Magyar őstörténet.

Levédiától a Honfoglalásig

/készítette: Harmat Árpád Péter/

Az őstörténet forrásai: A magyar őstörténet olyan részét képezi történelmünknek, mely sajnos nem tekinthető teljes mértékben bizonyított és egyetlen elmélet mentén bemutatható egzakt tudományos leírásnak. Őstörténet időbeli, térbeli szakaszainak, a történések leírásának és első történelmi alakjaink titulusának, szerepének megfogalmazása mentén több elmélet alakult ki. Az egyes elméletek azon kevés forrásra támaszkodnak, melyek vándorlásunk során a környező írástudó népcsoportok hagytak maguk után.

Így kijelenthetjük, hogy a kutatásokhoz a régészeti, nyelvi és néprajzi források mellett természetesen az írott források jelentik a legfontosabb bázist. Ezek közül is hitelesség szempontjából a legrangosabb helyet a bizánci írások foglalják el. Ide tartozik VI. (Bölcs) Leo (ur.: 886-912) Taktika, és VII. (Bíborban született) Konstantin (ur.: 912-959) De Administrando Imperio című műve. Ez utóbbi munkának, - melynek magyarra fordított címe „A birodalom kormányzásáról” - a 38, 39, 40 és 41. számú fejezetei kifejezetten a magyarokról szólnak. Az írott források második csoportját a muszlim történetírók munkái alkotják. Az arab, perzsa, türk történetírók közül ki kell emelnünk a következőket: Al-Balhi, Isztakri, Ibn-Haukál, Ibn-Ruszta, Dzsajhani, Gardézi, Tabari, és Maszudi. A bizánci és muszlim írásokon kívül őstörténetünk kutatásakor harmadik helyen az orosz évkönyveket említhetjük. Az Ipatyjev-évkönyv részét képező Poveszty vremennih let (közismert rövidítéssel: PVL) illetve a szintén az Ipatyjev krónikacsaládhoz tartozó Kijevi évkönyv is több helyen említi a magyarokat. Forrásaink felsorolása nem volna teljes a német kolostorok által honfoglalásunk korában írt évkönyvek –Szent Bertin évkönyv, Fuldai évkönyv – illetve a magyar krónikák (XIV. századi krónika kompozíció, Zágrábi-Váradi krónika) említése nélkül. Végül ki kell emelnünk a talán legkisebb forrásértékkel bíró, Anonymus által írt Gesta Hungarórumot is.

Levédia és Etelköz:

Őstörténetünk kutatásakor először a Levédia és Etelköz nevek bukkannak fel, melyek az Ural vidéki néppé válásunk, és baskíriai - Volga-Káma vidéki - átmeneti tartózkodásunk után, az első szinterei lehettek a magyarság megszerveződésének. Levédia és Etelköz helyének, kiterjedésének és ott tartózkodásunk idejének, időtartamának kérdésében több elmélet is megfogalmazódott. Az egyes tanulmányok a sajnos nem túl sok forrásra támaszkodnak.

Levédia:

A kutatók és történészek többnyire Levedia és Etelköz kettőségéből indulnak ki, vagyis rendszerint egymástól térben és időben elválasztják a két területet, feltételezve, hogy előbb Levédiát, majd később Etelközt lakták őseink. A történészi helymeghatározás vagy lokalizáció három elméletet különböztet meg: a Dontól Keletre, a Dontól nyugatra Don-Dnyeper közt és a Dontól nyugatra Déli Bug-Prut mentén! Az időbeniséget vizsgálva több felfogás is létjogosultságot kap, az egyik az, hogy elődeink már a 7.századtól itt éltek, nagyjából 100 vagy 150 éven keresztül. A másik felfogás szerint Sarkel várának bizánci forrásokból ismert 830-ik évi felépítésétől 889-ig éltünk a térségben. Végül Kristó Gyula szerint nagyjából 830 és 850 közti időszakot tölthettük a területen.

Etelköz:

A forrásokban előforduló Etil nevű folyó mentén fekvő terület, mely talán a Volga, vagy a Don lehetett, vagy esetleg valamely más folyót jelölő köznév. Időbeniség: Róna Tas András szerint 700-tól egészen 895-ig lakhattuk a térséget, a másik elterjedt felfogás a 800-tól 895-ig terjedő időszakot valószínűsíti, Kristó gyula pedig a 850 és 895 közti itt tartózkodás mellett teszi le a voksát. Más elméletek egy sokkal rövidebb itt tartózkodásról szólnak,  889 és 895 közti időszakot valószínűsítve. A lokalizációt vizsgálva szintén két elmélet ismert, az egyik a Dontól keletre, a másik a Dontól nyugatra helyezi Etelközt. A Dontól nyugatra elhelyező elméleten belül 3 felfogás alakult ki: a Nagy Etelköz elmélet, mely a Dontól – Aldunáig terjedően jelöli ki Etelköz határait (DAI:37-42; Gardézi) a közepes Etelköz elmélet, mely a Dnyeper, Dnyeszter, Bug, Prut, Szeret vidékét határozza meg (DAI:38) és a kis Etelköz elmélet, mely a Dnyeper -Bug, Prut-Szeret folyók közti térséget valószínűsíti.

Levédia és Etelköz legvalószínűbb meghatározása:

Az ősmagyarok 830-as évek idején költözhettek el Magna Hungariából a Don és Alduna közti területre, ahol a törzsek a folyók mentén besenyő minta szerint éltek. A magyar törzsek közül négy a Dnyeper és az Alduna közt, a három pedig a Dnyeper és Don közt élhetett. (A kabar törzs(ek) később, 862-881 közt csatlakozhattak.) A nyugati törzsek közé tartozhatott Árpád és Kuszán törzse, míg a keleti törzsek közt a legjelentősebb Levedi, törzse lehetett.

A térségben kerültünk kapcsolatba a Kazár Birodalommal. A birodalom lakói a Kaukázustól északra, a Fekete- és Kaszpi tenger közti délorosz sztyeppei területen éltek, vegyes etnikumot alkotva. A források arra engednek következtetni, hogy a birodalom legfőbb lakói és irányítói a csuvas török nyelvet beszélő kazárok lehettek. Történelmi szerepük az arab hódítások megállításában állt. A kazárok egyik érdekessége volt, hogy mivel élénk kereskedelmet folytattak a Kaukázuson túli szíriai területekkel, így vezető rétegük fokozatosan átvette a kereskedelmet irányító zsidók hitét. Birodalmuk bukását a belső polgárháborúk, a sztyeppei népek vándorlása, és a Kijevi Rusz kialakulása okozta a 10. század végén.

A kazárok jelentős hatást gyakoroltak a területükre érkező magyarokra. Ezt bizonyítja, hogy az együttélés évtizedei alatt, - talán 880 körül - a korábbi laza törzsszövetségi formát lecserélve átvették a kazárok kettős fejedelemségi rendszerét. Az említett évben a kazárok vezére a kagán hivatta Levedit, aki ekkoriban a magyarok legrangosabb törzsfője, vélhetően első vajdája lehetett. A kagán fejedelmi méltóságot ajánlott Levedinek, és ezzel azt, hogy elismerve őt vezetőjének, a kazárok oldalán harcolva a birodalom egyik népévé tegye a magyarokat. A kazár – magyar viszony kezdetektől inkább baráti volt, és a kialakuló alávetettség is inkább partneri vagy szövetségesi lehetett. Ezt bizonyítja, hogy Levedi a felkérést követően megtehette, hogy önmaga helyett – korára és egészségi állapotára hivatkozva - alkalmasabb személyt, Álmost, vagy fiát Árpádot javasolja a fejedelmi méltóság betöltésére. A kutatók, történészek egy része azon a nézeten van, hogy 880-ban Árpád nyerte el a fejedelmi méltóságot, melyet közvetlen a kagántól kapott, vagyis a birodalom uralkodója legitimálta megválasztását. (Győrffy György elmélete szerint az első kündü Levedi volt, őt ebben a tisztségben Kusán követte, míg az első gyula Álmos volt, őt pedig ebben a tisztségben fia Árpád követte, aki később mindkét tisztséget egyesítette)

A kettős fejedelemség rendszerét vizsgálva azt állapíthatjuk meg, hogy a legrangosabb fejedelem, a kündü (kende) mellett – aki valószínűleg mégis csak Árpád lehetett, és utána utódai - a másik fejedelem a gyula lehetett, aki a tényleges katonai vezetőként irányította a hadjáratokat. Ezt a tisztséget Árpád oldalán vélhetően Kusán (néhol Kusál, vagy Kurszál) tölthette be. A 890 körül történt besenyő támadás idején, a magyarok egy része a Kaukázus felé történő elvándorlás mellett döntött, ők alkották később a szavárd magyarokat.

Őstörténetünk fontos fejezete volt a Kazár Birodalom határvidékének, Etelköznek az elhagyása. A területről történő elvándorlásunk érdekes fejezete volt a Kazár Birodalomhoz tartozó kavar népesség hozzánk történő csatlakozása. Ugyanis a kavarok fellázadva a kagán ellen, veszítettek a polgárháborúban, így a birodalomból való távozás mellett döntöttek. Számukra jó alkalom volt a szintén távozó magyarokhoz csatlakozás arra, hogy együttesen új hazát keressenek. Tehát a 7 magyar törzs mellett a nyolcadikat a kavarok népe alkotta. (Egyes történész felfogás szerint később a kavarok a honfoglalás utáni évtizedekben teljesen átvették a magyar nyelvet és szokásokat, majd később a 12. században székelyekként kezdtek szerepelni történelmünkben.)

Etelköz elhagyását és a Kárpát-medence elfoglalását bizonyos magyar törzsek előzetes kalandozása vezette be. Ugyanis a magyarok nyugati törzsei a honfoglalás előtt többször megjelentek a Kárpát-mednece térségében, amikor a frank trónharcokban hol az egyik hol a másik frank előkelő oldalán – megfelelő fizetségért – harcot vállaltak. (Például ez történt 862-ben is, a Szent Bertin évkönyv bejegyzései szerint)

A honfoglalás:

Az etelközi szállásterületeken élő magyarok 894 körül az Al-Duna vidékén élénk kapcsolatba kerültek mind Bizánccal mind a velük hadban álló bolgárok államával. A két birodalom közül a magyarok azonban csak a sokkal gazdagabb Bizánccal építettek ki szövetségesi viszonyt, amikor Árpád fejedelem egy találkozón ígéretet tett a bolgárok megtámadására. (Bizánc számára előnyös volt a magyarokkal összefogni, hisz a régi ellenséget, a bolgárokat, így északról és délről is támadást érhette.)

A bolgárok elleni hadjáratot vélhetően Árpád legidősebb fia Levente (a DAI –ban Konstantinus Liüntika néven említi) vezethette 895-ben. A hadjárat eleinte sikeres volt, ám jelentős fordulat történt, amikor Bizánc váratlanul kiegyezett a bolgárokkal és kilépett a háborúból. Ekkor a bolgárok fölénybe kerülve legyőzték Levente seregét, sőt szövetségre léptek az Etelközt fenyegető besenyőkkel is. Így „fordult a kocka” most már a magyarok ellen jött létre erős szövetség, mely két irányból is fenyegettek népünket.

A kettős fenyegetettség, melyben az Etelközben élő magyarság – vagyis főként a hadat nem viselő magyar népesség: nők, gyerekek, öregek, betegek – besenyő veszélyeztetettsége volt a legfélelmetesebb, kikényszerítette egy új szállásterület keresését. Az új haza pedig nem lehetett más, mint a Kárpát-medence. A magyarok számára egyszerűen nem kínálkozott más útvonal, mivel a Bolgár Birodalom és Bizánc uralta a Balkánt (déli irány) a szláv népesség pedig a Kárpátoktól északra lévő területeket (északi irány)! A Kárpát-medence viszont nagyrészt szabad terület volt, csupán három államalakulat határolta: a bolgárok (Maros folyóig) a morvák (északon) és a frankok (Pannoniában, azaz a Dunántúlon)

A honfoglalás 895-ben több szakaszban és több irányból zajlott. Először a Keleti-Kárpátok hágóin és Erdély felől a Tiszántúl és az alföldi területek elfoglalása történt. A tiszai letelepedést követően azonban néhány évre megállt a honfoglalás menete, és magyarok először zsákmányszerzési céllal előbb Itáliába törtek be. A 899-ben zajló itáliai kalandozásra Arnulf keleti frank uralkodó kérte fel a magyarokat, mivel le akarta győzni riválisát, az itáliai királyt, Berengárt. A Brenta folyónál 899. szeptember 24-én a magyarok fényes győzelmet arattak az itáliai sereg felett. A diadal és gazdag hadizsákmány után merült fel a Dunántúl elfoglalása. A 900-ban induló hadjáratban a magyarok betörtek a Dunántúlra, és több csatát vállalva Liutpold frank őrgróf vezette német sereggel, végül az Enns folyóig elfoglalták Pannonia teljes területét.

A honfoglalás a 900-ban befejeződött pannoniai hadjárattal azonban csak részben ért véget. Ugyanis 7 évvel később a frankok megkísérelték visszaszerezni Pannoniát. A 907 júliusában Pozsonynál vívott hatalmas csata a magyarok győzelmével ért véget. Ezzel pedig népünk megvédve szállásterületeit, kiharcolta létjogosultságát Európában. (Egyes vélekedések szerint ezen csatában esett el Árpád fejedelem is.)

Létjogosultságunk Európában:

Őstörténetünk a pozsonyi csatával gyakorlatilag véget ért. A csatát követő 65 év - Géza fejedelem hatalomra kerüléséig (972) - a kalandozások korát hozta. Ezen időszakban a magyarok törzsenként különböző útvonalakon és irányokban bejárták és kifosztották Európát. Kalandozásaink zöme nyugatra irányult, kevesebb része pedig Bizánc felé. Európa megismerte a magyar harcmód félelmetes erejét. Azonban 955-ben I. Ottó (936-973) keleti frank király (majd 962-től Német-Római császár) megfejtette a magyarok taktikáját és Augsburgnál döntő vereséget mért csapatainkra. A vereséget követően nyugat felé nem indult több támadás, és 970-re a keleti irányú harci vállalkozások is véget értek.

Két évvel később 972-ben pedig hatalomra került Árpád dédunokája Géza, aki elsőként ébredt rá arra, hogy a magyarságnak – ha önálló népként fenn akar maradni - muszáj beilleszkednie a keresztény Európa államainak sorába. Az európai uralkodók ugyanis csak azt a népet fogadták el közéjük tartozónak, mely felvette a kereszténységet. Így Géza 972-ben követeket küldött Szent Gallen városába, az augsburgi püspökhöz, és kifejezte szándékát a kereszténység felvételére. Géza döntése megmentette a magyarságot, és fia István révén – aki kiépítette a keresztény magyar államot – elkerültük a hunok, avarok, besenyők sorsát és népünk megőrizve önállóságát fennmaradhatott.

A magyar őstörtének egyik leghitelesebb forrása

VII. (Bíborbanszületett) Kónsztantinosz bizánci császár Krisztus után 908 és 959 között uralkodott, vagyis éppen a magyarok honfoglalásának időszakában. Körülbelül 950 körül írta meg leghíresebb művét a De administrando imperio című munkát (magyarul: A birodalom kormányzásáról) Az írás legfőképp a Bizánccal kapcsolatba kerülő népekről és államokról elmélkedik, így a magyarokról is. A kifejezetten rólunk szóló részek: 38, 39, 40 és 41  fejezetek. Ezek közül a 38. fejezetből származik a következő idézet:

"A türkök népe régen Kazáriához közel szerzett magának lakóhelyet, azon a helyen, melyet első vajdájuk nevéről Levédiának neveznek, amely vajdát tulajdonnevén Levedinek, méltóságánál fogva pedig, miként az utána való többit is, vajdának hívtak. Ezen a helyen, az imént említett Levédiában folyik a Chidmas folyó, melyet      Chingilusnak is neveznek. De abban az időben nem türköknek mondták őket, hanem valamilyen okból sabartoi asphaloi-nak nevezték. A türkök hét törzsből állottak, de sem saját, sem idegen fejedelem felettük soha nem volt, hanem valamiféle vajdák voltak közöttük, akik közül az első vajda volt az előbb említett Levedi. Együtt laktak a kazárokkal három esztendeig, s minden háborújukban együtt harcoltak a kazárokkal. Kazária fejedelme, a kagán vitézségükért és szövetségükért nemes kazár nőt adott feleségül a türkök első vajdájának, akit Levedinek neveztek, vitézségének nagy híre és nemzetsége fénye miatt, hogy tőle gyermeket szüljön, de a sors úgy akarta, hogy az a Levedi nem nemzett azzal a kazár nővel gyermeket.

A besenyők pedig, akiket korábban kangarnak neveztek (ugyanis a kangar név náluk a nemes származás és vitézség értelmében volt használatos), ezek hát a kazárok ellen háborút indítván és legyőzetvén, kénytelenek voltak saját földjüket elhagyni és a türkökére letelepedni. Amikor a türkök és az akkor kangarnak nevezett besenyők közt háború tört ki, a türkök hadserege vereséget szenvedett és két részre szakadt. Az egyik rész kelet felé, Perzsia vidékén telepedett le, s ezeket a türkök régi nevén mostanáig sabartoi asphaloi-nak hívják, a másik rész pedig vajdájukkal és vezérükkel, Levedivel nyugatra ment lakni, az Etelküzü nevezetű helyekre, amely helyeken mostanában a besenyők népe lakik. Kevés idő múltával az a kagan, Kazária fejedelme üzenetet küldött a türköknek, hogy küldjék el hozzá első vajdájukat, Levedit. Levedi tehát megérkezvén Kazária kagánjához, tudakolta, hogy mi okból hívatta őt magához. A kagán azt mondta neki, hogy azért hívattunk, hogy mivel nemes származású, értelmes és vitéz vagy és a türkök közt az első, nemzeted fejedelmévé emeljünk, és engedelmeskedj a mi szavunknak és parancsunknak. Ő pedig válaszolva a kagánnak azt mondta, hogy nagyra értékelem irántam való hajlandóságodat és jóindulatodat, és illő köszönetemet nyilvánítom neked, minthogy azonban nincs elég erőm  ehhez a tisztségedhez, nem fogadhatok szót neked, azonban van rajtam kívül egy másik vajda, akit Álmosnak neveznek, akinek fia is van, név szerint Árpád, ezek közül akár Álmos, akár fia, Árpád legyen inkább fejedelem, aki rendelkezésetekre áll. Megtetszett annak a kagannak ez a beszéd, és embereit vele adván, a türkökhöz küldte őket, és ezek megbeszélték ezt a türkökkel, a türkök pedig jobbnak tartották, hogy Árpád legyen a fejedelem, mintsem atyja, Álmos, minthogy tekintélyesebb volt, s egyaránt nagyra becsülték bölcsességéért, megfontoltságáért és vitézségéért, és rátermett volt erre a tisztségre, és így a kazárok szokása és törvénye szerint pajzsra emelvén, fejedelemmé tették. Ez előtt az Árpád előtt a türköknek más fejedelmük sohasem volt, s ettől fogva mindmáig ennek a nemzettségéből lesz Turkia fejedelme.

Néhány év múlva a besenyők rátörtek a türkökre, és fejedelmükkel, Árpáddal együtt elűzték őket. A türkök tehát megfutamodván, földet kerestek, ahol megteleoedhetnének, s odaérkezvén Nagy Morávia lakóit, s megszállták azok földjét, amelyen a türkök most is mindmáig laknak. És attól fogva a türkök nem vették fel a harcot a besenyőkkel. A türköknek amaz előbb említett népéhez, amely kelet felé Perzsia vidékén telepedett le, ezek a nyugati vidéken lakó, előbb említett türkök mostanáig küldenek ügynököket, és meglátogatják őket, és gyakran hoznak választ tőlük ezeknek. A besenyők helyét, amelyen abban az időben a türkök laktak, az ott levő folyók neve szerint hívják. A folyók következők: az első folyó az úgynevezett Baruch, a második folyó az úgynevezett Bug, harmadik folyó az úgynevezett Trullos, negyedik folyó az úgynevezett Prut, ötödik folyó az úgynevezett Szeret."

készítette: Harmat Árpád Péter

Felhasznált irodalom:

• Tóth Sándor László: Levédiától a Kárpát-medencéig. Kiadta: JATE, Szeged, 1998
• Tóth Sándor László előadásai a Szegedi Tudomány Egyetem Bölcsészettudományi Karán 2008-ben

Ajánlja ismerőseinek...