A török kiűzése Magyarországról

/készítette: Sásdi Tamás/

A másfél évszázados (Budán 145 évig tartó) török uralom, hazánk történetének egyik legfontosabb korszaka volt. A hosszú évek alatt Magyarország számtalan - eredménytelen, vagy csekély eredményt hozó - harcot vívott az oszmánokkal, míg végül a 17. század végére a Török Birodalom belső válságba került: dúlt a korrupció,  nagy volt a belső széthúzás, és az egykoron virágzó hatalmas birodalomban a pénzügyi válság is felütötte fejét.  A törökök hadserege már nem volt olyan ütőképes mint fénykorában és felszereltségük minősége is alatta maradt a nyugat-európai színvonalnak. A meggyengülés jelei azonban kevéssé látszottak, sőt IV. Mehmed (1648-1687) újabb hódításokra is alkalmasnak tartotta birodalmát! Azonban a szultán végzetesen elszámította magát: a hódítási kísérletből visszavonulás lett. A török kiűzésének történéseit  Sásdi Tamás dolgozta fel, részletes és alapos tanulmányban feltárva az 1683 és 1699 közti évek eseményeit.

Előzmények

Az 1664-es Vasváron megkötött osztrák-török béke után az oszmánok hosszú ideig más területeken háborúztak: 1669 őszén elfoglalták a krétai Kandiát, majd Lengyelország volt soron. A lengyelek miután egy oroszokkal megvívott  vesztes háború lezárásaként (Andruszovoi béke: 1667) lemondtak Ukrajna Dnyeperen túli területeiről, háborúba keveredtek a törökökkel is. Az összecsapásokra 1672-ben került sor, amikor a Porta a nyugati-ukrajnai kozák vazallusa, Petro Dorosenko segítségére sietett, akit a lengyelek és az oroszok is el akartak mozdítani helyéről. A háború 1676-ig tartott, és oszmán sikert hozott. III. Sobieski János lengyel király kénytelen volt újabb lengyel területekről lemondani, és átengedni a szultánnak Podóliát és Nyugat-Ukrajnát. A győzelmek után a  szultán figyelme Ausztria felé fordult.

Bécs továbbra is a hagyományos békepolitikát kívánta folytatni a törökkel szemben, 1682-ben követséget menesztett a Portára a lejáróban levő vasvári béke meghosszabbítása végett. Alberto Caprara császári követ már útközben is egy nyugati hadjárat előkészületeit láthatta, és ezt jelentette is az udvarnak. Nem is tévedett nagyot. Az oroszokkal vívott háború (1677-81) után Kara Musztafa elérkezettnek látta az időt, hogy valóra váltsák Nagy Szulejmán álmát: Bécs elfoglalását. A Habsburg Birodalom kormányzata IV. Mohamed 1683 február 20-án közzétett hadüzenete után nem számított Bécs ostromára. A Szentszék közvetítésével I. Lipót csak március végén kötött kölcsönös védelmi szövetséget Lengyelországgal, Sobieski Jánossal megegyeztek, hogy Bécs vagy Krakkó ostroma esetén mennyi császári és lengyel katonát vetnek be. Lipót szövetségre bírta vejét, II. Miksa Emánuel bajor választófejedelmet, aki 8000 katonát ígért Bécs megsegítésére. Hasonló segítséget ígért III. János György szász választó is. Keményen dolgozott a törökellenes szövetség létrehozásán és anyagi alapjainak megteremtésén XI. Ince pápa is, aki életcéljának tekintette a Török Birodalom megtörését, s e cél érdekében bármit képes volt megtenni. A pápai diplomáciának hála a franciák ekkoriban nem tervezték, hogy a Habsburgokat megtámadják.

A török támadás megindulása

Ennek ellenére kezdetben a törökök voltak jobb helyzetben. A 150 ezer főnyi sereg 1683 március 31-én indult el Drinápolyból, majd Murad Giráj tatár csapataival egyesülve könnyen behódoltatta az útjába esett dunántúli várakat: Veszprémet, Tatát, Pápát. Győr ostromát Kara Musztafa átengedte Apafi fejedelem csapatainak. A Lotaringiai Károly vezette 32 ezer fős császári sereg Érsekújvár ostromával próbálta eltéríteni a nagyvezírt eredeti szándékától. A hatalmas sereget azonban nem lehetett eltéríteni céljától, a Dunántúl útjain és a Duna mentén megindultak Bécs felé. A haderő feltartóztathatatlanul átzúdult a Rábán is. Császári rendeletre a Szent Koronát átvitték a pozsonyi várból Bécsbe, a Habsburg-hadvezetés feladta a Királyi Magyarországot. Július 7-én I. Lipót udvarával Linzbe menekült, majd egy hétre rá Bécs falai alatt megszólaltak az ostromütegek. Közben Thököly Imre – aki 1683 óta saját török vazallitású fejedelemséget tartott fenn a Felvidéken - távol tartotta magát Bécs ostromától és az egész hadjárattól. A zavaros helyzetben saját országát kívánta gyarapítani, 1683 július 18-án Nagyszombatot, 25-én Pozsonyt hódoltatta be. Nagyszombatból a császáriak hamar kiűzték.

Bécs ostroma (1683 július 14 – szeptember 12)

Bécs ugyan nem készült fel egy nagy ostromra, azonban falai jól állták az ostromot. Két hónapon át a kapitány, Rüdiger von Starhemberg a hősies védelemhez minden anyagi forrást igénybe vett. Augusztus 27-én Bécs védői úgy ítélték meg a helyzetet, hogy lassan kimerülnek, a fáradt és élelmezési gondokkal küzdő törökök pedig a végső rohamra készülnek. Szeptember 2-án a törökök megszállták a császári palota,a Burg elővédjét, s immár közvetlenül ostromolták a Burg-bástyákat is. A kritikus végső pillanatban indította meg összehangolt felmentő támadását Lotharingiai Károly és Sobieski János. Az egyesült császári-lengyel-bajor-szász felmentő sereg szeptember 12-én Kahlenbergnél csapott le az ostromlókra, s megsemmisítő vereséget mért rájuk. A török harcrend először a tatárokból kialakított balszárnyon ingott meg, mire a védők is hátba támadták az ellenséget. A nagyvezír 10 ezer embert vesztett, s teljes táborát és felszerelését hátrahagyva menekült Buda irányába. Lipót azonnal követet küldött utána, Kara Musztafa azonban visszautasította a békeajánlatot, ezzel a döntésével elindította a török kiűzését Magyarországról.

A török nagyvezír Thökölyt utasította a keresztény haderő megtámadására, ám a kuruc fejedelem nem mozdult. Valószínű Thököly ekkor már kiegyezett Sobieski Jánossal és Lotharingiai Károllyal. Utóbbi nagyra értékelte Thököly képességeit és mindent megtett, hogy a kereszténység oldalán harcoljon. Kara Musztafa seregét végül Kara Mehmed budai pasa csapatai próbálták felmenteni, azonban 1683 október 9-én Párkánynál szétverték, majd 4 napos ostromban megadásra kényszerítették Esztergom török őrségét (10.27). Szegény Kara Musztafa pedig selyemzsinórt kapott a szultántól ajándékba.

Szövetség a török kiűzésére

A Bécs elleni török támadást követő 1684 –es esztendőben a Habsburg seregek támadásával megkezdődött Magyarország felszabadítása a török uralom alól. A pápai diplomácia 1684 március 5-én létrehozta a Szent Ligát (Liga Sacra), amelyhez XI. Incén, Lipóton, Sobieski Jánoson kívül Velence is csatlakozott. Az I. Lipót és XIV. Lajos között 1684 augusztus 15 –én létrejött húszesztendősre tervezett fegyverszünet meggátolta a francia hátbatámadást. A kalhlenbergi győzelem Magyarország kora újkori történetének második tizenötéves háborúját nyitotta meg, melynek eredményeképpen elkezdődhetett Magyarország török elnyomás alóli felszabadítása. A Magyar Királyság nemsokára hadszíntér lett. Felső-Magyarországra 8 ezer, a Dél-Dunántúlra a Drávához 11 ezer főnyi keresztény haderő vonult. A 40 ezer katonából álló fősereg pedig diadalmenetben vonult Buda alá. 1684 nyarára úgy tűnt minden készen áll Buda és Magyarország visszafoglalására.

Buda első visszavételi kísérlete (1684 nyara)

A Buda alá vonuló osztrák seregek bevették Visegrádot, Vácot, szétverték a budai pasa seregét, visszaverték Bekri Musztafa vezérpasa felmentő haderejét (1684.07.10 - Óbuda és 1684.07.22 - Érd) végül pedig elfoglalták Pestet! A Buda körüli ostromgyűrű 1684 július 14-én zárult be. A nádor jelentős haderőt hozott magával. A Szent Liga kötelékében a Magyar Királyság címerével összesen 12 ezer lovas és 6 ezer gyalogos harcolt. Sejtán Ibrahim budai pasa irányításával Buda védőserege felkészülten és elszántan harcolt. Ha nem érkezik meg Miksa Emánuel és a Svábföld 12 ezer fős felmentő serege, az ostrom már nyár végén véget ért volna. Sok volt a beteg és a sebesült, az időjárás sem volt valami kegyes az ostromlókhoz, a források augusztusi havazásról számolnak be. Az ostromló haderő a felére olvadt és demoralizálódott. Esterházy nádor a királynál tiltakozott a magyar katonák rossz sorsa miatt. November 3-án a budai ostromtábor felbomlik, Károly 20 ezer embert vesztett, a nádor pedig vérző lélekkel vonult el Buda alól. Abban biztosak voltak, hogy Buda visszavétele nem lesz sétagalopp.

Thököly felvidéki fejedelemségének összeomlása

A Haditanács a következő évben (1685) is a budai vágóhídra küldte volna katonáit, azonban Károly herceg javaslatát érvényesítették, miszerint a háborút a török szárnyak felszámolásával kell folytatni. Érsekújvár volt az első célpontja, amelyet 1685 július 5-én kezdtek ostromolni. A törökök Esztergom ostromával választoltak, majd augusztus 11-én Tátnál vereséget szenvedtek az Érsekújvár alól kimozdult keresztény seregtől, végül 19-én Érsekújvárat is bevették.

Thököly Imre felvidéki fejedelemsége 1685-re összeomlott, az év végére már csak a fejedelem felesége, Zrínyi Ilona által védett munkácsi vár őrizte Thököly kérészéletű fejedelemségének emlékét. (A vár csak 1688 januárjában kapitulált.) Thököly még a Szent Ligához is hajlandó lett volna csatlakozni. A császár még 1684-ben is hajlandó lett volna kiegyezni vele, végül mégis fegyverrel kényszerült visszaszerezni a kezére jutott várakat. A Porta által szorgalmazott béketárgyalásokon Thökölyt állította be bűnbaknak, a váradi pasa elfogatóparancsot adott ki ellene. Ahmed pasa tőrbe csalta és október 15-én vasra verette . Hívei átadták Antonio Caraffa generálisnak Kassát, Sárospatakot és Regéc várát, majd Ungvár is megnyitotta kapuit. A Felső-magyarországi Fejedelemség maradék hadereje átállt a király szolgálatába.

Budavár sikeres visszavétele (1686 szeptember 2)

1686-ban Károly herceg Buda, a Haditanács vezetője, Hermann badeni őrgróf pedig Eger és Székesfehérvár visszavétele mellett kardoskodott. Lipót természetesen a Buda elleni ostromot támogatta. Közben a császári diplomácia megnyerte az addig vallási ellentétek miatt ellenséges Brandenburgot is, amely bérbe adta félelmetes haderejét. Végül a Szent Liga tagsága is kibővült. A pápa elérte, hogy Oroszország is belépjen a háborúba és 1686 májusában hadat üzent a Portának. Ezzel lekötötte a Krími Kánság erejét. Az Erdélyi Fejedelemség 1686 június 28-án kötött szerződést Lipóttal, miszerint a Fejedelemség részt vesz a háborúban, Lipót pedig szavatolja a Fejedelemség állami szuverenitását.

Budát Pest megszállása után,  1686 június 18-án zárták körül a szövetséges csapatok, és július 1-én megszólaltak a faltörő ágyúk. Az ostromló haderő két nagy tábort hozott létre. Délről, a Gellérthegy felől Miksa Emánuel 21 ezer főnyi hadseregét Badeni Lajos őrgróf vezényelte. A Károly herceg vezette 40 ezres fősereg a budai hegyvidéket, a Pál völgyét, a János-hegy és a Sváb-hegy lejtőjét szállta meg. Károly csapatához csatlakoztak a félelmetes brandenburgiak is. A gondos tüzérségi előkészítés után indított július 13-i részleges északi roham kudarccal végződött. 22-én lőszerrobbanás döntötte le a Duna felé néző keleti falsík egy részét. A robbanás kb. 3 ezer ember életét oltotta ki. 27-én indítottak általános rohamot, amely komoly eredményeket hozott: a támadók mindkét oldalon befészkelték magukat a védművekbe, s immár a várfalakról támadták a második török védvonalakat. Az ostromlók ugyan felszólították többször is a védőket a vár feladására, ezt azonban a parancsnok, Abdurrahman pasa mindig visszautasította. Badeni Lajos megállapította a török védőkről, hogy "bámulatos vitézséggel" harcoltak. Augusztus 3-án újabb általános roham indult, amely szintén sikertelen volt. Ezután már a szövetségesek kifelé fordulva sáncrendszerrel (circumvallatio) vette körül magát Szári Szulejmán nagyvezír délről közeledő felmentő seregével szemben. Augusztus 14-én törökök csatát kezdeményeztek, a szövetségesek pedig kitörtek a circumvallatióból. A törökök húzták a rövidebbet, a szövetségesek megfutamították őket. Ők ezután a védőknek próbáltak erősítést küldeni, természetesen sikertelenül. A nagy nap szeptember 2-án jött el, amelyet a nagyvezír már csak távolról figyelt. Henrik szász herceg beszámolója szerint ekkor már nagyon erőteljesen bombázták a várost, 9 üteg 40 ágyúja szünet nélkül lőtte a várat. Délután 3 óra tájban indult meg a végső roham. "A törökök meglehetősen keményen védekeztek". Amint az ostromlók bejutottak a várba, elszabadult a pokol. Akit értek, lemészároltak. A törökök már hajlottak volna a megegyezésre,

"ha a bajor muskétások nem kezdték volna újból a félbeszakadt támadást, és fel nem nyomultak volna a várba, ezek után kérlelhetetlenek voltak, s az ellenséges katonákat elkeseredett védekezésre késztették, úgyannyira, hogy azok a támadók közül nem keveset le is terítettek. Estefelé végre megegyeztek a harcoló felek, s az ellenség feltétel nélkül megadta magát a választófejedelemnek".

Maga Abdulrahman pasa karddal a kezében hősi halált halt, a lakosság nagy része szabad prédálás áldozata lett. A vár 3 napig égett. Buda felszabadítását egész Európa örömmámorosan ünnepelte. Rómától Madridig, Brüsszeltől Nápolyig tűzijátékokkal, misékkel, színjátékokkal ünnepeltek. Himnuszok, versek, emlékérmek, zeneművek örökítették meg a dicső tettet. 145 év után lekerült a török zászló Buda falairól. A török kiűzése tovább folytatódott, azonban a nehezén túlvoltak már a felszabadítók.

A török hódoltság összeomlása (1686-1690)

A szövetséges sereg császári egységei a Budáról menekülő nagyvezír nyomába eredtek, majd kettéválva több török várat, köztül október 22-én Pécset és 23-án Szegedet bevettek, majd a Dráva-Száva nagy részét is sikerült megtisztítaniuk a töröktől. A császári-bajori sereg a 1687-ben is folytatta a diadalmenetet. Károly herceg és Miksa Emánuel hadai július 20-án sikertelenül próbálták kifüstölni a nagyvezír Eszéknél elsáncolt seregét. Ezért északnak csalta őket és augusztus 12-én Nagyharsánynál megsemmisítő vereséget mért rá. A „második mohácsi csatának” is nevezett ütközetben aratott győzelmükkel Lotharingiai Károly és Miksa Emánuel előkészítették Belgrád és a szerémségi várak ostromát. Belgrádot 1688 szeptember 6-án a Károly herceget leváltó II. Miksa Emánuel vette be. A vár őrsége mindössze egy hónapig tartotta magát. Közben Badeni Lajos csapata sorra vette vissza a Száva-jobbparti török várakat, s 09.05-én Derventnél megverte a Belgrád felmentésére igyekvő boszniai pasát. 1689-ben Lajos őrgróf folytatta a császáriak sikersorozatát. Szerbia és Bulgára Al-Duna menti részén számolta fel a balkáni török uralmat. Háromszor verte szét az ellene küldött török hadakat (Grabovac, 1689. 07.29, Batocin 08.30, Nis 09.24). Kiterjesztette befolyását északon Havasalföldre, délen pedig Albánia északi részére is.

A szövetségesek gyors győzelmei után az egyelőre még török kézen maradt várak jóval az összefüggő török védelmi vonalak elé kerültek. Ezeknek nemigen vették hasznát a törökök, valószínű egy esetleges ellentámadás reményében tartogatták őket. A Haditanács se akarta annyira véres csatákkal visszafoglalni ezeket a várakat, inkább blokáddal igyekeztek megadásra kényszeríteni őket. Emiatt visszavételük kissé elhúzódott: Eger 1687-ben, Székesfehérvár 1688-ban, Szigetvár 1689-ben, Nagykanizsa 1690-ben. Katonaságukat és török polgári lakosságukat török területre szállították. Még később szabadult fel Nagyvárad (1692) és Gyula (1694), míg egyes várak, pl. Lippa többször gazdát cseréltek. Hamar Habsburg ellenőrzés alá került Erdély is. 1684-ben a szövetségesek Apafit is csatlakozásra szólították, ő a semlegességet választotta inkább. Ennek ellenére pár tábornagy csapatával Erdély északi és nyugati megyéiben pihente ki magát a török elleni harc után. A nagyharsányi győzelem után Károly herceg pedig szabályszerűen megszállta Erdélyt. Az 1687 október 27-i balázsfalvi szerződésben Apafi 12 várat bocsátott a császáriak rendelkezésére, s 700.000 forint fizetésére kötelezte magát. 1690-ben bekövetkezett halála után Bécs nem ismerte el fia, II. Apafi Mihály utódlását. 1690.11.05-én kibocsátották a Diploma Leopolinumot, amely Magyarországtól külön kezelt tartományként, de az előző másfél században létrehozott törvényei szerint igazgatta Erdélyt. A döntő szó a mindenkori főhadparancsnoké volt, de a kormányzóság, Gubernium tagjaként a helyi főnemességnek is széles körű befolyást engedett. Thököly egykori országrészéből 1687-re már csak a Zrínyi Ilona által védett Munkács vára tartott ki. Caprara generális megadásra felszólító levelére Zrínyi Ilona válasza Európa-szerte közismert lett. Kötelessége, hogy védje gyermekei javait, s a természeti törvény parancsa, hogy védekezzen. "Inkább élnék békességben, mint háborúságban. Az oly nagy hatalmú monarchiának dicsőségét és győzelmét nem fogja magasítani... ha egy gyenge asszonyi állattal harcolódik". Munkács védelme nemzetközi szenzáció lett, Európa legbátrabb asszonyának nevezték Zrínyi Ilonát. 1688 elején adta csak fel a várat a teljes amnesztia reményében, azonban a Habsburgok nem tartották be szavukat. Zrínyi Ilona gyerekeivel együtt Bécsbe ment, ahol fiát, az akkor 12 éves Rákóczi Ferencet örökre elszakították tőle, őt magát pedig lányával együtt házi őrizetben tartották az orsolyiták zárdájában.

Fordulat, a török ellentámadások évei (1690-1696)

1688-ban XIV. Lajos megsokallta a Habsburgok térnyerését, s szeptember 24-én felmondta a regensburgi békeszerződést, és megtámadta a Rajna-menti Pfalz tartományt. A bécsi udvarban ez a spanyol-pfalzi párt megerősödését hozta, amely szerint sok volt a keleti háború a birodalom számára. A nagyobb ezredeket és a legjobb hadvezéreket (Károly herceg, Badeni Lajos) átvezényelték a nyugati frontra. A magyarországi fronton hagyott gyengébb csapatoknak csupán az al-duna-szávai-vonal megszilárdítására volt képességük, a Balkánon visszavett területekkel nem tudtak mit kezdeni. Az új nagyvezír, Köprülü Musztafa pasa komoly erőfeszítéseket tett a birodalom talpra állítására, a törökök balkáni pozíciójához hozzásegített még a francia segítség is. Musztafa 1690-ben visszavette Nist, Vidint, Smederevót, sőt október 8-án egyhetes ostrom után Belgrádot is. 1693-ban Karl Eugen de Croy augusztus 4-től egy hónapig ostromolta Belgrádot, de a nagyvezír közeledtének hírére elmenekült.

A háború továbbra is a császáriak sikereinek jegyében folytatódott, ehhez hozzájárult, hogy Anglia és Hollandia is belépett a franciaellenes koalícióba, amely tehermentesítette őket. Badeni Lajos is visszatérhetett a török frontra. 1691 augusztus 19-én Szalánkeménnél aratott fényes győzelmet, amelyet a század legvéresebb csatájának is neveznek. Ügyes taktikával kicsalogatta a zimonyi sáncok mögül a nagyvezírt, majd amikor az az üldözésére indult, elsáncolta magát a szalánkeméni Vrednik hegyen. Bár a nagyvezír így is a hátába került, Lajosnak sikerült felülkerekednie és megsemmisítette a török sereget. A csata török részről 12.000, keresztény részről 3200 áldozatot követelt. Szürmeli Ali nagyvezír 1694-ben próbálta visszavenni a péterváradi várat, azonban kudarcba, illetve sárba fulladt. A 09.23-án megkezdődött hideg esőzés az ostrom feladására kényszerítette a törököket.

1695-ben I. Frigyes Ágost szász választófejedelem lett a fővezér, mint utóbb kiderült, alkalmatlan volt. Nem tudta eldönteni, hogy a törökök által ostromolt Titel felmentésére siessen-e, vagy az Erdélyből kimozdult Friedrich Veterani főhadparancsnokkal keresse az egyesülést. Ezzel megtévesztette Veteranit, aki a remélt erősítés helyett a török főerőkbe ütközött Lugosnál 1695.09.21-én. Vereséget szenvedett és ő is a csatatéren maradt. 1696-ban Frigyes végre helyesen döntött, és elkezdte ostromolni Temesvárt. Miután azonban a hetényi csatában (08.27) nem tudott mit kezdeni II. Musztafa felmentő seregével, elállt szándékától.

A török végső legyőzése a délvidéken (1697-1699)

1697-ben a szultán mert nagyot álmodni, és célul tűzte ki Erdély vagy Felső-Magyarország visszafoglalását. Az új császári fővezér Savoyai Jenő lett, aki egyelőre nem követte a török hadmozdulatokat. A Thököly-párti hegyaljai felkelést gyorsan felszámolták, ez nem zavarta a további harcokat, a törökök által ostromolt Titelt pedig sorsára hagyta, a vár 1697.08.28-án esett el. Jenő herceg a fősereggel a Tisza mentén északnak vonuló szultán nyomában maradt, s amikor szeptember 11-én Zentánál átkelést kísérelt meg, tönkreverte a híd két oldalán megosztott török sereget. A csata örökölte a 6 évvel korábbi szalánkeméni ütkozet címét, immáron ez számított a század legvéresebb csatájának. A veszteségekről megoszlanak a források. Nyugati kűtfők szerint több mint 20 ezer oszmán katona maradt a csatatéren, és a folyóban is 10 ezer körüli halottról számolnak be. Az oszmán krónikás szerint a 60 ezres seregnek csak a nyolcadrésze pusztult el, de köztük volt a nagyvezír, az anatóliai beglerbég és 13 további beglerbég. A szultáni sereg Temesvárra menekült. II. Musztafa belátta, hogy Magyarországot elvesztette. Mivel  október 30-án Ryswickben Franciaország aláírta a 9 éves háborút lezáró békét, a szultán magára maradt. II. Musztafa és az új nagyvezír; a békepárti Amdzsazáde Hüszejn pasa felújította az 1689-ben félbeszakadt béketárgyalásokat.

A karlócai béke

Savoyai Jenő 1698 szeptemberében megkezdte Temesvár ostromát, azonban nem nagyon erőlködött vele, mivel már folytak a béketárgyalások. A Porta és a Szent Liga megbízottai hosszas tárgyalások után angol és holland közvetítéssel végül 1699 január 26-án a szerémségi Karlócán írták alá a 25 évre szóló békét. A béke pontosan rögzítette az új határokat, és a békefeltételek teljesítésére pontos határidőt és menetrendet írt elő. A békében az oszmánok első ízben ismerték el a határok sérthetetlenségét. A békeszerződésben kitértek a kereskedelmi utakra és vámokra, a biztonságos hajózás garantálására, Erdély és Magyarország egymástól való elszigetelésére, a határsáv benépesítésére és az ide betelepítendő határőrzők gazdasági-jogi státusára vagy az itáliai mintára megszervezendő egészségügyi kordon felállítására, amely a törököktől esetleg behurcandó pestis elleni védekezést szolgálta.

Másfél évszázados küzdelem után a Temesköz kivételével Magyarország felszabadult az oszmán uralom alól. Erdély is Habsburg-fennhatóság alá került. Velence megtarthatta Moreát, Lengyelország Kameniecet, Oroszország pedig Azovot. A felek vállalták, hogy nem támogatják a másik fél fellázadt alattvalóit, s ezért a Porta megígérte, hogy Thökölyt és híveit a birodalom belsejébe telepíti át.

Magyarország mint meghódított terület

A felszabadulásnak nagy ára volt, mert Ausztria fegyverrel megszerzett területként kezelte hazánkat. Az országot idegen hadak szállták meg, és Bécs abszolutisztikus eszközökkel kezdett hozzá a kormányzáshoz. Lipót már a harcok alatt, az 1687-es pozsonyi országgyűlésen elfogadtatta a szabad királyválasztásról és az Aranybulla ellenállási záradékáról való lemondást. A jobbágyságnak ismét jócskán megemelt adóterheket kellett viselnie, s kísérlet történt a nemesség megadóztatására is. Különösen sok súrlódáshoz vezetett, hogy az adó egy részét a télire elszállásolt katonaság ellátásával kellett törleszteni. Az ország lakossága csak kismértékben részesült a hadikonjuktúrából, annak legtöbb haszna az idegen hadseregszállítóknál csapódott le.

Kezdetben Bécs átadta a hatalmat a katonaságnak. A legtöbb vezér nem élt a lehetőséggel, nem úgy Antonio Caraffa generális, a felső-magyarországi hadtest parancsnoka. Ő előbb kifosztotta Debrecent, majd Thököly-párti felkelés gyanúja miatt Eperjesen kivégeztetett 18 környékbeli nemest és városi polgárt. Természetesen a vagyonukat is elkobozta.

A hadszíntér országon kívülre helyeződésével a viszonyok némileg konszolidálódtak, s Bécs is módszeresebben fogott abszolutisztikus céljai megvalósításához. A fegyverrel visszaszerzett területeket kamarai igazgatás alá helyezte, s az ott birtokos nemesektől jogbiztosító irataik bemutatását követelte, azoknak is 10%-os fegyverváltságot (jus armorum) kellett fizetniük, akik jogaikat igazolni tudták. Számos itteni uradalom idegen hadvezérek és hadseregszállítók kezébe került, az eddig kiváltságos jászkun területeket a Német Lovagrend váltotta magához. Mindezen ügyek az Udvari Kamara kebelében felállított Neoacquistica Comissio hatáskörébe tartoztak. A magyar rendiség azon elképzelése, miszerint az ország berendezésében övé a döntés joga, súlyos sérelmeket szenvedett. Bécs pl. nem is gondolt az újonnan megszerzett és a régebben birtokolt országrészek egyesítését. A királyi Magyarország és Erdély is továbbra is a hagyományos keretek között élt, annyi különbséggel, hogy Erdélyben a hagyományos szerkezet fölé katonai igazgatást helyeztek. Az amúgy is külön kezelt neoacquistica területén belül Bécs további elkülönülő egységet alakított ki a határ menti területekre visszatelepített szerbekből. A magyarok elleni osztrák elnyomás, a vallási sérelme, adók, nemesek ellen bevezetett jus armorum, és hazánk területi egységének megbontása vezetett a Rákóczi-szabadságharchoz (1703-1711).

Délvidéki harcok a 18. században

A spanyol örökösödési háború és a Rákóczi-szabadságharc lezárása után kiújultak a harcok a török fronton. Az 1710-es évek második felében Isztambulban Ali Dahmud nagyvezír vezetésével felülkerekedett a háborús párt. Céljuk a karlócai béke által elszenvedett csorba kiköszörülése volt. A török támadás 1715-ben Velence ellen indult Morea visszaszerzése érdekében, sikerrel. A Habsburg Birodalom 1716 tavaszán avatkozott be a háborúba sikeresen. A Savoyai Jenő vezette császári ármádia, Pálffy János és a magyar csapatok részvételével, Péterváradnál 1716.08.05-én nagy győzelmet aratott. 18-án Belgrádot is bevették. Végül 1716.10.13-án Temesvár is felszabadult a 164 éves török uralom alól. A törökországi magyar emigráció természetesen kapott az alkalmon. 1717 nyár végén török, tatár és moldvai csapatokkal együtt benyomultak az országba délkelet felől, de sok sikert nem értek el. A bujdosó II. Rákóczi Ferenc Franciaországból Törökországba ment, de akkor már késő volt. A szultán udvarában a béke hívei kerekedtek felül. 1718 július 21-én megkötötték a pozsareváci békét. Ennek értelmében a Porta elveszítette a Temesvidéket, a román Havasalföld nyugati részét, Bosznia és Szerbia északi részét. A Habsburg Birodalom ezzel elnyerte a középkor végi Magyarország kiterjedését, helyreállt a történeti Magyarország területe.

Sásdi Tamás

Felhasznált irodalom:

• Ágoston Gábor - Oborni Teréz: A tizenhetedik század története. Pannonica Kiadó, Bp., 2001.
• Kosáry Domokos: Újjépítés és polgárosodás 1711-1867. (Magyarok Európában III. kötet, Szerk.: Glatz Ferenc) História/Holnap Kiadó, Bp., 2001.
• Nagy György: Magyarország apróbetűs története a honfoglalástól napjainkig, Kossuth Kiadó, Bp., 2010.
• Pálffy Géza: Romlás és megújulás 1606-1703. Magyarország története 10. kötet (Főszerk.: Romsics Ignác), Kossuth Kiadó, Bp., 2009.
• R. Várkonyi Ágnes: A királyi Magyarország 1541-1686. (Tudomány-Egyetem sorozat, Főszerk.: Glatz Ferenc),  Vince Kiadó, Bp., 1999.
• Szakály Ferenc: Virágkor és hanyatlás 1440-1711 (Magyarok Európában II. kötet, Szerk.: Glatz Ferenc), História/Holnap Kiadó, Bp., 2006.
• Történelmi olvasókönyv III. (Szerk.: Sinkovics István), Tankönyvkiadó, Bp., 1974,

Ajánlja ismerőseinek...