Nemzetiségek és nemzetiségi kérdés 1800-1914 között Magyarországon

/Harmat Árpád Péter/

Magyarország XIX. század eleji etnikai állapota visszavezethető a XVIII. századi változásokra. A demográfiai mélypont Magyarországon az 1711-es év volt. Ekkor a lakosság 4 millió körül volt. A XVIII. század végére a lakosság megkétszereződött az emelkedő népszaporulat, az öntevékeny betelepülés és a szervezett betelepítés következtében.

A magyarság teljes társadalmat alkotott, ám a XVIII. században a betelepülések hatására a számaránya jelentősen csökkent, a XV. századi 80%-ról 40-42%-ra esett vissza. Magyarország azonban nem pusztán többnemzetiségűvé, hanem kevert nemzetiségűvé is vált. Létrejöttek ugyan nagy etnikai tömbök, de határaik egymásba fonódtak, magukba zártak etnikai szigeteket, sőt, bizonyos területeken együtt élt két vagy három etnikum is.

A reformkor idején a liberalizmus mellett megjelenő nacionalizmus hatására nyelvi, etnikai tartalommal töltődött fel a magyar nemesi ellenállás. Kiemelt helyen szerepelt a magyar nyelv ügye: sok küzdelem után végül 1844-ben a magyar nyelvet államnyelvvé nyilvánították. A nemzetiségek – csonka társadalmak lévén – az ország vezetésében nem voltak képviselve, a nemesség pedig magyar volt vagy magyarosodni kívánt a nemzetiségi területeken. A liberális politikusok a politikai nemzet koncepciójával próbálták meg feloldani ezt az ellentmondást, mely szerint egy ország nem etnikai-nyelvi, hanem történelmi-jogi képződmény. E szerint Magyarországon a magyar és a horvát – mint állami múlttal rendelkező – nemzet létezik, s ezen kereteken belül élnek a nemzetiségek (magyarok, horvátok, szlovákok, stb.)

A magyar liberális vezetők elvileg ugyan megelégedtek a magyar államnyelv biztosításával, ám mivel céljuk – mint a korszakban Európában mindenhol – a nemzetállam létrehozása volt, törekedtek a nemzetiségek magyarosítására (ebben a törekvésben jelentős szerepe volt a pánszlávizmustól és a nemzethaláltól való félelemnek is). Ennek egyik eszköze a jogkiterjesztés volt: nemzetiségi különbség nélkül biztosítani akarták az ország lakói számára a jogegyenlőséget és mindenhol végrehajtani a jobbágyfelszabadítást, mert úgy vélték, ezzel vonzóvá teszik a csatlakozást a nemzetiségek számára. Azt azonban nem érzékelte a nemesség, hogy milyen veszélyeket rejt a nemzetiségi vidékek társadalmi tagozódása (magyar földesúr és zömében nemzetiségi jobbágy). Próbálkoztak ugyan az óvodák, iskolák és az egyház nyelvének magyarosításával is, de mivel az államhatalomnak kevés befolyása volt főleg az egyházi iskolákra, a megyei túlkapások inkább az indulatok elmérgesedését eredményezték. Tényleges asszimiláció – a magyarosító törekvésektől függetlenül – a nemzetiségi vidékek nemességének és a városok német és zsidó lakosságának körében volt megfigyelhető.

A magyarországi nemzetiségek körében a magyarhoz hasonlóan megkezdődött a nemzeti eszme térhódítása: a nemzetiségi mozgalmak. A horvátok kivételével (ahol a nemesség játszotta a vezető szerepet) főként egyházi értelmiségiek álltak a mozgalmak élén. Kezdetben – a magyarokhoz hasonlóan – a történeti múlt nemzeti szempontú feltárása és a nyelv fejlesztése volt jellemző, később pedig a nemzeti keretek kiterjesztésére törekedtek. Ennek pontos tartalma nemzetiségenként változott: az elképzelések az önálló tartománytól a nemzeti intézmények követeléséig terjedtek.

A magyar államnyelv, az éledő magyar és nemzetiségi nacionalizmus, az ellentétes nemzeti célok az 1840-es évektől kezdve kiélezték a magyar és a nemzetiségi vezetők viszonyát. Ez óhatatlanul a magyarokkal szembenálló kormányzat, azaz Bécs felé orientálta a nemzetiségi mozgalmak vezetőit.

Az 1848. április 11-én kiadott törvények között nem szerepelt külön a nemzetiségekre vonatkozó törvény, mivel a liberális politikusok az egyéni polgári szabadságjogok biztosítását elegendőnek ítélték. Kimondatlanul, de a magyar vezetés az „egy politikai nemzet létezik, a magyar” koncepciót tekintette alapnak, s így még nyelvi-kulturális autonómiában sem gondolkodott. A törvények Horvátországon kívül nem ismertek el nemzetiségi jogokat, a liberális vezetőréteg a zömében paraszti származású lakosság lojalitására számított a jogkiterjesztésért cserébe.

A márciusi forradalom kezdetben lelkesedést váltott ki az ország nem magyar népeinek körében, ugyanis a jobbágyfelszabadítás a nemzetiségi parasztságot is érintette. A vezetőréteg azonban rövidesen megfogalmazta követeléseit: nemzeti gyűléseiken nyelvhasználaton túlmutató igényeket (pl. autonóm terület, saját nemzeti gyűlés) mondtak ki. Ezen követeléseik miatt szembekerültek e magyar vezetéssel. Mivel mindegyik nemzetiségnek hasonló céljai voltak – a nemzeti fejlődés minél szélesebb körű biztosítása –, érdekeik összeegyeztetése szinte lehetetlen volt, s egymással is szembekerültek.

Horvátországot, a Határőrvidéket és Szászföldet leszámítva a nemzetiségek vezetőrétege elenyésző kisebbséget alkotott saját lakóhelyén. Így a zömében egyházi elöljárókból álló értelmiségiek a magyarokkal szembehelyezkedve az ígéretekkel nem fukarkodó bécsi kormányzathoz közeledtek, amely fel kívánta használni őket a magyar politikai törekvésekkel szemben. A nemzetiségi vezetők csak úgy tudtak erőt felmutatni, ha megnyerték a jobbágyok tömegeit (a horvát, szerb és erdélyi román területeken határőrezredeik révén már 1848 előtt is szervezett erővel rendelkezett a nemzetiségi elit). Ez csak ott volt lehetséges, ahová a magyar kormány fennhatósága március-áprilisban nem terjedt ki (pl. horvátok, szerbek, erdélyi románok). A szlovákok, a ruszinok és a magyarországi románok körében a magyar kormány végezte a felszabadítást, így ezek a népek magyar oldalon küzdöttek a szabadságharcban.

A szlovákok (10,2%) csonka társadalmat alkottak, hiányzott a vezető rétegük, zömük jobbágy volt. A felvidéki közép és kisnemesség egy része beszélte ugyan a szlovák nyelvet, de döntő többségük a magyar nemesség részének tekintette magát. A szlovákok körében vékony városi polgári réteg és szélesebb kispolgárság alakult ki. Az észak-magyarországi hegyes területek nem biztosítottak a növekvő népességnek megélhetést, ezért a férfi lakosság más vidékekre is eljárt munkát keresni. A szlovákok katolikusok és evangélikusok voltak, ám egyik egyházban sem volt vezető szerepük. Papságuk csak részben karolhatta fel a később kibontakozó nemzeti mozgalmaikat. A szlovák mozgalmak elsősorban védekeztek, számukra a szlovák értelmiség elmagyarosodása jelentette a veszélyt. Fő követelésük tehát az anyanyelvi oktatás terjesztése volt. A szlovákság a Morva birodalmat tekintette elődjének, de a pánszlávizmus jelensége is előtérbe került. Jan Kollár „Szlávia leánya” című műve alapján ők orosz vezetést képzeltek el a szláv népeknek. Megszületett az irodalmi nyelv is a század közepén, mely kifejezte a szlovák vezetőréteg elhatárolódását a csehtől, inkább a nyugatszlovák nyelvjáráshoz állt közel.

Az 1840-es években a szlovákság magyar vezetésű vármegyékben élt, így nem okozott gondot a jobbágyfelszabadítás kihirdetése és végrehajtása. A szlovák jobbágyi tömegek – a magyar parasztmozgalmakhoz hasonló megmozdulásokon túl –, mivel még nem hatotta át őket a nemzeti tudat, nem fordultak szembe a kormánnyal. A Lipótszentmiklóson tartott nemzeti gyűlésen (1848. május 10-11.) fogalmazták meg követeléseiket: nyelvhasználat és megyei – területi önkormányzat. A magyar kormány elutasította elképzeléseiket, s a pánszlávnak minősített mozgalmukat kormánybiztos kiküldésével kívánta elfojtani. Vezetőik a prágai szláv kongresszushoz fordultak és Palacky ausztroszláv gondolatköréhez csatlakozva a Magyarországra törő osztrák csapatok oldalára álltak.

A románok (13,7%), bár a XVIII. század végére mind Magyarországon, mind Erdélyben növelték számarányukat, vékony vezetőréteggel rendelkező csonka társadalmat alkottak. Társadalmuk az egyháziakból, a nemességből és a polgárságból állt. A románság vezetését elsősorban az unitus tagság képviselte és a görög katolikus püspökség székhelye, Balázsfalva lett a későbbi nemzeti mozgalom központja. A XVIII. században Szebenben létesült görögkeleti püspökség jelentős szerephez segítette az ortodox papságot. A század végétől a Királyföldre (Szászföld) betelepülő románságból kialakult egy vékony polgári, elsősorban kereskedő réteg, amely leginkább Brassóban nyert életteret. A nemzeti ébredés időszakában az elsősorban egyházi értelmiségük a nemzeti nyelv ápolása mellett a nemzeti öntudat erősítése érdekében a történeti múlt felé fordult. Népük ősi, előkelő származásának igazolásához a história messzeségeibe visszanyúló nemzeti történelmet szerkesztettek. A dáko-román elméletet – a románok a romanizált dákok leszármazottai, s így őslakosok Erdélyben – humanista kezdetek után unitus román egyháziak dolgozták ki. Az ortodox román papság mely a magyarországi szerb egyháznak lett alárendelve, emellett harcot indított a román egyházi nyelv és az egyház függetlenségének elérése érdekében. 1848-ban Balázsfalván a görög katolikus püspöki székhelyen tartottak gyűlést (május 15-17.), ahol a parasztság gondjait a román nemzeti követelésekkel együtt tárgyalták, felsorakoztatva maguk mögött a jobbágyokat. Állást foglaltak Erdély és Magyarország uniójának elutasítása mellett, majd ősszel az erdélyi császári főhadparancsnoksághoz csatlakozva a szabadságharc ellen vonultak. Eközben a magyarországi románok – akik részesültek a jobbágyok jogkiterjesztéséből – nemzeti követeléseiket szintén megfogalmazták, ám képviselőik révén részt vettek a magyar országgyűlés munkájában, s nem fordultak szembe a szabadságharccal.

A horvátok (9,1%) sajátos helyzetűek voltak a magyarországi nemzetiségek között, mivel a magyar közjog elismerte Horvátország különállását Magyarországon belül, s így a horvát nemességet külön nemesi nemzetnek tekintette. Ezáltal a horvátok a magyarokhoz hasonló szerkezetű teljes társadalmat alkottak. A nemesség a sérelmi politikában együtt haladt a magyarokkal, a magyar államnyelv kérdése azonban kiélezte az ellentéteket (bár a horvát közigazgatás nyelvét nem fenyegette a magyar). A katolikus egyházhoz tartoztak, a zágrábi püspökségen keresztül kapcsolódtak a katolikus hierarchiához. A horvát nemzeti mozgalom az egységes irodalmi nyelvért folytatott küzdelemmel kezdődött. A számos nyelvjárás közül azt emelték ki, amely legközelebb állt a szerbhez, utalva arra, hogy végső céljuk az összes délszláv nép egyesítése az ő vezetésükkel. A mozgalom illír elnevezése is erre utal, mivel (tévesen) a délszlávokat az illírek leszármazottainak tekintették. 1848-ban a magyar kormány hajlandó volt elismerni az autonómiát, mivel Horvátország azt megelőzően is rendi tartományi különállással bírt. A bécsi kormány azonban a jobbágyfelszabadítás és a birodalmon belüli független horvát koronatartomány ígéretével maga mellé állította a nemzeti erőket, és Josip Jellačićot nevezte ki bánnak. A horvátok a magyar kormánnyal folytatott tárgyalások során már a függetlenséggel sem elégedtek meg, Magyarország összbirodalmi alárendelését követelték. Az osztrák uralkodó nyíltan akkor állt a horvátok mellé, amikor Itáliában, Csehországban és Galíciában megszilárdította hatalmát. Jellačić az osztrákokat támogatta a szabadságharc leverésében (sikertelenül).

A zömében délen és a határőrvidéken élő szerbek (6,5%) éléről hiányzott a vezető réteg, ám egyházi privilégiumuk révén papságuk, valamint a körükből kikerült katona tisztek alkották vezető csoportjukat. Az egyházi vezetőket a görögkeleti egyházi autonómia értelmében uralkodói jóváhagyással saját maguk választották. Így a karlócai érsek nemzeti vezetőjüknek is tekinthető. A határőrvidéken élő szerb jobbágyok földesúri joghatóság alatt éltek, ám a katonai területeket a Haditanács közvetlen irányítása függetlenítette Magyarországtól. Később az illír mozgalmak megerősödése idején elutasították a katolikus horvát vezetést, sőt saját hivatásuknak érezték a délszláv népek egyesítését és vezetését. 1848-ban újvidéki gyűlésükön még elismerték a magyar államot, és autonómiát követeltek, a magyar vezetők azonban az államegység alapján ezt elutasították. A Karlócán tartott szerb kongresszus (május 13-15.) kimondta igényüket egy szerb tartomány kialakítására (Baranya, Szerémség, Bácska, Bánát), júniusban pedig a szerb erők rátörtek a Délvidék népére.

A magyarországi németség (11,6%) a XVIII. századtól alapvetően három csoportra oszlott. A városlakó németekre, a szászokra (Szepesség, Szászföld), és a betelepülő, túlnyomórészt paraszti sorban élő, katolikus svábokra. Az evangélikus szászok döntően polgári: iparos, kereskedő és értelmiségi csoportokból álltak.

A ruszinok (3,4%) – kárpátukránok – Északkelet-Magyarország hegyvidékén alkottak csonka társadalmat, a jobbágyi tömegeik mellett teljes mértékben hiányzott a nemesség és a polgárság. Értelmiségük a görög katolikus papság soraiból került ki.

A XV.-XVI. századtól kelet felől betelepülő, vándor életmódot folytató cigányság számaránya csekély volt a XIX. század elején.

A XVIII. század második felében Galíciából és Lajtán túlról is érkezett zsidóság. Az előbbi főleg szegény, az utóbbi számarányban sokkal kisebb, ám annál gazdagabb csoportokból állt. A magyarországi társadalomból hiányzó pozíciókat foglalták el, elsősorban a kereskedelemben. Kezdettől fogva rokonszenveztek az őket befogadó, liberális magyar vezetőréteggel és hamar megkezdték az asszimilációt. A liberális nemesség már 1848. tavaszán felvetette az emancipáció kérdését, de a márciusban kitörő forradalom miatt elhalasztották. A kérdésre a Szemere kormány tért vissza, és Szegeden a Nemzetgyűlés kimondta a zsidóság emancipációját 1848. július 28-án, de a törvényt a király nem szentesítette. A zsidóság 1848-49-ben kiállt a szabadságharc mellett. Támogatták a hadiipart és ifjaik beálltak honvédnek.

A szabadságharc utáni évek

A szabadságharc leverése után „a nemzetiségek azt kapták jutalmul, amit a magyarok büntetésből” (Pulszky Ferenc), vagyis Bécs autonómia-ígéreteit nem teljesítette. A neoabszolutizmus kiépítése után a nemzetiségek megcsalatva érezték magukat, ugyanis nemcsak szabadságot nem kaptak, de a birodalom keretei között különálló koronatartományokat sem. Még Horvátország, a Szerb Vajdaság és a Temesi Bánság sem rendelkezett belső autonómiával, habár azok valóban különálló részét képezték a birodalomnak (Bécsből, a központi elvárásoknak megfelelően igazgatták a tartományokat). Ennek ellenére a nemzetiségi értelmiség komoly pozíciókat nyert a helyi államigazgatásban, s megszabadult a magyar „konkurenciától”. Az abszolutizmus elnyomó rendszere és a polgárháborús borzalmak emlékei azonban a közeledési szándékot erősítették meg mind a magyar, mind a nemzetiségi vezetők körében. Baráti hangú újságcikkek, nyilatkozatok jelentek meg mindkét részről. Ezek konkrétumokat ugyan nem tartalmaztak, de jelezték a közeledési szándékot.

A magyar emigráció (Teleki László, Klapka György, Kossuth Lajos), havasalföldi, moldvai és szerbiai tárgyalásai és konföderációs tervei (Dunai Egyesült Államok, 1862) Magyarországon elutasításra találtak. A magyarországi politikai elit az 1860-as években ugyanis inkább Béccsel kereste a megegyezés lehetőségeit, míg a hazai nemzetiségek mind kevesebbnek érezték még a konföderációs terveket is, amelyekben a magyar hegemónia fenntartásának eszközét látták.

1867-ben a magyar és az osztrák vezetők megkötötték a kiegyezést, mely hatással volt a nemzetiségekre is. Ebben az évben fogadta el a magyar országgyűlés a zsidó emancipációs törvényt, az izraelita vallás azonban csak 1895-ben vált bevett felekezetté. A csehek trializmus-terve után a horvátokban felmerült a Bécs-Budapest-Zágráb háromközpontú birodalom gondolata, ám az uralkodó az ő törekvéseiket is elutasította. Magyarországgal való kapcsolatukat a horvátok perszonálunióra kívánták redukálni, vagyis függetlenségük elismerését és egyes területek (Fiume, Muraköz) átadását követelték. A magyar országgyűlés ezt elutasította, de hajlandó volt a tartományi különállás elismerésére. Az 1868-ban megkötött horvát kiegyezés Horvátországot elismerte politikai nemzetnek, s beligazgatási autonómiát biztosított a horvátoknak. Az ország élén az uralkodó által kinevezett bán állt, s a szábor 42 képviselőt delegálhatott a magyar országgyűlésbe. Ettől kezdve a magyar kormányokban helyet kapott egy ún. horvát miniszter is. Horvátországot egyesítették a Határőrvidékkel és Szlavóniával, hivatalos nyelve a horvát lett. A horvát autonómia megteremtése a korabeli Európában a nemzetiségi kérdés kezelésének kis számú pozitív példája közé tartozott, teljes megnyugvást mégsem hozott. A nemzetiségi viszonyok rendezése érdekében 1868-ban az országgyűlés megalkotta a nemzetiségi törvényt. A liberális törvény a területi egység és az egy politikai nemzet elvének alapján állva széles körű nyelvhasználatot biztosított az oktatás, a közigazgatás és az igazságszolgáltatás alsó és középső szintjén. Autonómiát nem biztosított, de lehetővé tette nemzetiségi egyesületek és pénzalapok létrehozását. A magyarok és a nemzetiségek viszonya azonban továbbra sem volt felhőtlen, ugyanis továbbra is a magyar maradt az egyetlen hivatalos nyelv, a nemzetiségek nem kaptak kollektív politikai jogokat (pl. nem alakíthattak pártokat), és sok, a törvényben megfogalmazott jog nem érvényesült a gyakorlatban (pl. magyarul válaszolnak a nemzetiségi nyelvű beadványokra).

A XIX. század második felében jelentősen változott a nemzetiségek aránya, mely leginkább a magyarság számarányának növekedésében mutatkozik meg (41%-ról 54,5%-ra). A változásnak három, egymással is összefüggő eleme volt: a természetes szaporulat, a kivándorlás-bevándorlás és az asszimiláció. A fejlettebb középső, zömében magyarok lakta területeken nagyobb mértékű volt a természetes szaporulat. Arányaiban kevesebb magyar vándorolt ki, mint nemzetiségi, a bevándorolt népesség pedig asszimilálódott a többséghez, vagyis a magyarokhoz. Folytatódott a városi német és zsidó lakosság asszimilációja, illetve a nagyvárosba kerülő, gyökereiktől elszakadó emberek beolvadása a városi életet meghatározó etnikumba. A gazdasági folyamatok hatására kialakuló természetes asszimiláció mellett létezett ugyan, de csekély mértékű volt az erőszakos asszimiláció (az 1907-es Lex Apponyi magyar nyelvvizsgát tett kötelezővé 10 éves korban). A korszakban még nem létezett televízió, rádió, az újságokat csak az értelmiség olvasta, az elemi iskolákban anyanyelven folyt a tanítás, az egyházak érintetlenek voltak. A kormányzat így csak a nemzetiségi értelmiségre tudott nyomást gyakorolni azáltal, hogy a nemzetiségi törvény megszegésével akadályozták a nemzetiségi középiskolák működését. Összességében azonban a magyar vezetőréteg sem bővíteni, sem korlátozni nem akarta a nemzetiségek jogait – persze voltak, akik felhívták a figyelmet az erőszakos intézkedések veszélyeire, és voltak, akik harmincmilliós Magyarországról ábrándoztak.

A zsidóság 1867-es egyenjogúsítása után 1895-ben a bevett vallások sorába emelték az izraelita vallást. Mivel a zsidóság gyorsan asszimilálódott, s a gazdaságban fontos pozíciókat töltött be (pl. a kereskedelemben), a magyar vezetőréteg továbbra is nyitott maradt a zsidóság felé. A kedvező légkör és a lehetőségek gyors ütemben növelték a zsidóság bevándorlását Galíciából, akiknek leszármazottai hamarosan megjelentek az értelmiségi – újságíró, színész, orvos, ügyvéd – pályákon is. A bevándorlás következtében a zsidóság létszáma megközelítette az egymillió főt.

A dualizmus korabeli gazdasági fejlődés eredményeként jelentősen megerősödött a nemzetiségi polgárság és értelmiség. A nemzetiségek többre vágytak a nemzetiségi törvénynél, s jó ideig passzív ellenállást folytattak, nem vettek részt a magyar országgyűlés munkájában (társadalmi szerkezetüknél és a magyar választási rendszernél fogva amúgy is a számarányuknál jóval kevesebb képviselővel rendelkeztek). A nemzetiségek elsősorban akkor tiltakoztak, ha oktatási intézményeiket fenyegette veszély. Ám egyre nagyobb hatást gyakorolt rájuk a független Románia és Szerbia politikája, s a ’90-es évektől fokozottabban szálltak síkra jogaik bővítése érdekében.

A századforduló után érlelődtek azok a konfliktusok, amelyek az első világháború alatt a Monarchia széteséséhez vezettek. A nemzetiségi politikusok céljává a háború alatt már egyértelműen saját „nemzetállamok” létrehozása vált. A háborús uszító propaganda reménytelenné tette a különböző etnikumok békés együttélését a Monarchián belül. Az addig jól működő gazdasági egység is kezdett szétesni az erőforrások kimerülése, a hadi gazdálkodás bevezetése miatt. A Monarchia vezetése igen későn, 1918 októberében szembesült a felgyorsuló folyamatokkal, megkísérelte Ausztria-Magyarország föderatív (szövetségi) átalakítását. Ez a tervezet azonban kevésnek bizonyult a nemzetiségeknek és ekkor már tárgyalási alapnak sem tekintették. A háborús összeomlás idején, 1918. október-november folyamán a nemzeti tanácsok kinyilvánították függetlenségüket, ill. csatlakozásukat a környező nemzetállamokhoz.

Harmat Árpád Péter

Forrás: Történelem-Filozófia Nemzetiségek és nemzetiségi kérdés 1800-1914 között Magyarországon

Ajánlja ismerőseinek...