga a törvényalkotás és a királyválasztás. A művet az 1514-es diétán a rendek ugyan elfogadták, ám a király nem szentesítette, így végül nem lett belőle hivatalos törvény. Ennek ellenére Werbőczy 1517-ben saját költségén Bécsben kinyomtatta, és egészen 1848-ig a magyar joggyakorlat szerves része lett.

A Dózsa féle parasztfelkelés (1514)

A parasztfelkelés fontos előzménye volt, hogy az 1492-es és az 1514-es országgyűléseken a nemesség a jobbágyok jogait korlátozó, helyzetüket nehezítő jogszabályokat alkottak. A parasztság már a döntéseket megelőzően is nehéz helyzetben élt, amit jelzett, hogy megindult a zselléresedés (földdel nem rendelkező jobbágyok idénymunkássá válása) és az országos elszegényedés. A jobbágyokat korlátozó törvényekben szigorították a jobbágyköltözést, és megvonták a mezővárosoktól az egyösszegű közös adózás jogát (helyette ott is személyenkénti adózás lett bevezetve) Mindemellett köznemesi érdekekből egységesítették a földesurak felé teljesítendő jobbágyterheket is.

A felkelést kirobbanásához vezető eseménysort X. Leo pápa (ur.: 1513-1521) bullája indította el, melyben török ellenes keresztes hadjárat céljából parasztsereget toborzására szólította fel Bakócz Tamás esztergomi érseket. (A pápai bullát 1514 április 9-én hirdették ki Budán.) A felszólításra a lelki üdvözülés reményében 40 ezres parasztsereg verődött össze Pest alatt, melynek élére Bakócz érsek Dózsa Györgyöt állította, aki paraszt származású végvári vitézként jelentős harci tapasztalattal bírt. Az ország másik két pontján: Kalocsán és Váradon szintén jelentős parsztseregek készültek a török elleni harcra. (A toborzottak közt volt Dózsa Gergely nevű öccse is.) Dózsa főerői végül 1514 május 10-én indultak el a délvidékre, ám közben jelentős változások történtek. A parasztok körében ugyanis a hangulat a nemesek ellen fordult, és felismerték: az ő igazi ellenségeik nem a törökök, hanem azok a nemesek, akik az 1492-es diétán korlátozták jogaikat. Súlyosbította a kedélyeket, hogy bizonyos nemesek nem engedték el jobbágyaikat a keresztes hadjáratra, és ezt a parasztok úgy értékelték, hogy még üdvözülésüket is gátolják.

A lázongó paraszti hangulat miatt a király végül 1514 május 24-én betiltotta a keresztes hadjáratot, amire válaszul kirobbant a másfél hónapig tartó parasztfelkelés. Megkezdődött a nemesi kúriák kifosztása, felégetése. Gyulánál Dózsa seregéhez egy 2 ezer fős jobbágyhad csatlakozott annak a Lőrinc papnak a vezetésével, aki azonnal Dózsa jobbkezévé vált. A hatalmasra duzzadt parasztsereg végül a délvidéken kettévált: Dózsa Nagylak felé, Lőrinc pap pedig Kolozsvár felé indult tovább. A fősereg első nagy ütközetében Apátfalvánál ugyan Csáky Miklós csanádi püspök és Báthori István temesi ispán még győzni tudott, ám másnap Nagylaknál már Dózsa aratott diadalt. (Csákyt a parasztok ki is végezték a csata után.) A Dél-erdélyi városok Arad, Csanád, Világos bevételére a jobbágy erők egyesültek, ám után újra kettéágazott útjuk: Dózsa a fősereggel Temesvár alá, míg Lőrinc papa a segéderőkkel Kolozsvárhoz vonult. A temesvári erősséget a csatában Báthori védte, ám Szapolyai hadai is a vár alá tudtak törni, így Dózsa erőit két tűz közé szorítva végül 1514 július 10-én együttesen döntő győzelmet arattak. Közben Kolozsvárnál Lőrinc pap is veszít, így július végére a parasztfelkelés végleg elbukik.  A megtorlás igen súlyos volt: Dózsát 1514 július 24-én elrettentő kegyetlenséggel végezték ki, majd az 1514-es országgyűlés megemelte a robotot és végleg tilalom alá helyezte a szabad jobbágyköltözést. (Ezt néhány évtized múlva visszavonták.)

A trónutódlás:

Mivel II. Ulászló 1516-ban bekövetkező halálakor fia II. Lajos csupán 10 esztendős volt, szükség volt arra, hogy az ifjú uralkodó mellett – nagykorúsítása ellenére – gyám legyen. Ám ennek személyéről a diéta sehogyan sem tudott megegyezni, így végül egy királyi tanács alakult 16 nemes, 6 főúr és 6 főpap részvételével, és Bakócz Tamás elnökletével.

II. (Jagelló) Lajos (ur.: 1516-1526)

Apja, II. Ulászló hogy biztosítsa egyetlen fia számára a koronát már 1508. június 4-én Székesfehérvárott magyar királlyá és 1509. május 11-én, Prágában cseh királlyá koronáztatta. Így apja halálakor gond nélkül foglalhatta el a trónt az akkor 10 éves fiú. Tényleges nagykorúságáig azonban a királyi tanács irányította az országot helyette.

Az ország vezetésének kérdése – főként a nádor személye  - körül azonban újra fellángolt a főúri és köznemesi tábor harca. Amikor 1519-ben meghalt Perényi Imre nádor, mind a főúri mind a köznemesi tábor harcba szállt azért, hogy saját jelöltjük foglalhassa el a nádori széket. Az első vitában a főúri párt győzött, így jelöltjük Báthory István lehetett a nádor egészen 1525-ig. Ekkorra a király már 19 éves lett, és megelégelte mellőzöttségét. Kísérletet tett a központosításra, és a köznemességet támogatva hozzájárult Werbőczy nádori kinevezéséhez. Emellett a rézbányászat jogát visszavette a Fuggerektől, hogy a királyi bevételeket erősítse. Ám kísérlete hamar kudarcot vallott, ugyanis a diéta 1526-ban újra Báthoryt támogatta, és a rézbányák is tönkrementek a király kezelésében.

A főnemesség és köznemesség harca, és a király gyenge központi hatalma, illetve a folytonos széthúzás jelentősen gyengítette az ország katonai erejét. A köznemesek nem követték a nádort, a főnemesek pedig vonakodtak a királyt támogatni. Ebben a politikai légkörben pedig egyre közeledett a török veszély és az ország elleni támadás.

A nemzetközi helyzet Európában

Európában az 1520-as években több fontos konfliktus kötötte le a kontinens nagyhatalmait. A Német-Római császárságban ekkor indult meg a reformáció, és 1524-1526 közt dúlt a parasztháború. A franciákat az osztrákokkal vívott észak itáliai harcok foglalták le, és a híres páviai csata, melynek során 1525-ban I. Ferenc és V. Károly seregei küzdöttek, az utóbbiak győzelmével. A Habsburgok egyszerre próbálták elfojtani a reformációt, és a parasztháborút, illetve legyőzni a franciákat és az általuk összekovácsolt Cognac ligát Itáliában. (A Cognac liga Franciaország, Velence, Firenze, Milánó, Anglia, és a pápa szövetsége volt a Habsburgok Észak-itáliai uralma ellen.) A sok európai konfliktus közepette egyetlen európai hatalom sem figyelt arra, hogy a Török Birodalom Európa elözönlésére és Magyarország illetve Bécs bevételére készül.

A török támadások

A Török Birodalom figyelme az 1500-as évek elején a Balkán és Magyarország felé irányult. Ezen években került az Oszmán Birodalom élére a törökök három legjelentősebb uralkodója: II. Bajezid (1481-1512) I. Szelim (1512-1520) és II. Szulejmán (1520-1566). Törekvésük a perzsákkal és a lengyelekkel megkötött békék után egyértelműen a Magyarország felé való terjeszkedés lett. Ugyanakkor a Magyar Királysággal az 1483-as - Mátyás nevével fémjelzett - békekötés óta folyamatosan meghosszabbított béke állt fenn, így 1483 és 1520 között csak kisebb határmenti összecsapások zajlottak. Ezek közül az egyik legjelentősebb az 1493-as a balkáni háborúskodás volt, amikor a boszniai pasa és horvát bán serege csapott össze, az előbbi győzelmével. Hasonló összecsapás volt 1497-ben, amikor meg Kinizsi tört be sikeresen Szerbia török által uralt területére. Az 1510-es török támadás már komolyabb veszteséget okozott Magyarországnak, mert ebben a hadjáratban a törökök elfoglalták a Zsigmond idején létrehozott ütközőállamot a Szrebreniki bánságot.

A két ország viszonyában a fordulópontot azonban az 1520-as év hozta, amikor meghalt I. Szelim szultán, és Magyarország számára úgy tűnt, hogy a két keménykezű szultán után, végre egy gyenge uralkodó következik. Ebből a megfontolásból II. Lajos 1520-ban már nem hosszabbította meg a 37 éve fennálló békét, és arra készült, hogy az új szultán uralma alatt visszafoglalja a megelőző években elveszett magyar várakat. Ám az ifjú uralkodó alaposan elszámította magát, ugyanis II. Szelim után II. Szulejmán személyében minden idők legsikeresebb és legtámadóbb kedvű török uralkodója került az Oszmán Birodalom élére.

A béke felmondása után, már 1521-ben hatalmas hadjáratot indított Isztambulból a Szávaparti Szabács és Nándorfehérvár bevételére. A sikeres akció eredményeképp 1521 nyarára mindkét fontos vár a kezébe került. Nándorfehérvár 65 évvel Hunyadi János diadala után, 66 napos ostrom után lett a törököké. Bár 1523-ban Tomori Pál kalocsai érsek, a végvári vonal főkapitánya Szávaszentdemeternél még vissza tudta verni a nándorfehérvári béget, ám egy évvel később, 1524-ben elesett Szörényvár, a déli védvonal legfontosabb erőssége.

A második szultáni hadjárat 60 ezer fővel, 1526 április 23-án indult ugyancsak Isztambulból. A törökök először Péterváradot, majd Ujlakot foglalták el, majd Tomori késlekedése miatt átkelve a Dráván északnak, az ország szíve felé vették az irányt. A mohácsi csatában 1526 augusztus 29-én II. Lajos és a vele egyesülő Tomori Pál 30 ezres hada ütközött meg a 60 ezres hatalmas török sereggel. Magyarország két másik jelentős hadereje azonban a csata napján messze volt: Frangepán Miklós hada a Délnyugat Dunántúlon, Szapolyai 15 ezres hada pedig Tordánál állomásozott. A magyarok nehézlovas rohama után a török támadás hatalmas vereséget mért II. Lajos seregére. A csatában elesett maga a király, 28 főúr, és hét főpap, a török pedig akadálytalanul vonult be Budára, melyet kifosztott és felégetett. Ezt követően a törökök kivonultak az országból, mert a szultán egyértelműnek látta: Mohácsnál legyőzte a magyarokat, így az országnak most már ő maga az ura.

készítette: Harmat Árpád Péter

Felhasznált irodalom:

• Kristó Gyula: A feudális széttagolódás Magyarországon. Bp. 1979
• Glatz Ferenc (sorozatszerk.) Magyarok Európában sorozat II. Szakály Ferenc: Virágkor és hanyatlás 1440-1711. Háttér Kiadó, Budapest, 1990
• Gonda Imre - Niederhauser Emil: A Habsburgok. Gondolat Kiadó, Budapest, 1978
• Kristó Gyula: Az Anjou-kor háborúi. Bp. 1988
• Markó László: A magyar állam főméltóságai. Szent Istvántól napjainkig. Magyar Könyvklub, Budapest, 2000

Ajánlja ismerőseinek...