Magyarország fizetőeszközei 1848 és 1948 közt

/készítette: Harmat Árpád Péter/

/Cikkünk végén megtekinthetőek fizetőeszközeink képei is./

Magyarországon 1848 és 1948 közt eltelt száz esztendőben négy féle fizetőeszköz került forgalomba:

• Ezüstalapú forint: 1750-1892 Bevezetése Mária Terézia 1750-es pénzrendelete nyomán
• Aranyalapú korona 1892-1926 Bevezetése: 1892/XVII, XVIII, XIX tc alapján 1892.aug.2 -től
• Pengő: 1926-1946 Bevezetése: az 1924/IV és V törvénycikk alapján 1926 augusztus 25-től
• Forint: 1946 -tól Bevezetése: a 9000/1946 ME rendelet alapján 1946 augusztus 1-től

I. Az ezüstalapú forint (1750-1892)

Az ezüstalapú forint (németül Gulden általában és a bankjegyeken, de Fl., azaz Florin az érméken) egy történelmi ezüstalapú pénzegység volt (lásd: ezüstvaluta). 1750-től 1892-ig, az aranyalapú valuta bevezetéséig volt a Habsburg Birodalom, majd az Osztrák–Magyar Monarchia elsődleges törvényes fizetőeszköze. Két fő típusa 1750-1857 között az úgynevezett konvenciós forint, azután pedig az osztrák-értékű forint. Az előbbi 60 krajcárt ért, az utóbbi 100 krajcárral volt egyenértékű.

A 18. században a Habsburg Birodalomban nagyszabású gazdasági, kereskedelem-élénkítő reformok kerültek bevezetésre, amelyek keretében a pénzrendszert is egységesítették. A Mária Terézia által 1750-ben bevezetett új pénznem neve Gulden volt (latinul Florenus, magyarul forint). Az uralkodónő bevezette a húszforintos pénzlábat, amelynek értelmében egy kölni márka (kb. negyed kilogramm) színezüstből 20 forintot kellett verni.

Mária Terézia arra törekedett, hogy a különböző pénzrendszereket a Német-római Birodalom minél nagyobb területén egységesítse, ezért 1753-ban Bajoroszággal, majd számos más német állammal úgynevezett konvenciós pénzláb-egyezményt kötött, amelynek alapján azok az új ausztriai pénzlábhoz igazították saját rendszerüket (dél-német forint). A pénznem elnevezése ettől kezdve Gulden Conventions-Münze, azaz konvenciós forint volt. (Egészen 1857-ig, az új decimális rendszer bevezetéséig.) Egy konvenciós forint fél tallérral („konvenciós tallér”) és 60 krajcárral („konvenciós krajcár”) volt egyenértékű. A konvenciós forintot más néven féltallérnak és forintos tallérnak is nevezték.

Mária Terézia 1762-ben kibocsátotta a Habsburg Birodalom első bankjegyét 5, 10, 25, 50 és 100 forintos címletekben. A bankjegyeket 1 és 2 forint címletű ezüstpénz verésével egészítették ki. 1771-ben megjelentek az 500 és 1000 forintos bankócédulák is. A következő bankjegyek 1784-ben kerültek forgalomba II. József rendelete alapján. Ezeket a bankjegyeket már ezüstpénzre is fel lehetett váltani, és Magyarországon is kötelezővé tették a forintos bankjegyek elfogadását. I. Ferenc 1796-ban újabb forintos bankjegyeket helyezett forgalomba. A bankócédulák elfogadása ettől kezdve mindenki számára kötelezővé vált. 1 és 2 forintos bankócédulákat is kiadtak, 1 ezüstforint 2 bankócédula forintot ért.

A napóleoni háborúk idején, miután a franciák elfoglalták Bécset, a pénzjegynyomda Pestre, majd Nagyváradra költözött, és 1806-ban újabb formájú bankócédulákat hoztak forgalomba. 1809-ben azonban Bécsben a franciák Napóleon vezetése alatt továbbra is nyomták az eredeti nyomóeszközökkel a korábbi keltezésű bécsi bankócédulákat. Ezáltal kétféle bankócédula is forgalomban volt, és mivel csak a bankjegy papírjának árnyalatában különböztek egymástól, mindkettő forgalomban is maradhatott. A napóleoni háborúk után a papírpénz mennyisége már meghaladta az 1 milliárd forintot, és a pénz értéke folyamatosan romlott. 100 ezüstforintért például 445, 1810 decemberében 960, 1811 márciusában 1200 papírforintot kellett fizetni. Emiatt elrendelték a forgalomban lévő összes forintos papírpénz és értékpapír leértékelését (devalváció): minden 5 forint értékű bankócéduláért 1 forint értékű úgynevezett váltóforintot adtak cserébe. Ennek két változata volt. Az 1811-ben kiadott Einlösungsschein (amely 1816-ig volt valutája a Habsburg Birodalomnak) hatalmas mennyisége ellenére is hamar kevésnek bizonyult, ezért 1813-ban az Anticipationsschein nevű váltóforint követte.

1816-ban megalakult az Österreichische National Zettelbank, ezzel újabb devalválást foganatosítottak. Megállapították, hogy 250 váltóforint 100 ezüstforinttal egyenlő. 1825-ben 5, 10, 25, 50, 100, 500, 1000 forintos, 1841-ben pedig 5, 10, 50, 100, 1000 forintos új bankjegyek kerültek forgalomba, majd 1847-től 5, 10, 100, 1000 forintos bankjegyek lettek a további fizetőeszközök.

Magyar forint az 1848-49-es szabadságharc idején

1848 nyarán Kossuth Lajos pénzügyminiszter azzal próbálta stabilizálni az ország pénzügyi helyzetét, hogy az udvar tiltakozása ellenére önálló magyar bankjegyet bocsátott ki forint néven. A szabadságharc kitörése után az ország magyar ellenőrzés alatti területein ez a papírpénz volt forgalomban. A magyar forint a nép körében a Kossuth-bankó elnevezést kapta. 1848. augusztus 6. és 1849. március 24. között 1, 2, 5, 10 és 100 forintos címletű bankjegyek kerültek forgalomba.

Emigrációs magyar forint

A szabadságharc leverése után Kossuth 1851-ben az Amerikai Egyesült Államokban, Philadelphiában 1, 2 és 5 forintos pénzjegyeket, úgynevezett emigrációs forintot nyomatott. Ezek után Londonban próbált meg kiadni 1, 2 és 5 forintos pénzjegyeket, ezek nagy részét azonban elégették, és kiadásra már nem kerültek. Ezek ma a legritkább Kossuth-bankók.

Osztrák értékű forint

1857-ben a Habsburg Birodalomban bevezették a 45 forintos osztrák értéknek nevezett új ezüstalapú valutát, az osztrák értékű forintot (Gulden österreichischer Währung). Ezt a bécsi pénzverési egyezmény keretében a német államokkal közös pénzlábra helyezték.

A decimális rendszerre való átállással 1 forint értéke 100 krajcár lett (a korábbi 60 krajcár helyett). Az 1 és 2 forintos ezüstérmék és a 4 és 8 forintos aranyérmék mellett 10 és 100 forintos értékjelzésű bankjegyek kerültek forgalomba. Ezt a vesztes porosz háborúk után, 1866-ban az 1, 5, 50 forintos bankjegyek követték.

Osztrák-magyar forint, 1867–1892

1867-ben, a kiegyezés után az Osztrák–Magyar Monarchia pénznemeként bevezették az osztrák-magyar forintot. Ez először fémpénzként jelent meg, Magyarországon 1867-től kezdve az osztrák forint (németül gulden vagy florin) magyar nyelvű felirattal ellátott nemzeti változatát verték. Ezt követte a közös papírpénz bevezetése. 1878-ban megalakult az Osztrák-Magyar Bank (Österreichisch-Ungarische Bank), majd 1880-ban megjelent az 1, 5 és 50 forint címletű új osztrák-magyar forintos bankjegy. Ez kétnyelvű volt: az egyik oldalán német, a másik oldalán magyar szöveggel. A bankjegyeket a közvetlenül a kormány által kibocsátott hasonló formájú 10, 100 és 1000 forint címletű államjegyekkel egészítették ki. Az osztrák-magyar forint 1892-ig, az immár aranyvaluta-alapú korona bevezetéséig volt forgalomban.

II. Osztrák-magyar korona (1892-1926)

Előzmények: A XIX. században világszerte fokozódott az ezüsttermelés. Az Európába áramló ezüst az ezüstalapú valuták leértékelődéséhez, válságához vezetett. A kiutat az aranyalapra való áttérés jelentette, mivel a fokozódó aranytermelés az addig túlzottan nagy értékkoncentrációjú fém árát csökkentette, így az olcsóbbá váló arany alkalmas lett a mindennapi fizetések lebonyolításához szükséges pénz verésére. 1891-ben Wekerle Sándor pénzügyminiszter terjesztette elő az aranyvaluta bevezetésének javaslatát.

A koronaértéket Ausztriában az 1892. évi augusztus 2-i törvény Magyarországon az 1892. évi XVII. törvény vezette be. Ez a törvény hivatalossá tette az aranyvalutát, egy korona értékét fél forintban szabta meg, a forint forgalmát azonban nem kötötte határidőhöz, hanem továbbra is megtartotta törvényes fizetőeszköznek. A forintváltópénzeket 1900-ig, a forintbankjegyeket 1902. december 31-ig, az ezüst egyforintosokat csak a korona forgalmának megszűnésekor (Magyarországon 1927!) vonták be. 1900-tól kezdve a korona volt az egyetlen hivatalos pénznem a monarchiában.

Az osztrák gazdaság a háború után nem tudott stabilizálódni, és a hiperinfláció folytatódott: a pénzkibocsátás mértéke 1920-ban 12-ről 30 milliárd koronára, 1921 végére 147 milliárd koronára növekedett. 1922 augusztusára a fogyasztói árak 14 000-szeresére emelkedtek a háború kezdetéhez, a nyolc évvel azelőttihez képest. A legnagyobb címletű bankjegy 1922-ben jelent meg, az 5 000 000 koronás.

1923. január 2-án az Osztrák Nemzeti Bank (Österreichische Nationalbank) intézkedéseket tett a pénznem felügyeletének Osztrák–Magyar Banktól való átvételére, amit felszámoltak. 1923 decemberében az Osztrák Parlament engedélyezte a kormánynak az 5000-es, a 10 000-es, és a 20 000-es ezüstérmék kibocsátását, amit fél-schillingnek, schillingnek, illetve kettő schillingnek neveztek. Ausztria hivatalos pénznemévé 1924. december 20-án vált a schilling (10 000 korona ért 1 schillinget).

Magyarországon az osztrák-magyar koronát 1919-től a magyar korona, majd 1927. január 27-én a pengő váltotta (12 500 magyar korona ért 1 pengőt).

III. Pengő (1926-1946)

Bevezetése: az 1924/IV és V törvénycikk alapján 1926 augusztus 25 -től a korona államjegyeket pengő értékjelzéssel nyomták felül. Tényleges forgalmazás 1927. január 1-től mintegy húsz évig, 1946. július 31-éig volt törvényes fizetőeszköz. Váltópénze a fillér volt. Átszámítási aránya: 1 Pengő = 12.500 korona, 1 pengő = 100 fillér.

A pengő elnevezést már a pénznem bevezetése előtt is használták a (nemes)fémpénzek megjelölésére, vagyis olyan pénzekre, melyek szép pengő hangot adtak ki, mikor szilárd felülethez ütötték. A forintbankjegyek bevezetése után a pengő kifejezést az érmék megjelölésére használták. Magyarország valutájának nevét nem vita nélkül választották ki. Abban egyetértés mutatkozott, hogy magyar nevet kell választani. Olyan nevek merültek fel mint turul, turán, libertás vagy máriás.

A pengő az értékét a második világháború végén a különféle okok – például a súlyos háborús pusztítás következtében kialakult, egyesek szerint azonban mesterségesen gerjesztett áruhiány – miatt meginduló hiperinfláció során teljesen elvesztette. A csillagászati számokat elért névértékek csökkentése végett bevezették az adópengőt, de ez már nem sokáig tartotta életben a pengőt. A stabilizációs törekvések során új pénznemként a forintot vezették be 1946. augusztus 1-jén. Az új pénz bevezetésekor 1 forint 400 000 kvadrillió pengőt, vagy kétszázmillió adópengőt ért.

A pengő 1946-os hiperinflációjának mértéke sokáig világrekord volt, 2008-ban ezt a "címet" Zimbabwe pénzneme hódította el a pengőtől. Viszont a világon valaha kiadott legnagyobb címletű bankjegy továbbra is a magyar egymilliárd bilpengős bankjegy, mely 1000 trillió pengőnek felelt meg, de ezt nem hozták forgalomba.

IV. Forint (1946 -)

Bevezetése: a 9000/1946 ME rendelet alapján 1946 augusztus 1-től történt. A II. világháború után az 1945-1946 évi hiperinflációt követően a pengő helyett ismét a forint lett Magyarország fizetőeszköze. Ez a forint még arany alapú pénz volt a kibocsátáskor. 1Ft = 0,0757575 gramm arannyal. 1 kg arany = 13210 Ft-al. 8.700/1946 (VII.29) M.E. rendelet. A forint váltópénze a fillér, de a fillérérméket 1999-ben kivonták a forgalomból. 2008-ban az egy- és kétforintos érméket is kivonták a forgalomból. A Magyar Nemzeti Bank 2009. június 15-én bevezette a 200 forintos érmét, a 200 forintos bankjegyeket 2009. november 15-én bevonták.

A forint Magyarország Európai Uniós csatlakozása (2004) után is megmaradt, de valamennyi új EU-taghoz hasonlóan Magyarország is vállalta, hogy fizetőeszközét euróra cseréli, amint a gazdaság teljesíti az eurózónához való csatlakozás feltételeit. 2001-ben az euró bevezetését még 2006-ra várták, a várt időpont azonban a gazdaság mutatóinak romlásával párhuzamosan folyamatosan tolódik.

készítette: Harmat Árpád Péter

Magyarország egykoron forgamomba került papírpénzei:

1848-49 ben forgalomban lévő 10 forintos (1):

1848-49 ben forgalomban lévő 1 forintos (2):

Tíz korona 1915-ből (3):

Kétnyelvű egykoronás 1916-ból (4):

Húsz korona 1920-ból (5):

A korona váltópénze, a krajcár (6):

10 pengő (1926-1930) köztről (7):

100 pengő, 1926-1933 köztről (8):

100 ezer pengő, 1945-46 köztről (9):

1000 pengő 1944-45 köztről (10):

Ajánlja ismerőseinek...