Az önkényuralom kora (1849-1865)

/készítette: Sásdi Tamás/

Haynau rémuralma: a világosi fegyverletételt követően hazánk területe felett az osztrák császári csapatok főparancsnoka báró Julius Jacob von Haynau táborszernagy vette át az irányítást. A „bresciai hiénának” is nevezett osztrák tábornok a Ferenc József császártól teljhatalmat kapott a magyarokkal szembeni megtorlásra, így 1849. október 6-án kivégeztette az aradi vértanúkat – a szabadságharc honvédtábornokait - és ugyanezen a napon a pesti Újépület udvarán Batthyány Lajos grófot, az első független magyar kormány („minisztérium”) elnökét. A Haynau-féle rémuralom egészen 1850 július 6-ig, mintegy 11 hónapon keresztül tartott és 150 kivégzést, legalább ugyanennyi bebörtönzést, ezres nagyságrendben kényszersorozásokat, korbácsolásos fenyítéseket hozott a magyarok számára. Haynau elsődleges célja a magyar politikai és katonai elit megsemmisítése volt.

A nemzetközi felháborodás hatására, végül 1950 nyarán állították le a kivégzéseket, és Hynaut felmentették. Később, 1857 után mindenki hazatérhetett, aki hűséget esküdött az osztrákoknak. A nemzeti jelképeket betiltották, a Kossuth-bankókat begyűjtötték, és átváltás nélkül megsemmisítették. Haynau rémuralmát 1850-ben polgári kormányzat váltotta fel. A budai Helytartóság élére Karl von Geringer báró került. Őt a következő évben váltották le. Helyébe Albrecht főherceg került, aki inkább a hadsereg felé húzott. Az új kormányzat célja továbbra is az maradt, hogy Magyarországot a szuronyok segítségével végleg beolvasszák az összmonarchiába (Gesamtmonarchie). Az udvar 1851-ben visszavonta az olmützi alkotmányt, amely a birodalmat nemzetiségi alapon föderatív állammá változtatta volna. Az 1851.12.31-én kiadott szilveszteri pátens kihirdetésével nem habozott az alkotmányosság látszatát is félredobni. Ezzel bevezették az önkényuralmat. A birodalmat császári rendeletekkel kormányozták.

A Bach-rendszer

A magyarokkal szemben alkalmazott önkényuralom koordinálását 1850 júliusa utáni kilenc esztendőre (1859 augusztusáig) Dr. Alexander von Bach báró belügyminiszter és bécsi jogász vette kezébe. Róla kapta a nevét a rendszer, hivatalnokait pedig Bach-huszároknak csúfolták. A hivatalos nyelv a német lett.

Magyarország beolvasztásához az elvi alapot és jogcímet a jogeljátszási elmélet (Verwirkungstheorie) szolgáltatta. Ennek hívei azt állították, hogy "Magyarország alkotmányos intézményeit nyílt lázadás és forradalom által elvesztette", politikai és történeti jogai megszűntek, s rajta a győztes dinasztia mint meghódított tartomány uralkodhat. Először a történeti állam területét kezdték megszabdalni. Újra különválasztották Erdélyt, majd Horvátországot. A Száva mentén meghagyták a határőrvidéket. A Délvidéken egy újonnan szervezett szerb vajdaságot hasítottak ki. Azonban nem az ott élő kisebbségek számára kedveztek. A szerbek szerettek volna egy önálló vajdaság felállítását, de valahogy a német nyelvű igazgatást nem kívánták hozzá. Pedig a magyar korona különválasztott és közvetlenül Bécs alá rendelt tartományai mind német közigazgatás alá kerültek. Horvátország önkormányzata és külön országgyűlése elveszett a magyar alkotmánnyal együtt. A szlovákok autonóm törekvései sem értek célt. A szászok sem kapták vissza 1848 előtti jogaikat. Ahogy a korszakban mondták: az abszolutizmus szövetségesei ugyanazt kapták jutalmul, mint a magyarok büntetésből.

A maradék Magyarországot 5 kerületre osztották, Buda, Pozsony, Sopron, Kassa és Nagyvárad székhelyekkel. A kerületek élén főispánok álltak. Ők ellenőrizték, hogy a megyefőnökök végrehajtják-e a Bécsből érkező rendeleteket. A nagyszámú osztrák csendőrség, titkosrendőrség és a hatalmas pénzt felemésztő idegen hivatalnoksereg fő tevékenysége a magyarok ellenőrzésében merült ki.

A Bach-rendszer modernizációs rendelkezései:

Az új rendszer megkezdte a polgári állam kialakítását. Ennek első intézkedése az osztrák büntető és polgári törvénykönyv bevezetése 1853-ban. Ezzel kiiktatták a magyar szokásjogot a bírósági rendszerből. Kétfokú bírósági rendszert hoztak létre, amelyekben a központi kormányzat által kinevezett bírák működtek. Osztrák mintára egységesítették a mértékegységrendszert és az oktatást. Utóbbi reformjának köszönhetően született meg a nyolcosztályos gimnázium, valamint az érettségi vizsga intézménye is (itt a porosz modell volt az irányadó). Azonban az oktatás nyelve is a német lett hivatalosan. Bevezették az osztrák adórendszert és szabályozást a magyar helyébe, ami szintén új helyzetet teremtett, amihez igazodni kellett. 1853-ban az uralkodó kiadta az úrbéri pátenst, rendelkezett a jobbágyfelszabadításról és a nemesség kártalanításáról, amelyet az áprilisi törvények alapján hajtanak majd végre. Így azonban az intézkedés hiányos lett, mivel nem kerültek bele a szabadságharc alatt hozott intézkedések, azaz a szőlődézsma eltörlése és a majorsági földeken élő jobbágyok felszabadítása. Ez egy visszalépés, a jobbágyság aránya 25%-os lett a társadalomban. A gyakorlatban ez az 1850-es 1860-as években ment végbe, azaz a paraszti és a földesúri földek szétválasztása, a közös használati földek elkülönítése és a telekkönyvezés (földek nyilvántartásba vétele). Ezekben azonban különböztek a földesurak és egykori jobbágyok érdekei, ezért ez jelentősen kiélezte a földbirtokosok és a parasztok közti viszonyt. Az áprilisi törvények értelmében a jobbágyfelszabadítás kártérítés ellenében zajlott, ám a szabadságharcot vezető nemesek nagy részét kisemmizték, mivel ezt a kártérítést értéktelen állampapírokban kapták meg. Ezeket csak alacsony árfolyamon tudták beváltani vagy pedig csak hosszú idő után jutottak hozzá, mivel az udvar elhúzta a kifizetést, akár 5-20 éves intervallumra is. Így a nemesek nem tudták átalakítani gazdaságaikat, nem tudtak modernizálni és jelentős részük a magas adók és a hitelek törlesztése miatt csődbe jutott.

A rendszerrel szembeni aktív ellenállás:

A társadalom többsége békésen őrizte a szabadságharc emlékét. Ereklyévé váltak a rejtegetett honvédzászlók, a szabadságharc papírpénzei. Szakáll-és kalapviselet, a ruha szabása, anyagának mintája, egy-egy jellemző gesztus vagy aradi tizenhármak neveinek kezdőbetűiből formált mozaikszó megannyi harsány kiáltásként hangzott e néma jelbeszédben. Félreeső csárdák ivójában, távoli udvarházak mélyén, biztos magányban el-elhúzatva adott sokaknak zokogva is őszinte vigaszt az évszázados toborzódal átfogalmazott refrénje: Ha még egyszer azt üzeni... Az országban a fegyveres vagy politikai szervezkedésig csak kevesen jutottak el. Noszlopi Gáspár 1849 őszén gerillacsapatokat szervezett a Bakonyban, hogy az újabb forradalom kitöréséig is rajtaütésekkel nyugtalanítsa a császár csapatokat. Makk József Kossuth megbízólevelével Törökországból tért haza s látott hozzá egy földalatti szervezet létrehozásához 1851 őszétől. Ez volt a legnagyobb szabású mozgalom. Céljuk az volt, hogy előkészületeket tegyenek egy majdani újabb függetlenségi küzdelemre. Pesten Kossuth nővére, Meszlényi Rudolfné Kossuth Zsuzsanna lakásán jött létre egyfajta központ, fiainak nevelője, Jubál Károly fogta össze a szálakat. A szervezkedés tagja volt Gasparich Killit ferences szerzetes is. Erdélyben mintegy 60 szervezkedőt tartóztattak le 1853 őszén, vezetőjük Török János volt. A szervezkedés leleplezése után kb. 25 embert végeztek ki. A legnagyobb női szervezkedés Teleki Blankához fűződik, aki Leövey Klárával és Erdélyi Erzsébettel szervezkedett. Teleki Blanka a Párizsban élő nővérén keresztül kapcsolatot tartott a magyar emigránsokkal, hadbírósági eljárás elől bujdosókat rejtegetett, könyvterjesztő egyesületet kívánt szervezni, gyűjtötte a forradalomra emlékeztető relikviákat. Lebukásuk után Teleki grófnő 10, Leövey Klára 5 év várfogságot kapott.

Az uralkodó elleni merényletig csak egy szabólegény, Libényi János jutott el. Még 1849.10.06-án látta az aradi 13 kivégzését és ekkor bosszút esküdött. 1850-ben Pestre, majd Bécsbe utazott és elhatározta, hogy megöli a császárt. 1853.02.18-án Ferenc József éppen a szokásos sétáját végezte, amikor a Karintiai kapu bástyasétányáról kihajolt, hogy megnézze az éppen gyakorlatozó katonákat. Ekkor Libényi odarohant és nyakba szúrta a császárt. Ferenc József a merev katonai gallérnak köszönhette, hogy túlélte a merényletet, egy mészáros pedig ártalmatlanná tette a támadót. Pár napig lábadozott, utána hamar felépült. Libényi jutalma pedig az akasztás lett 02.26-án. Bár a merényletet magányosan követte el, a hatóságok hajszát folytattak az esetleges bűntársak ellen, szabólegények százait gyanúsítva. Még Libényi régebbi szabómesterét is elfogták, aki a pesti Újépületben belehalt a megpróbáltatásokba.

A forradalom évfordulóját szigorúan tilos volt megünnepelni az önkényuralom éveiben. Az ötvenes évekre szokássá vált, hogy 03.15-én virágot vigyenek a szabadságharc mártírjainak sírjára. 1860-ig nem is volt ebből gond, amikor a pesti diákság el nem határozta, hogy nyilvánosan fogja megünnepelni az évfordulót. A kiterjedt titkosrendőri hálózattól persze időben értesült a rendőrség, így a szervezőket már előző nap letartóztatták. Másnap katonai kordon állta útját a Kerepesi temetőhöz virágokkal érkező felvonulóknak és ahogy a rendőrök igyekeztek a tömeget kiszorítani, a szuronyok több embert megsebesítettek. Egy joghallgató, Forinyák Géza bele is halt pár nap múlva a sebesüléseibe. 04.04-i temetése hatalmas Habsburg-ellenes tüntetésbe torkollott.

Bach már 1857-ben rászorult, hogy rendszerét egy, a külföld számára igazolásul iratott, névtelen, dicsőítő propagandaműben (Rückblick) védelmezze. A méltó választ Széchenyitől kapta. Széchenyi Döblingben először csak magának írta meg a "nagy magyar szatírát", keserű iróniával állítva benne pellengérre a rendszernek és irányítóinak bűneit, gonoszságát és ostobaságát. Írásában Ferenc Józsefet sem kímélte. 1857 őszén szintén ilyen hangnemben írt választ a Rückblickre. Nem támadta viszont az uralkodót vagyis a Birodalmat, mivel úgy vélte, hogy Magyarországnak szüksége van rá, csak módosított berendezéssel, szabadabb intézményekkel. Ez a munka a szerző nevének feltüntetése nélkül került a külföldi könyvpiacra Ein Blick címmel. Pont akkor jelent meg, amikor a birodalom harcot vívott a franciákkal, az önkényuralmi rendszer megingott. Széchenyi folytatásra szánta el magát. Valóságos sajtóirodát rendezett be. Ismerősei segítségével röpiratokat jelentetett meg külföldön, sőt memorandumokat juttatott el az angol és francia kormányhoz, abból a célból, hogy külső nyomással is bírja az udvart engedményekre rászorítani. E szélesedő politikai tevékenységre azonban az osztrák rendőrség is felfigyelt. Házkutatást tartott Széchenyinél, ahol nem sok érdekeset talált. Egyik munkatársa lakásán azonban ráakadtak a Nagy magyar szatíra kéziratára. A rendőrminiszter közölte Széchenyivel, hogy Döblingen nincs többé számára hely. Széchenyi ezt a fenyegetést úgy értelmezte, hogy állami intézetbe akarják zárni, 1860 tavaszán főbe lőtte magát. Tiltakozásának, gyászünnepségek formájában országos visszhangja lett.

Deák Ferenc és a passzív ellenállás:

A tettleges ellenállás helyett a társadalom nagy többsége a csendes, de makacs várakozást választotta. A passzív ellenállás hazai vezére Deák Ferenc volt. 1850-ben Schmerling egy magánjogi konferenciára akarta elhívni Deákot, aki a következőt válaszolta: "A közelmúlt idők szörnyű eseményei után, s olyan viszonyok között, melyek még ma is fölállnak, lehetetlen számomra, hogy a közügyekben tevékeny részt vállaljak". A válasz kiszivárgott és a passzív ellenállás felhívása lett. Visszahúzódni, hivatalt nem vállalni, csak hazait fogyasztani, a kényszerű teendőkből amit lehet, elszabotálni, a kompromittáltakat elkerülni. Ez a magatartásminta vált uralkodóvá főleg a volt nemesi-birtokos réteg körében, de a társadalom más osztályaiból is akadt követője. A passzív ellenállás ugyanakkor nem jelentett közéleti tétlenséget. Deák számos rendezvényen megjelent, ahol nézeteit hangoztatta. Deák 1854-ben eladta kehidai birtokát Széchenyiéknek, és Pestre, az Angol Királynő szállodába költözött. Itt megnyitotta nappaliját barátai előtt. Szivarfüst, kávé meg jóféle adomák sora mellett forgatták a vendégek az ország dolgát, vagy kísérték el az omnibusz hátsó padján üldögélve, netán hosszú városligeti séták valamelyikén a haza bölcsét.

Az emigráció tevékenysége:

A függetlenségi küzdelem politikai vezetői nagyobbrészt Törökországba menekültek 1849 augusztusában. Törökország Ausztria követelése ellenére sem adta ki őket, ám internálta Kis-Ázsiába, majd Anglia nyomására az emigránsok nagy része 1851-ben elhagyhatta az országot. Három nagy emigrációs központ alakult ki: Párizs, London és New York. Kossuth, aki továbbra is használta kormányzó-elnöki címét, Londonban telepedett le. Még Törökországban kidolgozott egy alkotmánytervezetet, amelyet a történetírás kütahyai alkotmányként nevez. A javaslat a 19. század legkonkrétabb magyar tervezete volt Magyarország államberendezkedésének polgári demokratikus átalakítására. Kossuth volt amúgyis az emigráció legaktívabb tagja. Kiváló kapcsolatot épített ki Mazzinival és III. Napóleonnal, emellett megfordult az USA-ban is, végül Itáliában telepedett le.

Az emigráció párizsi vezetője Teleki László volt. 1859-ben Kossuthtal és Klapkával együtt alapította a Magyar Nemzeti Igazgatóságot. 1860 decemberében hamis útlevéllel Drezdába utazott, ott a szász rendőrség elfogta és Ausztriába toloncolta. Az uralkodó elé vitték, aki kegyelemben részesítette azzal a feltétellel, hogy megszakít minden érintkezést a magyar emigrációval és egy időre távol tartja magát a politikától. A távoltartás nem tartott sokáig: az 1861-es országgyűlésen a Felirati Párt vezére lett. Az emigráció legaktívabb időszaka 1859-60-ra esett. Párhuzamosan az olasz-és német egységtörekvésekkel, megalakult az itáliai magyar légió és Párizsban pedig a Magyar Nemzeti Igazgatóság. A magyarországi közvélemény tekintélyes része is izgatottan várta, hogy a magyar emigráció csapatai magyar földre lépjenek. A III. Napóleonnal folytatott tárgyalások azonban nem vezettek sikerre. Kossuth az aktív magyar közreműködés feltételéül szabta, hogy csak akkor kerülhet sor újabb Habsburg-ellenes harcra Magyarországon, ha a francia-szárd-piemonti csapatok az ország területére léptek. Ilyen biztosíték hiányában ugyanis Kossuth nem látta biztosítottnak, hogy a magyar ügy ne csak ütőkártya legyen III. Napóleon kezében, anélkül, hogy az Magyarország függetlensége mellett ténylegesen elkötelezze magát. Az 1859 nyarán az Osztrák Császárság ellen folytatott háború során a látványos francia győzelmek után kötött gyors fegyverszünet igazolta gyanakvását és óvatosságát. Ezután Cavourral kötöttek szövetségi szerződést, de sajnos Cavour nemsokára meghalt, így az emigránsok támadásából nem lett semmi. Az emigráció tevékenysége nemsokára megszűnt, a nagyhatalmi politika a 60-as évek közepére már nem tekintett rájuk eszközként. Kossuth számára nem maradt más, mint az események távolról való figyelése.

A Bach-rendszer bukása

Ferenc József 1859-1860 –ban ismét rádöbbent arra, újra enyhítenie kell a magyarokkal szembeni elnyomáson, mert birodalmának ereje megingott, és szüksége van a császárság egységére, összetartására. Az Osztrák Birodalom hirtelen meggyengülésnek egyszerre voltak külpolitikai és gazdasági okai. A gazdasági okok közt első helyen állt Ausztria pénzügyi válsága, eladósodása részben épp a Bach-rendszer költséges finanszírozása miatt. A külpolitikai okok közt a legfontosabb: Ausztria elszigetelődésének veszélye volt, ugyanis a Habsburgok részint súlyos katonai vereséget szenvedtek III. Napoleon és Piemont seregeitől (solferinoi csata: 1859 június 24) elveszítve Lombardiát, másrészt elvesztették Oroszország támogatását, amikor a krími háborúban nem siettek I. Miklós cár segítségére. (A segítség elmaradásában jelentékeny szerepe volt annak, hogy Ausztria épp Oroszország háborúbeli ellenfelétől, Angliától kapott pénzügyi kölcsönöket.) Mindezen okok miatt a császár úgy érezte nem tartható tovább a neoabszolutizmus Magyarországon, és szükség van a magyarok segítségére, közreműködésére. Ferenc József 1859 augusztusában menesztette Bachot, és visszaállította Magyarországon az alkotmányosságot.

Az Októberi Diploma és a Februári Pátens kibocsátása:

Az elégedetlenkedések kompromisszumra késztették az uralkodót. Ferenc József a konzervatívokkal szövetkezett, akik ekkor már többségbe jutottak a birodalmi tanácsban. 1860 októberében újabb állami alaptörvényt ajándékozott országainak és népeinek. A magyar konzervatívok műhelyében készült Októberi Diplomát 1860.10.20-án bocsátották ki. Ez az "állandó és visszavonhatatlan alaptörvény" lemondott az abszolutizmusról, visszaállította az egyes országok és tartományok "történeti individualitását". Magyarországon újra felállította az 1848 előtti intézményeket: a Kancelláriát és a Helytartótanácsot. Ezek vezetését az arisztokraták kapták meg. Vay Miklós lett a kancellár, Apponyi György az országbíró. A tényleges kormányzás azonban a birodalmi minisztérium hatáskörében maradt. Ebben a magyar arisztokraták közül gróf Szécsen Antal vett részt. Ezt az új rendszert kiegészítette az 1861.02.26-án kibocsátott Februári Pátens, amely új kétkamarás birodalmi gyűlés szervezetét állapította meg: 343 helyéből a magyaroknak 85, Erdélynek 26, a horvátoknak 9, a cseheknek 54 hely jutott volna.

A rendelkezést a magyar nemesség példátlan megaláztatásnak érezte, hiszen az ezer éves Magyar Királyságot csupán egy tartományként kezelte, és politikai súlyát mindössze a birodalom egynegyed részének aposztrofálta. A februári pátens végrehajtása céljából, és a 85 magyar követ kijelölése érdekében az uralkodó 1861 április másodikára összehívta a magyar országgyűlést.

Az 1861. évi országgyűlés:

Az országgyűlési választásokon két irányzat csapott össze. Deák maga vezette híveit, míg a Kossuth nevével fémjelzett csoport élére Teleki került. Utóbbit nevezték Határozati Pártnak. Tagjai nem akartak szabályos formák szerint tárgyalni a törvénytelenül uralkodó Ferenc Józseffel. Azt kívánták, hogy az országgyűlés válaszát és kívánságait egyszerűen határozat formájában mondja ki. Ide tartozott többek között a későbbi miniszterelnök, Tisza Kálmán is. A Deák vezette Felirati Párt mérsékeltebb nézeten volt, ők az országgyűlés válaszát szabályos úton, felirat formájában akarták kimondani.

A külpolitikai események miatt a határozatiak vezérkara ráerőltette Telekire azt az indítványt, hogy az összeülő országgyűlésen a két nagy irány együttes fellépése érdekében csatlakozzanak Deák felirati javaslatához, csupán egészítsék azt ki a külpolitikai önrendelkezésre vonatkozó módosítvánnyal, és persze határozat formájában fogadják el. Beszédtervezete szerint Teleki ezt nem hajtotta volna végre: a maga meggyőződésének megfelelően olyan követeléseket tett hozzá Deák "fölséges szerkezetéhez", amelyek elfogadhatatlanok voltak Bécsben. A "mindenekfelett" érvényesnek tekintett 48-as törvények helyreállítása mellett ugyanis a külügyek országgyűlési "ellenőrködését", a gazdasági önrendelkezést és a hadügyek feletti törvényes intézkedést követelte. Emellett alapvető feltételnek tekintette a nemzetiségek kielégítését, a vallásegyenlőség biztosítását és kiterjesztését a zsidóságra, valamint a feudális maradványok felszámolását.

A szöveg bizonyítja, hogy Teleki kitartott az emigrációban vállalt nézetekhez, azonban arra már nem volt ereje, hogy szembeforduljon pártja álláspontjával. Valószínűleg ezért végzett magával 1861.05.08-án. A nyomozás megállapította egyből az öngyilkosságot, de voltak akik a bécsi udvar kezét látták a dologban. Teleki tragédiája megkönnyítette Deák első feliratának elfogadását, melyet végül a Határozati Párt vezérkara ért el oly módon, hogy megszervezte saját csekély mértékű leszavaztatását. Mindez felesleges volt: Ferenc Józsefnek nem kellett a felirat sem. Deák második feliratát az országgyűlés már egyhangúlag fogadta el. A felirat nevezetes fordulattal buzdított a jogtalanság tűrésére: "amit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatják, de miről a nemzet, félve a szenvedésektől, önmaga lemondott, annak visszaszerzése mindig nehéz és mindig kétséges". Időközben a konzervatívokat felváltotta a Schmerlig vezette alkotmányos centralista kormányzat, amely 1861.08.22-én katonai karhatalom közbejöttével oszlatta fel az országgyűlést.

A Schmerling-féle provizórium:

A visszatért önkényuralom mind jobban elkeserítette a magyar közvéleményt. A rendőrség két titkos szervezkedést is felgöngyölített. Az egyiket Nedeczky István, a másikat Almásy Pál irányította. Ezekből látható volt, hogy a magyar közvéleménynek megint eszébe jutott az aktív ellenállás gondolata. A konzervatívok újra közvetíteni próbáltak. Gróf Apponyi György 1863-ban az udvar felkérésére emlékiratot készített a megegyezés módozatairól. Ebben magyar minisztérium felállítását kérte, de a közös problémákat közös delegációkra akarta bízni.

Apponyi is az 1848-as törvényekből indult most ki, de azokat módosítani akarta olyan formában, hogy az uralkodó elfogadhassa őket. A magyaroknak azonban ez kevés, Bécsnek pedig sok volt. Amikor Ferenc József megtudta, hogy Apponyi Deákkal is érintkezett, felmentette őt szerepéből. Az osztrák közjogászok pedig továbbra is ragaszkodtak a jogeljátszás elméletéhez. Egy bécsi egyetemi tanár, Wenzel Lustkandl jogilag meg is próbálta ezt igazolni a Das österreich-ungarische Staatsrecht című művében, melyben azt fejtegette, hogy Magyarország a Habsburgok alatt sohasem volt önálló állam. Deák erre az Adalékok a magyar közjoghoz című cikkével válaszolt, kimutatva, hogy Magyarországnak mindig megvolt a történeti joga bármilyen állami ügy önálló intézésére.

Ha Deák ragaszkodott is az 1848-as törvények jogfolytonosságához, a kibékülésnek nem volt ellene. A magyar birtokos osztály és a polgárság zöme akkor már eltávolodott az új forradalom és az 1849-es értelemben vett függetlenség gondolatától. Nyilvánvaló volt, hogy hajlandó lesz az udvarral megegyezni, ha azzal valami belső vagy külső erő el tudja fogadtatni az 1848. évi törvények jogfolytonosságának gondolatát. Közben Ausztria négy év eltelte után fokozatosan rádöbbent: birodalmuk egysége, Európán belüli tekintélye és nagyhatalmi státuszuk megőrzése érdekében nem folytathatják sokáig a magyarokkal való szembenállást. Így 1864 karácsonyán Albrecht főherceg bizalmasa Augusz Antal báró felkereste Deákot a híres pesti szállodában, és eszmecserére kérte fel. A két köztiszteletben álló jogász végül megállapodott az Ausztria és Magyarország közti viszony rendezésének, és az önkényuralom megszüntetésének szükségességében, valamint abban, hogy a két ország kapcsolatának normalizálása csakis az utolsó érvényes közjogi dokumentum, a Pragmatica Sanctio alapján lehetséges. A magyar lakosság számára a megegyezés gondolatát Deák Ferenc a Pesti Naplóban tette közzé, 1865 húsvétján.

Út a kiegyezéshez

A húsvéti cikk után megnyílt az út a kiegyezés felé. A magyar vezetők kinyilvánították, hogy nem vonják kétségbe a birodalom szilárd fennállásának fontosságát és a Pragmatica Sanctiót, csupán arra törekednek, hogy ezen cél mellett a magyar alkotmány alaptörvényei is fenntartassanak. Mindkettő cél tehát egyszerre – hiszen nem állnak ezek egymással ellentétben. Az 1865 decemberében összehívott országgyűlésen a kiegyezés előkészítésére felállíttatott egy 67 fős parlamenti bizottság, mely kisebb létszámánál fogva meggyorsíthatja a párbeszédet a két ország közös ügyeiről. Később a 67 bős bizottság a részletekbe menő megvitatásokat egy még kisebb 15 fős bizottságra bízta, melynek vezetője Andrássy Gyula gróf lett (tagja volt még Tisza Kálmán is, illetve Eötvös József, Lónyay Menyhért és Apponyi gróf is). A két ország a szembenállás helyett a párbeszédet választotta, lezárult a sok évszázados – 1526 óta tartó – korszak, melyben háborúk és három szabadságharc bizonyította: a harc helyet a békés egymás mellett élés egy jobb kort hozhat hazánk számára.

Sásdi Tamás

Felhasznált irodalom:

• Deák Ágnes: Polgári átalakulás és neoabszolutizmus 1849-1867. Magyarország története 15. kötet (főszerk.: Romsics Ignác), Kossuth Kiadó, Bp., 2009
• Kosáry Domokos: Újjáépítés és polgárosodás 1711-1867. Magyarok Európában III. kötet (szerk.: Glatz Ferenc), História/Holnap Kiadó, Bp., 2001.
• Magyarország története a 19. században (szerk.: Gergely András), Osiris Kiadó, Bp., 2003
• Nagy György: Magyarország apróbetűs története a honfoglalástól napjainkig, Kossuth Kiadó, Bp., 2010.

Ajánlja ismerőseinek...