A magyar zsidóság helyzete a két világháború közt.

A debreceni zsidó tanulók szegregációja.

/Topor István/

Topor István történész, honlapunk egyik megbecsült szerkesztője jelen cikkében a magyarországi zsidóság két világháború közti helyzetét tárje elénk, majd önálló kutatási anyagában a debreceni zsidó tanulók szegregeációjáról ír. Utóbbi munkája 2011 nyarána  Debreceni Szemlében is megjelent.

A Tanácsköztársaság 1919-es bukását követően megerősödött az antiszemitizmus Magyarországon. A zsidókat tették meg bűnbaknak a bolsevik lázadásért. Az ellenforradalom a zsidók ellen fordult. Az országban tevékenykedő ellenforradalmi különítményesek több mint ezer zsidót pusztítottak el. A legdurvább, több halálos áldozatot követelő incidens a Pest megyei Izsák és Orgovány közelében zajlott le. A Héjjas Iván vezette különítményesek 1919 novemberében a Bács-Kiskun megyei Orgoványon 36 személyt végeztek ki. Köztük a helyi direktórium vezetőjét, a vörösőrség parancsnokát, a helyi tanítót, kommunista szimpatizánsokat és ártatlanokat is, főként zsidókat. A zsidó tanárokat, bírókat, köztisztviselőket lefokozták, vagy eltávolították állásukból.

1920-ban megszületett az első korlátozó törvény, az úgynevezett numerus clausus, amely az egyetemeken a zsidó diákok arányát az ország lakosságához viszonyított arányuk mértékében korlátozta: azaz az összes diák számának öt százalékában. Ezzel az intézkedéssel a technikai antiszemitizmus a magyar alkotmányos élet egyik sajátosságává vált. A Horthy-kormányzat politikai fegyvertárának állandó eszköze maradt az antiszemitizmus, még akkor is, ha Bethlen, Károlyi és Gömbös kormánya alatt javult is zsidók helyzete. Bethlen visszaszorította a zsidóellenes túlkapásokat. Gömbös 1932. október 11-én képviselőházi bemutatkozó beszédében pedig a magyarországi zsidóságról a következőket mondta:

„…A zsidóságról őszintén akarok beszélni erről a helyről. Ami a zsidókérdést illeti: nyíltan kijelentem, hogy revideáltam régi álláspontomat! A zsidóságnak azt a részét, amely sorsközösséget ismer a magyar nemzettel, éppúgy testvéremnek kívánom tekinteni, mint többi magyar testvéremet. Én láttam a háborúban zsidó hősöket, akik bátran és vitézül küzdöttek a keresztényekkel együtt, arany vitézségi érmet is nyertek. (…) Ismerek zsidó vezető férfiakat, akik velem együtt imádkoznak a magyar sorsért, a nemzet boldogulásáért és szebb jövőért. És azt is tudom, hogy a zsidóságnak azt a részét, amely nem tud vagy nem akar beilleszkedni a magyar nemzet társadalmi közösségébe, elsősorban ők fogják elítélni.”

Az egyetemi diákság körében egyre erősödött az antiszemitizmus.  A debreceni egyetem zsidó diákjai például éppen az erősödő zsidóellenességre válaszul létrehozták  Makabea név alatt egyesületüket. Tevékenységük kétirányú volt. Egyrészt kulturális tevékenységet folytattak, másrészt, tagjaik rendszeresen kardpárbajra hívták ki az őket sértegető antiszemita egyetemi hallgatókat. A városban nagy megdöbbenést váltott ki, mikor az egyesület legügyesebb vívója, Cserépfalvi Miklós párbajban végigvágta Rugonfalvi Kiss István rektor orvostanhallgató fiának arcát. A Turul egyetemi diákszervezet tagjaiban azonban csak fokozódott ezt követően a gyűlölet. 1932 novemberében a Turul tüntetést szervezett. Hangos kiáltozások közepette haladtak végig a városon, majd behatoltak a Simonffy utcán működő egyetemi könyvtárba és onnan a zsidó egyetemi hallgatókat kiűzték. Ezt követően szinte évről évre törte ki botrányok. A német nemzetiszocialista párt népszerűségének rohamos növekedése hatott a magyar a magyar középosztályra és egyetemi hallgatókra. A német származású német irodalom professzor előadásain nyíltan uszított a zsidók ellen, és lelkesen dicsőítette a náci Németország eredményeit. A magyar professzorok közül is többen követték a példát. A bölcsészeti karon a zsidó hallhatók csak a hátsó padsorokba ülhettek.  Rendbontó egyetemi hallgatók gyakran betörtek a zsidónegyedbe.

A német orientáció, az irredenta törekvések és az 1929/30-i gazdasági világválság kétségbeejtő hatása egyre inkább a fasizmus felé sodorták az országot. Hiába állította fel a magyar zsidóság Budapesten a ma is működő, első világháborús Hősök Templomát, hiába bizonyították a Hadviseltek Aranyalbumával nagyszámú és eredményes részvételüket a magyar hősök arzenáljában, a hatalom ellenük fordult. Az 1936-os választáson már a parlamentbe is bejutottak a nemzeti szocializmus eszméje mellett elkötelezett pártok képviselői.

A 30-as évek végére ugyan javult a gazdasági helyzet, az úgynevezett zsidótörvények viszont egyre inkább megfosztották jogaiktól a hazai zsidóságot. 1938-ban életbelépő  ún. I. zsidótörvény (1938. évi XV. tc.) öt év alatt húsz százalékkal kívánta csökkenteni a zsidók részvételét a nemzet gazdasági és kulturális életében. Ausztria német megszállását követően a hitlerizmus tekintélye és befolyása rohamosan nőtt Magyarországon.  Az 1939-es választásokat követően a szélsőjobboldalnak már 30 képviselője ült a parlamentben. 1939. május 5-én fogadta el az országgyűlés a második zsidótörvényt (1939. évi IV. tc.), amelyet még az előző, az Imrédy-kabinet nyújtott be Németország és hazai követőinek nyomására. A II. zsidótörvény, amely már faji alapra helyezkedett, az iparban és a kereskedelemben 12%-os, az értel­miségi pályákon 6%-os, az állami alkalmazottak körében pedig 0%-os kvótát állapított meg. A törvény szerint zsidónak az minősült, akinek legalább egyik szülője vagy két nagyszülője izraelita vallású volt. A III. zsidótörvény (1941. évi XV. tc.) megtiltotta a zsidók és nem zsidók közötti házasságkötést és az azon kívüli nemi kapcsolatot is.

Magyarország 1941 nyarán lépett be a II. világháborúba, amikor hadat üzent a Szovjetuniónak, és német nyomásra, noha megnemtámadási egyezmény kötötte, megtámadta Jugoszláviát, és megszállta a Délvidéket. Már a harcok megindulása előtt a katonaköteles zsidó férfiakat, fegyveres szolgálat helyett fegyvertelen, úgynevezett munkaszolgálatra és megkülönböztető jel viselésére kényszerítették. A munkaszolgálatosokat felügyelő „karpaszományos” keretlegények (felsőbb jóváhagyással) folyamatosan kínozták és gyilkolták a szerencsétlen zsidókat, akik közül többet egyenesen az orosz aknamezőkre küldtek, hogy alattuk robbanjon fel az elhelyezett akna. A „büntetések” között gyakran szerepelt a kikötözés, a botozás és a hideg télben meztelenre vetkőztetés. 1941 júliusában és augusztusában belügyminiszteri utasításra, "rendezetlen állampolgárságra" való hivatkozással több tízezer zsidót - németországi, lengyelországi menekülteket, de igen nagy számban magyarországi születésű embereket is - internálótáborokba gyűjtöttek, majd az (akkori) ukrán-magyar határ menti Körösmezőn felállított internálótáborba szállítottak. Innen aztán, úgymond, "eredeti lakóhelyükre", az időközben német és magyar megszállás alá vett Ukrajnába, közelebbről a nyugat-ukrajnai Kamenyec-Podolszkij térségébe toloncolták őket. Itt már javában működtek az SS keretében működő Einsatzgruppék, mozgó kivégzőosztagok. Ezek végeztek – kollaboráns ukrán rendőrök és egy honvéd utászalakulat közreműködésével – 26 600 személlyel (ez az adat áll Franz Jaeckeln tábornok jelentésében az augusztus 27-28. során végrehajtott tömeggyilkosságról). A "magyar kisholokausztnak" vagy "magyar előholokausztnak" nevezett eseménynek körülbelül 16-18 000 Magyarországról kitoloncolt zsidó esett áldozatul, a többiek helybeliek voltak.

1942. január 20–23. között a Feketehalmy-Czeydner Ferenc altábornagy, Grassy József vezérkari ezredes, Deák László ezredes és Zöldy Márton csendőr százados vezette katonai és csendőr alakulatok partizánrazzia ürügyével több száz ártatlan újvidéki lakost (köztük nőket, gyerekeket, öregeket) lőttek agyon a nyílt utcán, vagy géppuskáztak a jeges folyóba. A délvidéki "hideg napok" során a hivatalos magyar adatok szerint a honvédek és csendőrök 3340, zömében szerb civil polgárt gyilkoltak le, köztük 729 nőt és 147 gyermeket. A halottak között volt mintegy 700 zsidó is. Az újvidéki események a magyar politikai életben is vihart kavartak. Többen, így például Bajcsy-Zsilinszky Endre kisgazdapárti politikus is követelte a bűnösök felelősségre vonását. A kormányzat a nyomás hatására hajlandónak vizsgálatot indított, amely bebizonyította Grassyék bűnösségét, ennek ellenére Horthy mégis megszüntette az eljárást. Bajcsy-Zsilinszky folyamatosan igyekezett napirenden tartani az ügyet, így 1943 októberében, amikor Horthy és köre megpróbálta megszerezni a nyugati szövetségesek szimpátiáját, újra elővették azt. Az elkövetők hadbíróság elé kerültek, ám a négy főbűnös (Feketehalmy-Czeydner, Deák, Grassy, Zöldy) 1944 elején megszökött az igazságszolgáltatás elől, és Németországba menekült. Az itthon maradt vádlottak súlyos, 10-15 éves börtönbüntetést kaptak. A szökevények az ország német megszállása után visszatértek. Feketehalmy-Czeydner az SS-ben valaha szolgált legmagasabb rangú külföldiként SS-Obergruppenführer lett. Grassy SS-altábornagyi rangot kapott és a Hunyadi SS-hadosztály parancsnoka lett, Zöldy pedig csatlakozott a Gestapóhoz. A pert a német megszállás után újratárgyalták, az elítélteket felmentették. A háborút követően azonban a bűnösöket felelősségre vonták, elítélték, majd kiadták Jugoszláviának, ahol egy újabb eljárás után kivégezték őket.

A IV. zsidótörvény (1942. évi XV. tc.) értel­mében zsidók a továbbiakban nem vásárolhattak mezőgazdasági ingatlant, sőt meglévő földjeiket is el kellett adniuk. 1944. március 19-én a német csapatok megszállták az országot, Eichmann és hírhedt kommandója Magyarországra érkezett, a „zsidókérdés végső megoldása” végett. Minden zsidót összeírtak, és sárga csillag viselésére kötelezték őket. Előbb gettókba gyűj­töt­ték őket, majd május 15-én megkezdődött a vidéki zsidóság deportálása, vagonokba zsúfolása, koncentrációs táborokba, főként Auschwitzba szállítása, először Kárpátaljáról, majd az ország egész területéről.

A megsemmisítő táborokban mintegy félmillióan – a magyarországi zsidóság közel kétharmada – pusztultak el. Debreceni zsidók egy csoportját 1944. június 27. és június 30. között Auschwitz helyett egy ausztriai táborba deportáltak.  A strasshofi elosztó táborból a környékbeli falvakban és városokban szórták szét őket. Legtöbbjüket mezőgazdasági munkára fogták, másrészük a romeltakarításban és légvédelmi létesítmények építésében vett részt. Szelekció nem volt, a családok többnyire együtt maradhattak. Nem volt egyforma sorsuk a táborokban élő deportáltaknak. Voltak, akik bevárhatták a felszabadulást, mások eljutottak Teresienstadtba és ott szabadultak fel. Tragikus sors jutott azonban két csoportnak. Május 3-án az egyik 223 debreceni zsidóból álló csoportot visszavonuló SS katonák Persenbeugban legyilkolták. Hasonlóan tragikus sors érte a Göstling an der Ybbsben felállított kisebb tábor lakóit. A visszavonuló SS csapatok a tábort tűz alá vették, majd a szálláshelyet rágyújtották a bent tartózkodókra. A háború után 23 férfi, 43 nő és 10 gyermek megégett holttestét találták meg azon a helyen.  Mind e szörnyűségek ellenére a Strasshofba deportáltak még is szerencsésnek mondhatták magukat, hiszen az idekerült került magyar zsidók több mint 80 százaléka túlélte a háborút. Miként a budapesti zsidóság többsége is életben maradt Horthy és mások közbelépésének köszönhetően.

A fővárosban a zsidókat úgynevezett csillagos házakba, majd gettóba zárták. 1944. augusztus végén, amikor a front Magyarország területére tevődött át, Nagybaczoni Nagy Vilmos honvédelmi miniszter egy időre leállította a deportálásokat. Horthy Miklós kormányzó megpróbált „kiugrani” a háborúból: 1944. október 15-én proklamációjában bejelentette, hogy Magyarország leteszi a fegyvert. Másnap, október 16-án a fia életével megzsarolt Horthy lemondott, és Szálasi Ferencet nevezte ki kormányfővé. Szálasi hatalomra kerülése után újraindult a zsidók Horthy által júliusban leállított deportálása, megkezdődött az addig nem érintett budapesti zsidóság Németországba szállítása, ezt azonban mintegy két hét után leállították a német nyomás ellenére is, így a budapesti zsidóság nagy része megmenekült a haláltáboroktól. A Szálasi-kormány a munkaszolgálatra rendelt zsidókra nélkülözhetetlen ingyenmunkaerőként számított. Körülbelül ötvenezer munkaszolgálatost átadott a németeknek, akiket a Bécs környéki védelmi rendszer építésére vezényeltek, ahol mintegy felük elpusztult a rossz ellátás és bánásmód miatt. Miközben az ország fokozatosan az előrenyomuló orosz csapatok kezére került, a féktelen terror lett úrrá. Mivel a deportáló vonatokat már nem tudták útnak indítani, bujkáló és szomszédjaik által feljelentett, vagy az utcán és másutt, kegyetlen módon összefogdosott zsidókból gyalogmenetet indítottak nyugat felé. Ebből a „halálmenetből” csak kevesen tértek vissza. Az életben maradt munkaszolgálatosokat is nyugatra irányították. Közülük sokan út közben pusztultak el, vagy meggyilkolták őket, mint a bori haláltáborból út közben megölt Radnóti Miklós költőt, vagy Szerb Antal irodalomtörténészt.

A pesti gettót (időhiány miatt) nem tudták deportálni, ott mintegy 70. 000 ember zsúfolódott össze, közülük hétezren az éhezés és a járványok következtében elpusztultak, akiket a Dohány utcai zsinagóga kertjében temettek el. Ma ott áll Varga Imre szobrászművész emlékfája, amelynek „leveleire” a meggyilkoltak neveit jegyezték fel. A nyilas egységek a fővárosban folyamatosan raboltak, és válogatás nélkül gyilkolták az üldözött  zsidókat, az őket rejtegető magyarokat és az ellenállógyanús személyeket. Az úgynevezett „nyilas házak” pincéiben (például a zuglói Thököly étterem épületében) kínzóhelyiségeket rendeztek be. Az elfogott zsidókat a jeges Dunába lőtték. A gettó két egykori bejáratánál később táblát helyeztek el, a Dunába öltek emlékét pedig a Vizafogónál és a Margit híd pesti hídfőjénél emlékmű őrzi.

Az üldözöttek mentésében az országosan ismert személyek mellett számos egyszerű ember is kivette részét. Tettüket a Világ Igazai között 725 olyan magyart tartanak számon, akik a vészkorszak idején zsidókat mentettek. A teljesség igénye nélkül csak néhány név: Almásy László, id. Antall József, Apor Vilmos, Bay Zoltán, Ferenczfalvi Kálmán, Ferenczy Béni és felesége, Karády Katalin, Karig Sára, Kopácsi Sándor, Nagybaczoni Nagy Vilmos, Ottlik Géza és felesége, Pátzay Pál és felesége, Salkaházi Sára, Slachta Margit, Szalai Pál, Szőnyi Zsuzsa, Sztehlo Gábor. A magyarok mellett a semleges országok követségei is tevékenyen részt vettek az üldözöttek menekítésében. Ezen a téren Raoul Wallenberg, a svéd nagykövetség titkára volt a legeredményesebb. Jelentős embermentést végzett a svájci Carl Lutz is, akárcsak az olasz Giorgio Perlasca, aki spanyol követnek adta ki magát a németek előtt.

A pesti gettó 1945. január 17-én szabadult fel, a főváros budai oldala (noha a németek a hidakat mind felrobbantották) február 13-án került szovjet uralom alá, az egész országból pedig 1945. április 4-én űzték ki a fasisztákat. A korabeli Magyarország területén élt közel egymillió zsidó kétharmadát, több mint 600 000 embert, a mai Magyarország területén élt hatszázezer zsidóból pedig mintegy 400 000 főt pusztítottak el a holocaust idején. A magyarországi zsidóság tragédiájához az első lépést a numerus clausus jelentette. A tanulói vágyók korlátozása, majd intézményi szegregációja fontos lépése volt e folyamatnak. A két világháború között ez a szegregációs lezajlott Debrecen gimnáziumaiban is. Ennek okait és bizonyítékait szeretném bemutatni alábbi dolgozatomban.

A debreceni zsidó tanulók

szegregációja

1921 – 1942 között

Munkám alapjául Karády Viktornak a magyar iskolarendszer és felekezeti egyenlőtlenségeket vizsgáló tanulmánykötetét vettem (Karády 1997, 15-55). A szerző tanulmányában a zsidókkal szembeni szegregáció gyökereit kutatva megállapítja, hogy a zsidóság alulképviselete a katolikus és - kisebb mértékben - a református intézetekben „már az első világháború előestéjén világossá vált, és a világháborúk között csak tovább mélyült” (Karády 1997, 42).  Az 1920-as évektől kezdődően a zsidó érettségizőknek már csak tizedrésze látogatta a katolikus intézményeket, szemben a 19. század végi 50%-kal. Megállapítja, hogy ez a jelentős változás a katolikus intézményrendszer általános bezárkózásával magyarázható, amelynek célja, hogy a gyengébb felekezetet képviselő zsidóság katolikus egyházba váló betérési kísérletét lezárja. Egy másik tanulmányában a szegregáció tényét igazoló általános mutatók megalkotásának nehézségéről írva megállapítja, hogy a „legmegfelelőbb mutató ebben a kérdésben az lenne, ha néhány olyan várost vizsgálnánk meg, ahol az azonos szintű iskolák mindegyik típusa megtalálható volna (például állami, katolikus, protestáns.” (Karády 1997, 275)

Kutatásom célja az volt, hogy összegyűjtsem, és egybe vessem a debreceni adatokat a globális mutatók eredményeivel. Forrásul a Hajdú-Bihar Megyei Levéltárban őrzött főnévkönyvek és évkönyvek szolgáltak. Debrecen szabad királyi városban 1930 és 1942 között egyaránt működött állami, református, katolikus és zsidó gimnázium. Így vizsgálódásaim a következő intézményekre terjedtek ki:

• Debreceni Magyar Királyi Állami Fazekas Mihály Gimnázium
• Debreceni Magyar Királyi Középiskolai Tanárképző Intézet Gyakorló Gimnáziuma
• Debreceni Református Kollégium Gimnáziuma
• Debreceni Dóczi Leánynevelő Intézet Leánygimnáziuma
• Debreceni Kegyestanítórendi Calasanzi Szent József Gimnázium
• A Magyarok Nagyasszonyáról Nevezett Debreceni Római Katholikus Leánygimnázium
• Debreceni Zsidó Gimnázium

A vizsgált időszakban a gimnáziumi tanulók számának alakulását az 1. számú táblázat mutatja.

1. táblázat A zsidó tanulók szám szerinti megoszlása Debrecen gimnáziumaiban (1930-1942)

*A főnévkönyv hiányos volta miatt nem teljes adat.

A számadatok képet adnak arról a debreceni sajátosságról, hogy az iskolapiac nagy szektorai közül itt – az államival szemben – nagyobb súllyal szerepelnek a felekezeti iskolák. A „kálvinista Róma” állami gimnáziumaira nem jellemző a zsidó tanulók felülprezentáltsága. Sőt, ha az érettségizők számát mutató 2. táblázatot vizsgáljuk, akkor kiderül, hogy az 1930-31-es, az 1939-40-es és az 1941-42-es tanévekben nem volt egyetlen zsidó vallású érettségizője sem a Fazekas Mihály Gimnáziumnak, sem a Tanárképző Gyakorló Gimnáziumának. Igaz, ez utóbbi intézménynek hiányosak az adatai. Hiányzik az 1938-39-es tanévből a IV, V és VIII. osztály; az 1939-40-es tanévből az V. és VI. osztály; az 1940-41-es tanévből a VI. és VIII. osztály; az 1941-42-es tanévből pedig a VIII. osztály főnévkönyve. Az adattal rendelkező osztályokban nem volt zsidó diák. Ez azt valószínűsíti, hogy a hiányzó adatokkal rendelkező osztályokban sem találnánk zsidó vallású tanulókat.

2. táblázat A zsidó érettségizők szám szerinti megoszlása Debrecen gimnáziumaiban (1930-42)

*Ebben a tanévben még nem volt érettségiző osztály, hisz az intézmény 1926 szeptember 1-jével nyílt meg a VMK 56-644/1926.V.ü.sz. alatt kelt engedélyével

Szembetűnő vonás az is, hogy a katolikus iskolák, amelyek a globális mutatók szerint a zsidó tanulóknak csak jelentéktelen hányadát fogadták be, 1937-38-tól Debrecenben a befogadás terén megelőzik a református intézményeket. Az 1930-31-es tanévben a református gimnáziumokban a teljes tanulói létszám 17,9%-a, az 1934-35-ös tanévben már csak 12,9%-a zsidó vallású diák, ezzel szemben a katolikus gimnáziumokban ugyanebben az időszakban a százalékos megoszlás 4,5% illetve 8,8%.

Az 1937-38-as tanévtől fordulat következik be. A katolikus iskolákban a zsidó vallásúak arány nő (Az 1937-38-as évben16,2%, 1939-40-ben 11,9%, sőt még 1941-42-ben is 8,4% az arányuk, szemben a református iskolák csökkenő tendenciájával: 7,0%, 3,7%, 1,3%). Az 1938-39 tanévtől mindkét felekezeti intézménynél fokozatosan csökken a zsidó tanulók aránya. Ennek oka, hogy 1938. május 29-én a magyar országgyűlés elfogadta és életbe léptette az első zsidótörvényt. A debreceni katolikus iskolákba így is több diák tanulhatott, mint a református tanintézményekben. A bekövetkezett változásokat a 3. táblázat szemlélteti.

3. táblázat A zsidó tanulók százalékos megoszlása Debrecen gimnáziumaiban (1930-42)

Az adatok egyértelműen bizonyítják, hogy a katolikus egyház, amelynek hatalma Debrecenben a református egyház mögé szorult, nyitottabbá és toleránsabbá vált a zsidó tanulókkal szemben.

A református gimnáziumokban tapasztalható szegregáció több okra vezethető vissza. Az egyik, hogy a református egyházi hatalom arra törekedett, mind jobban megfeleljen az uralkodó politikai irányvonalnak, és kiszorítsa iskoláinak falai közül a szidó vallású tanulókat, tovább erősítve ezzel helyi pozícióját. A másik ok a református egyházi vezetésben bekövetkezett változás. 1936-ban elhunyt Balthazár Dezső református püspök, aki az 1930-as években éledő és erősödő antiszemita megnyilvánulásokat élesen elítélte. Halála után az egyházkerület élére Ravasz László püspök került, aki többször hangot adott antiszemitizmusának. „A zsidó közösségekben óriási volt a felháborodás Ravasz László református püspök durva támadása miatt. A püspök a Debrecen – Nyíregyháza vonalon zsidókkal utazott és utána így beszélt róluk: «A nyíregyházi vonat harmadosztályú kocsijában hernyósapkás, kaftános zsidók ülnek, akiknek szájukon habzik a jiddis – ez hát Árpád népe?»”. (Gonda 1971, 201)

A Gonda által Ravasz püspöknek tulajdonított mondat inkább anekdotikus elemet sugall. Karády Viktor is egyetértett velem abban,[1] miszerint nehezen elképzelhető, hogy református püspök harmad osztályon utazott volna.

Adatok igazolják, hogy az ő püspökségétől kezdve a nagyhírű református kollégium kapui bezárultak a zsidó diákok előtt. Fontos tény az is, hogy a Református Kollégium Gimnáziumának igazgatói székében az a vitéz Bessenyei Lajos dr. ült, aki 1920-21-ben az Ébredő Magyarok vezére volt a városban, majd 1944 márciusának végén Debrecen főispánjaként főszerepet játszott a város több mint tízezer zsidójának deportálásában. Az 1937-38-as tanévtől egyetlen zsidót sem vettek fel a tanintézetbe.

Ugyan ettől a tanévtől kezdődően a Dóczi Református Leánygimnáziumban is folyamatosan csökken a zsidó tanulók száma. 1937-38-ban 6, 1939-40-ben 3, 1941-42-ben már csak 1 zsidó vallású lánytanulója volt a gimnáziumnak.

Karády Viktor a fehérterrortól kezdődő antiszemita megkülönböztetések terjedésével hozza összefüggésbe a debreceni zsidó gimnázium felállítását (Karády 1997, 44). Haas Imrének, az iskola tanárának a gimnázium 1930-31 évi értesítőjében megjelent cikke is az antiszemita hangulat erősödésével magyarázza az intézmény létrejöttét.[2] Gonda szerint az 1920-21-es tanév végén a gimnáziumot a helyi hitközség minden előzmény nélkül hozta létre, miután egy szemtanú megállapítása szerint mintegy százharminc zsidó diákot „helyszűke” ürügyén nem vettek fel a helyi középiskolákba. Dr. Gutfreund Sándor[3] ügyvéd mozgalmat indított önálló zsidó gimnázium létrehozására. A debreceni hitközség is magáévá tette az ügyet, és kérelemmel fordult az akkori közoktatásügyi miniszterhez, Haller Istvánhoz. A fajvédő hírében álló miniszter azonban határidő túllépésre hivatkozva nem adta meg az engedélyt. A zsidó gimnázium felállítására tett kísérlet az asszimiláns debreceni zsidó körökben is elutasításra talált. A gimnáziumban veszedelmet, a gettóhoz való visszatérést látták. Az ellenzők élén Lefkovits Arthur ékszerész és dr. Freund Jenő ügyvéd állt. A miniszterhez írt levelükben azzal érveltek, hogy a zsidó gimnázium „elkülönülésre fog vezetni és a zsidó ifjaknak a magyarságba való asszimilációját gátolni fogja”. (Gonda 1971, 121-122) Több keresztény társadalmi szervezet is ellenezte a zsidó gimnáziumot. Egyenesen a kormányhoz fordultak a zsidó iskolaügy fejlesztése ellen. Ekkor Sándor Pál zsidó országgyűlési képviselő karolta fel a gimnázium ügyét, és az ő segítségével sikerült engedélyt szerezni az iskola megnyitására. Igaz, már nem Haller volt a közoktatási miniszter, hanem Vass József. A miniszter azzal győzte meg az antiszemita hangoskodókat, hogy megígérte: az új zsidó gimnázium állami felügyelet alatt fog működni. Az ő 7101-1921. sz. engedélyével 1921. szeptember 1-jén nyitotta meg kapuit a gimnázium, és 1944 márciusáig, szinte a deportálások megkezdéséig működött (Gonda 1971, 121-122). A rendelet értelmében évenként egy-egy osztállyal növekedett. Első érettségiző osztálya az 1928-29-es tanévben tett vizsgát. A gimnázium a debreceni zsidó diákok nagy részének biztosított tanulási lehetőséget, de az ország különböző pontjairól is fogadott tanulókat. Az intézmény összes tanulói létszámának negyven százalékát ők adták. Az 1930-31-es tanévtők kezdve azonban fokozatosan csökkent a tanulók száma. Ez részben demográfiai okokra vezethető vissza, hiszen a zsidó családokban is a 2-3 gyermekes családmodell vált népszerűvé. A zsidótörvények életbe lépésétől kezdődően a létszámcsökkenés felgyorsult. Ezt igazolják a létszámadatok. 1937-38-ban 357 fő, 1939-40-ben 288 fő, míg 1941-42-ben már csak 278 diák tanult az intézményben.

A gimnázium keresztény tanulókat is fogadott, bár az összlétszámhoz viszonyítva számuk viszonylag alacsony. 1937-38-ban 18 keresztény (11 református és 7 katolikus) diák járt ide, és még az 1939-40-es tanévben is volt 6 keresztény tanulója. Az 1941-42-es tanévtől viszont mind a 278 tanuló zsidó vallású volt.

Összegzésként megállapítható: míg a globális mutatók szerint a zsidó érettségizők aránya az állami gimnáziumokban túlprezentált volt a katolikus, protestáns és más felekezeti iskolákkal szemben, addig Debrecen állami gimnáziumaiban jelenlétük alulprezentált. Ugyancsak ellenkező előjelű folyamat figyelhető meg a felekezeti iskolák tekintetében. Országos szinten a vizsgált időszakban a katolikus gimnáziumokban folyó szegregáció erősebb volt a protestánsnál, ám Debrecenben ez a folyamat is fordított. Itt a református iskolákban tanulni szándékozó zsidó diákokkal szemben jobban érvényesül a kirekesztés, mint a katolikus gimnáziumok esetében. Végül az is sajátos vonás – a globális mutatókkal szemben –, hogy a zsidó tanulók nagyobbik részének a középfokú oktatást a városban működő zsidó gimnázium biztosította.

Topor István

Források, bibliográfia

• A Magyarok Nagyasszonyáról Nevezett Debreceni Római Katholikus Leánygimnázium főnévkönyvei és értesítői
• Debreceni Dóczi Leánynevelő Intézet Leánygimnáziuma főnévkönyvei és értesítői
• Debreceni Kegyestanítórendi Calasanzi Szent József Gimnázium főnévkönyvei és értesítői
• Debreceni Magyar Királyi Középiskolai Tanárképző Intézet Gyakorló Gimnáziuma főnévkönyvei és értesítői
• Debreceni Református Kollégium Gimnáziuma főnévkönyvei és értesítői
• Debreceni Zsidó Gimnázium főnévkönyvei és értesítői
• Gonda, Moshe Elijahu
• 1971  A debreceni zsidók száz éve. Tel Aviv
• 1997  Felekezeti státus és iskolázási egyenlőtlenségek. In Karády Viktor Iskolarendszer és felekezeti egyenlőtlenségek Magyarországon (1867-1945). Budapest, Replika Kör, 15-57
• 1997  Zsidótörvények és életfeltételek a szociális jelzők tükrében. In Karády Viktor Zsidóság, modernizáció, polgárosodás. Budapest, Cserépfalvi Kiadó, 275–322
• Magyar Királyi  Állami Fazekas Mihály Gimnázium főnévkönyvei és értesítői

[1] Karády Viktor 1999. szeptember 2-án hozzám írt levelében írja: „…az anekdota Ravaszról valahol sántít: nem igen lehet feltételezni, hogy a főrendiház tagja a vasúton harmadosztályon utazott volna…”.

[2] Haas Imre Hogyan született meg a debreceni zsidó reálgimnázium? Megjelent az iskola alapításának tíz éves évfordulóján. „Erős antiszemita hangulat a világháborút követő időben. Az a vészhír, hogy a középiskolákban is numerus clausust állítanak fel, valamint a felekezeti gimnáziumok, rossz gazdasági viszonyok miatt kénytelenek voltak megszűntetni a párhuzamos osztályokat. 1919 szeptemberében 400 zsidó diák előtt zárultak be a középiskolák kapui. Ekkor született meg a gondolat dr. Gutfreund Sámuelben, hogy meg kell teremteni a zsidó gimnáziumot.”

[3] Haas Imre dr. Gutfeund Sámuelt ír, Gonda viszont dr. Gurfreund Sándort említ munkájában.

Ajánlja ismerőseinek...