A 19-20. századi Magyarország kulturális értékei,

tudományos eredményei

/készítette: Sásdi Tamás/

A hosszú 19. század

A század első felében jelentkezett Kazinczy Ferenc nyelvújító mozgalmával. Az általa vezetett csoportot hívták neológusoknak, akiknek az ellenfelei az ortológusok voltak. Kazinczy eszméje a fentebb stílus volt, tiltakozott a népieskedés ellen. A nyelvújító harc csúcspontja az 1810-es években volt, amikor az ortológusok kiadták a Mondolat című értekezést, amelyre a válasz Kölcsey Ferenc és Szemere Pál Felelet a Mondolatra című műve volt. Az évtized végére már saját hívei is szembefordultak Kazinczy túlzásaival.

A szépirodalomban a század elején a felvilágosodás volt fölényben, majd teret hódított a romantika. A magyar nemzet Himnuszát Kölcsey Ferenc írta meg 1823-ban, majd a másik legjelentősebb verset, a Szózatot 1836-ban Vörösmarty Mihály vetette papírra. Katona József Bánk bán című munkájával megszületett a nemzeti dráma, Vörösmarty a Zalán futásával megteremtette a nemzeti eposzt. A reformkorban kialakult a magyar regényirodalom is. A legjelentősebb alkotók: Fáy András (Bélteky-ház), Eötvös József (A falu jegyzője). A népiesség az 1840-es években került újra az irodalom középpontjába Arany János és Petőfi Sándor révén. Petőfi radikális hangon szólt, részt vett a szabadságharcban, azonban népszerűségét tájleíró verseinek köszönhette (Az Alföld). A szabadságharc leverésének letargiája is megszólalt a költőknél: Vörösmartytól a Vén cigány, Aranytól a Letészem a lantot érzékelteti a csalódottságot. Ebben az időben tűntek fel a Petőfi-epigonok, akik utánozták a költőt kevesebb sikerrel.

Az önkényuralom idején az egyik legjelentősebb dráma Madách Az ember tragédiája című műve. Ebben a nemzet és az emberiség sorskérdéseire kereste a választ a történelem nagy fordulópontjain keresztül. Petőfivel együtt kezdte pályafutását, majd a dualizmus éveiben lett az elbeszélő irodalom koronázatlan királya Jókai Mór (Az Aranyember, A kőszívű ember fiai). A dualizmus korának másik nagy regényíró alakja Mikszáth Kálmán (Beszterce ostroma). A századfordulón történelmi regényeivel kitűnt Gárdonyi Géza (Egri csillagok). 1908-ban megindult a Nyugat, amely uralta az irodalmi életet. Az első nemzedékhez tartozott Ady Endre, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Móricz Zsigmond,  Juhász Gyula és Tóth Árpád.

A század elején kezdett megindulni a színjátszás. Kezdetben még vándorszínészek járták az országot, majd 1837-ben megalakult a Pesti Magyar Színház. Főbb műfajok voltak a vígjáték, a tragédia és a szentimentális érzékenyjáték. A főbb színészek: Déryné Széppataki Róza, Laborfalvy Róza és Egressy Gábor. A dualizmus korában két nagy színház nyílt meg: 1884-ben az Operaház és 1896-ban a Vígszínház. Az 1890-es években a városi társadalom életében szinte szokássá vált a színházlátogatás. A korszak sztárszínészei Jászai Mari és Blaha Lujza voltak. A „boldog békeidők” alatt kialakult egy kispolgári ízlésvilághoz igazodó szórakoztató műfaj, az operett. Témáját és dallamvilágát a népdalokból merítette. Főbb képviselői Lehár Ferenc, Kálmán Imre és Jacobi Viktor voltak. A századforduló táján jelent meg hazánkban a mozgókép, amelynek intézményét mozinak keresztelte el Heltai Jenő. A világháború kitöréséig Magyarországon 18 játékfilmet forgattak.

A zenében a század elején megjelent a verbunkos, amely a 17-18. századi magyar táncokra és népi kanásztáncra megy vissza. Nem tudta kiszorítani a már meghonosodott egyetemes európai stílusokat, melyeket főleg a katolikus egyházi központok karoltak fel. A 40-es években Erkel Ferenc megteremtette a nemzeti operát Hunyadi László című művével. Ő zenésítette meg Kölcsey Himnuszát és Katona Bánk Bánját. 1875-ben létrejött a Zeneakadémia Liszt Ferenc elnökletével és Erkel igazgatása mellett. Az opera ekkor emelkedett európai színvonalra. A századforduló után Kodály Zoltán és Bartók Béla megalkotta az európai színvonalú 20. századi magyar zenét. A klasszikus mellett kedvelték az emberek a magyar nótát is. A legkedveltebb előadónak Dankó Pista számított.

A művészetben a klasszicizmus volt uralkodó az 1840-es évekig. Egyre inkább előretört itt is a nemzeti érzés. A klasszicista építészet az egyszerűséget és a harmóniát kereste. Fontosabb építészek: Hild József (esztergomi bazilika, egri székesegyház), Zitterbarth Mátyás (Pesti Magyar Színház, Vakok Intézete), Pollack Mihály (Magyar Nemzeti Múzeum). A dualizmus korában a historizmus lett az uralkodó, amely felelevenítette a történeti stílusokat. A legfontosabb alkotók: Ybl Miklós (Operaház), Steindl Imre (Parlament). A századforduló után megjelenik a szecesszió, amelynek legjelesebb képviselője Lechner Ödön (Postatakarékpénztár) és Kós Károly (városmajori iskola).

A festészetben oldódott a klasszicizmus egyeduralma, színre lépett mellette a biedermeier kispolgárias divatja. A század első felében a portréfestészet volt a legnépszerűbb. A legismertebbek: Barabás Miklós (arcképek – Kossuth Lajos), Markó Károly (tájképek – Uborkát tisztító lány) és Borsos József (Nemzetőr). Az önkényuralom idején a legnagyobb sikert Madarász Viktor érte el Hunyadi László siratása című képével. A festészetben is megjelent a historizmus. Legismertebb képviselője, egyben a korszak legnevesebb festője Munkácsy Mihály (Ásító inas, Krisztus Pilátus előtt, Golgota). Mellette történeti témák megfestésével alkotott még Székely Bertalan (Mohácsi vész, Egri nők), Benczúr Gyula (Krisztus az olajfák hegyén). A historizmus egyik legismertebb alkotása Feszty Árpád nevéhez fűződik (A magyarok bejövetele). A historizmussal fordult szembe az impresszionizmus, amelynek legnagyobb hazai festője Szinyei Merse Pál (Majális). A századforduló táján különböző festőiskolák alakultak: Nyolcak, Nagybányai festőiskola, Gödöllői Művésztelep. A századforduló táján a kortárs irányzatok szintézisét nagyon jól alkotta meg Csontváry Kosztka Tivadar (Magányos cédrus).

A század elején nem láthatunk nagyobb fejlődést a szobrászatban. Az épületszobrászat és a síremlékek voltak a meghatározóak, a század elején kiemelkedő alkotót nem lehet megemlíteni. A dualizmus korában a történeti témák domináltak itt is. Kiemelkedő a századforduló egyik legnevesebb alkotása, Fadrusz János kolozsvári Mátyás szobra. A portré- és életképszobrászatban Telcs Ede (Munkácsy Mihály síremléke) és Ligeti Miklós (városligeti Anonymus-szobor).

A társadalomtudományok nagy fejlődésnek indultak a század folyamán. A történelemtudományban tudományos szintre jutott a források feltárása és kiadása, s megszülettek az első nagyobb összefoglalások. A legjelentősebb Katona István 42 kötetes műve, a Historia critica regnum Hungariae. A negyvenes években kezdett publikálni Horváth Mihály, aki már polgári szellemben írt. Ő írta meg először a szabadságharc történetét (Magyarország függetlenségi harczának története). Az ő általa kijelölt irányt folytatta a  Szilágyi Sándor szerkesztette a tízkötetes millenniumi Magyar Történet, amelynek legszínvonalasabb kötetét Marczali Henrik írta. A politikatörténet mellett a társadalom-és a gazdaságtörténet lett a kutatások fő iránya.

A század elején az államismereti irodalomból nőtt ki a statisztika és az országleírás. A legszínvonalasabb statisztikai munka Fényes Elek nevéhez fűződik (Magyarország statistikája). Megkezdődött a közgazdaságtan önállósodása. Legjelesebb képviselők: Berzeviczy Gergely és Kautz Gyula.

Az alkalmazott-és természettudományok iránt e század folyamán nőtt meg az érdeklődés. A század elején a legfejlettebb szintet a matematika érte el. Főbb központja a Műegyetem és a kolozsvári egyetem volt. A legjelesebb képviselők: Kőnig Gyula, Fejér Lipót és Riesz Frigyes. A fizikában Jedlik Ányos (dinamó) és Eötvös Lóránd (torziós inga) alkotott világraszólót. A kémia egyik legjelesebb képviselője Irinyi János volt, aki feltalálta a biztonsági gyufát. A biológiában is megkezdődött a nagy kutatás. Kitaibel Pál leírta az ország növényvilágát, majd megkezdődött az állatvilág számbavétele és az állattan kialakulása. Az orvostudomány is erőteljesen fejlődött. Bugát Pál és Toldy Ferenc elvégezték az orvosi szaknyelv magyarítását. 1847-ben Semmelweis Ignác azonosította a gyermekágyi láz kórokozóját, méltán kapta az „anyák megmentője” címet. A század másik két legjelentősebb orvosa Korányi Frigyes és Hőgyes Endre volt.

A század második felében a műszaki tudományok fejlődtek a legdinamikusabban. Déry Miksa, Bláthy Ottó és Zipernowsky Károly megalkotta a transzformátort, Bánki Donát és Csonka János pedig feltalálta a porlasztót. Kandó Kálmán nevéhez fűződik a vasút villamosítása. Puskás Tivadar a távközlésben alkotott maradandót a telefonközponttal és a telefonhírmondóval.

A Horthy-korszak

A Trianon által megcsonkított ország kulturális életét Klebelsberg Kunó vallás-és közoktatásügyi miniszter szervezte újjá. A tanyai iskoláktól az egyetemekig gondoskodott a képzés korszerűségéről és egységes szervezeti rendjéről. Az elveszett nagyvárosok helyett a szellemi életben a túlzott jelentőségűvé vált Budapest szerepét igyekezett megosztani a megmaradt nagyvárosok kulturális fejlesztésével. Az ország hamarosan talpra állt, és ismét sikeresen kapcsolódott be Európa szellemi életébe.

A művészetek legaktívabb része az irodalom volt, amely esztétikai, erkölcsi és kultúraközvetítő szerepe mellett politikát alakító szerepet is vállalt. Az írók, költők általában tudatosan vállaltak politikai vátesz szerepet. A háború után is megtartotta vezető helyét a Nyugat. 1929-től Babits (Jónás könyve) és Móricz (Rokonok) szerkesztette a folyóiratot. Az első nemzedék továbbra is alkotott: Füst Milán (A feleségem története), Kosztolányi Dezső (Édes Anna, Szeptemberi áhítat), A folyóirat 1920 után számtalan magyar írót fedezett fel: a második nemzedékbe tartozik Szabó Lőrinc (Tücsökzene), Illyés Gyula, Márai Sándor (Egy polgár vallomásai), Németh László, a 30-as években jelenik meg a harmadik nemzedék, amelyet Jékely Zoltán, Weöres Sándor, Ottlik Géza (Iskola a határon), Radnóti Miklós (Járkálj csak halálraítélt) és Szerb Antal (Világirodalom története, A Pendragon legenda) neve fémjelez. A Nyugat mellett jelentős folyóirat volt a Toll Zsolt Béla szerkesztésében, és a Szép Szó, amelyet Ignotus Pál, Fejtő Ferenc és József Attila szerkesztett.

A korszak folyamán jelent meg a népi írók mozgalma, akiknek célja az volt, hogy a szegényparasztság helyzetének bemutatásával felébressze az uralkodó körök lelkiismeretét, s rákényszerítse őket az elkerülhetetlennek tartott változtatásra. Eléggé megosztott tábor volt: szocializmussal rokonszenvező (Illyés Gyula, Darvas József, Veres Péter, szélsőjobboldal felé kacsintgató (Erdélyi József) és polgári demokrata (Kovács Imre, Bibó István) egyaránt megtalálható volt közöttük, míg politikai irányzathoz nem köthető volt harmadik utasként Németh László. Fórumuk először az Előörs, későbbiekben a Válasz című folyóirat volt. Legjelentősebb sorozatuk a Magyarország felfedezése volt, amelyek szociográfiái nagy botrányokat kavartak. A legismertebbek: Szabó Zoltán: Cifra nyomorúság, Kodolányi János: Süllyedő világ, Féja Géza: Viharsarok, Illyés Gyula: Puszták népe és Erdei Ferenc: Futóhomok. Az avantgardizmus a politikai baloldal forradalmi szárnyához kapcsolódott. Legszínvonalasabb képviselője Kassák Lajos volt, ő szerkesztette az irányzat folyóiratait, a Mát és a Munkát. Utóbbi ugyan a marxista szocializmust terjesztette, de mások is publikálhattak, pl. Radnóti, Vas István és József Attila (Kései sirató, Tiszta szívvel). Utóbbi a század legnagyobb magyar szocialista költője, aki a külvárosi nyomor megörökítése és a szocialista munkásmozgalom eszméinek gyakran propagandisztikus hirdetése mellett a modern értelmiségi ember elidegenedettségét, magányosságát és lelki vívódásait is színvonalas költészetté tette. A korszak legjelentősebb irodalmi vitája a népi-urbánus ellentét volt. A népiek (Németh László, Féja, Illyés) a szegényparasztság életkörülményeinek javítását akár a jobb-és baloldallal szövetkezve is végbe akarták vinni, az urbánusok (Ignotus Pál, Zsolt Béla, Fejtő Ferenc) elutasítottak minden jobboldalról jövő törekvést.

A zeneművészet korszakos mércéjét Bartók Béla és Kodály Zoltán neve fémjelzi. Alkotásuk a zeneileg művelt közönség ízlésé alkotta, egyben az iskola ének-és zeneoktatás jövőjét is meghatározta. Rajtuk kívül jelentős zenész volt Hubay Jenő és Dohnányi Ernő. 1922-ben megalapították a Fővárosi Operettszínházat. Itt játszották pl. Lehár Ferenctől A mosoly országát (1930), Kálmán Imrétől a Marica grófnőt (1924), Huszka Jenőtől a Lili bárónőt (1919). Emellett reneszánszát élte a magyar nóta, mintegy 20.000 új dal született. Megjelentek az első világháborús katonadalok (Fiumei kikötőben, Kimegyek a doberdói harctérre) és a hazafias irredenta kesergők (Csíkországi fenyvesekben, Kassa felett). A kor technikai találmányának, a rádiónak köszönhetően megjelent a jazz és a modern tánczene. 1925-től indult meg hazánkban a rendszeres rádióadás.

A képzőművészetben megerősödött a konzervatív és historizáló akadémizmus, illetve az eklektika. A városépítészetben ezt tükrözte a román, gótikus és reneszánsz elemeket vegyítő szegedi Dóm tér (Rerrich Béla), a debreceni Déri Múzeum klasszicizáló barokk épülete (Györgyi Dénes, Münnich Aladár), a városligeti Széchenyi-fürdő neobarokk stílusú átépítése és az 1932-ben épített Lehel téri templom (Möller István). Emellett megjelentek a modern funkcionalista törekvések, amelyek a Bauhaushoz kapcsolódtak. Itt kiemelkednek Molnár Farkas budai villái és Kozma Lajos Lupa-szigeti üdülőháza, valamint a Margit-körúton található Átrium-ház. A szobrászatban a romantikus hősi emlékművek és irredenta szobrok voltak meghatározóak. Innen kiemelkedik az 1921-ben felállított négy égtáj szobrai, melyek közül az Észak Kisfaludi Stróbl Zsigmond munkája. Tovább élt az impresszionista szobrászat Ferenczy Béni és Pátzay Pál munkásságában. A festészetben a történelmi és aktuálpolitikai tematika erősödött meg. Az 1920-as években kiemelkedett a római iskola, amely tartalmilag a vallásosság, formailag az expresszionizmus jellemzett. Legkiemelkedőbb képviselője Aba-Novák Vilmos. Az impresszionista festészet Rippl-Rónai József, Csók István, Berény Róbert, Márffy Ödön, Szőnyi István, Bernáth Aurél és Egry József művészetében élt tovább. Természetesen a képzőművészetekben is megjelent az avantgárd. Ezzel az irányzattal rokonszenvező képzőművészet többsége a munkásmozgalomhoz kötődött. Legismertebb képviselők: Kernstok Károly, Moholy-Nagy László, Derkovits Gyula, Dési Huber István. 1928-ban megalakult a szentendrei művésztelep, ahol Czóbel Béla és Barcsay Jenő alkotott főleg.

A film vált a legnépszerűbb művészeti illetve szórakoztatóipari ággá. Gombamódra szaporodtak a mozik. Az első hangosfilmet 1929-ben mutatták be Magyarországon. Az első magyar hangosfilm a Hyppolit, a lakáj volt. A kor legnagyobb kasszasikere az 1934-es Meseautó volt. A legnépszerűbb színészek Kabos Gyula, Jávor Pál, Csortos Gyula, Páger Antal, Tolnay Klári és Karády Katalin voltak.

A tudományokban is sok eredmény született. A társadalomtudományokban kiemelt hely illette meg a történelemtudományt. A korszak átfogó történelmi munkája volt Hóman Bálint – Szekfű Gyula Magyar történet című szintézise. Rajtuk kívül kiemelkedik az új módszereket és eredményeket hozó társadalomtörténész Hajnal István, a gazdaság-és jogtörténész Eckhardt Ferenc, a művelődéstörténeti orientációjú Domanovszky Sándor, a parasztság társadalomtörténetét kutató Szabó István, a településtörténeti kutatásukat szorgalmazó, sokoldalú Mályusz Elemér és a történeti segédtudományok mestere, Szentpétery Imre. A régészetben Alföldi András, a néprajztudományban Györffy István alkotott kiemelkedőt.

Az irodalomtörténet iskolateremtő egyéniségei Horváth János és Kerényi Károly, de megemlíthetjük Benedek Marcell, Gyergyai Albert, Komlós Aladár és Schöpflin Aladár nevét is. A pszichológiában Ferenczi Sándor és Szondi Lipót, a pedagógiában Karácsony Sándor alkotott maradandót. A filozófusok közül kiemelkedik a történetfilozófiával, művelődéstörténettel és gyakorlati művelődéspolitikával foglalkozó Korniss Gyula, valamint a marxista filozófusok közül Lukács György és Révai József.

A természettudományok körében is számos iskolateremtő egyéniség található, többségük külföldön lett híres. A matematikában Fejér Lipót, Riesz Frigyes, a geometriában Kerékgyártó Béla emelkedik ki. Az elméleti fizika terén Ortvay Rudolf, a gyakorlatiban Bay Zoltán, a csillagászatban Fényi Gyula nevét kell megemlíteni. A vegyészek közül Polányi Mihály külföldön lett világhírű, fia, János Nobel-díjas lett. Hevesy György is külföldön folytatott kutatásaiért kapott Nobel-díjat. Itthon Ilosvay Lajos, Szebellédy László, Winkler Lajos és Zemplén Géza emelkedtek ki. A biológia és az orvostudomány terén Szent-Györgyi Albert itthoni kutatásaiért kapott Nobel-díjat. Az orvostudományban ifj. Bókay János a gyermekgyógyászatban, Jeney Endre a közegészségtanban, Korányi Sándor a vesekórtanban, Sántha Kálmán az idegsebészetben, Marek József az állatorvos-tudományban volt jelentős.

A műszaki tudományban alkotók többsége külföldön tevékenykedett. A legjelentősebbek: Galamb József (Ford T-modell), Mihály Dénes (TV készülék), Goldmark C. Péter (színes TV, mikrobarázdás hanglemez, elektronikus képfelvevő), Kármán Tódor („a hangsebességen felüli repülés atyja”), Szilárd Leó és Teller Ede (nukleáris energia).

A népi demokrácia szellemi élete (1945-48):

A második világháború után hatalmas volt a veszteség. A korabeli Magyar mártír írók antológiája 77 íróra emlékezett. Elpusztult többek között Radnóti Miklós és Szerb Antal. Az irodalmi élet meghatározó személyiségei az előző korszak képviselői maradtak, Illyés Gyula, Németh László, Márai Sándor, Kassák Lajos, Weöres Sándor. A Nyugat megszűnt, utódja először a Magyarok lett, amely Debrecenben jelent meg. Eszménye a polgári humanizmus és klasszikus nyugatos modernség volt. A szerzők között feltűnt a Nyugat nemzedékeiből Füst Milán, Illyés Gyula, Szabó Lőrinc, Márai Sándor, Weöres Sándor és Vas István. A negyedik nemzedéknek tekinthető fiatalabbak a Lengyel Balázs szerkesztette Újholdban kezdtek publikálni (Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes, Ottlik Géza, Örkény István, Mándy Iván, Szabó Magda). A népi írók változatlanul képviseltették magukat, 1946-ban újraindították a Választ. Az urbánusok a Kortárs című folyóirat körül tömörültek. Az avantgárd törekvések természetesen Kassák Lajos által éledtek újjá, a fórumuk ezúttal az Alkotás volt. Képviseltette magát a kommunista irodalom is, amelynek fóruma a Vértes György szerkesztette Forum volt. A köztudatba ekkor robbant be Nagy László és Juhász Ferenc. A korszak egyik legjelentősebb epikai műve Németh László Iszony című munkája, amelyet az élet, illetve az emberi kapcsolatok kortól és időtől függetlenül nagy kérdései ihlették. A másik nagy mű Déry Tibortól A befejezetlen mondat, amely a magyar nagypolgárság és munkásság szembenállásán keresztül, a realizmus hagyományos eszközeivel ábrázolta a két világháború közötti magyar társadalom ellentmondásait. A nagy veszteségek ellenére az irodalom alaphangja a bizakodás, derű és optimizmus volt.

A filmművészet is gyorsan talpra állt. Kiemelkedő alkotás a Radványi Géza rendezte Valahol Európában című alkotás, valamint Bán Frigyes rendezésében készült Talpalatnyi föld, valamint az Emberek a havason. A jelesebb színészek Soós Imre, Szirtes Ádám, Makláry Zoltán, Mészáros Ági és Horváth Teri voltak.

A zeneművészetet óriási veszteségként érte Bartók halála. Dohnányit háborús bűnösnek tekintették, aki emiatt emigrált. Kodály egyedül maradt. Mellette Bárdos Lajos, Weiner Leó, Lajtha László, Kadosa Pál, Szervánszky Endre és Farkas Ferenc zenéltek.

A képzőművészetben a Gresham-asztaltársaság jutott vezető szerephez Bernáth Aurél és Pátzay Pál vezetésével, Berény Róbert, Szőnyi István és Ferenczy Béni részvételével. A modernebb irányzatokat az Európai Iskola fogta össze. Ide kapcsolódott Korniss Dezső, Barcsay Jenő, Czóbel Béla, Márffy Ödön és Martyn Ferenc.

Az ötvenes évek:

A kommunista fordulat után a kultúra is az irányításuk alá került, mindent államosítottak. A szellemi életet mennyiségileg javulás, minőségileg romlás jellemezte. A szocialista kulturális forradalom irányítója Révai József volt, aki harcot hirdetett a polgári irányzatok, az avantgárd és a népi mozgalom ellen, az egyetlen elfogadható stílus a szocialista realizmus lett. Adminisztratív intézkedésekkel megszüntették a másik irányzat folyóiratait. Egyedül a Király István szerkesztette Csillag maradt meg, mellette az Illés Béla szerkesztette Irodalmi Újság volt az irodalompolitikai csaták terepe. A klasszikus magyar irodalomból több művet betiltottak (pl. Madách Ember tragédiáját). A rendszer miatt nyugatra menekült Márai Sándor. Az itthon maradtak közül sokan nem jelenhettek meg, illetve bujkáltak. A korszakot Illyés Gyula 1950-ben írt Egy mondat a zsarnokságról című verse jellemzi leginkább, ezt csak 1956-ban jelent meg.

A zenében kantáták, indulók, a szovjet dalokból átköltött mai tárgyú operettek domináltak. A képzőművészetben megszüntették az Európai Iskolát, a posztnagybányai iskolát lebutították. A színházak a sorozatban bemutatott szovjet darabok sémájára szabott osztályharcos, békeharcos műveket játszottak. A filmek közül több közönségsiker akadt. Fergeteges közönségsikert arattak a hamis pátoszú, romantikus történelmi filmek (Erkel, Semmelweis, Föltámadott a tenger, Rákóczi hadnagya) és a zenés vígjátékok (Mágnás Miska, Állami Áruház). Ezekben a legkiválóbb színészek játszottak (Latabár Kálmán, Gózon Gyula, Kiss Manyi), a legjobb rendezők irányításával (Keleti Márton, Bán Frigyes, Várkonyi Zoltán).

Sztálin halála, és Nagy Imre kormányra kerülése után visszaszoríthatatlan erővel tört fel a szellemi életben mindenütt a normális értékrend helyreállításának, a gondolkodási és véleménynyilvánítási szabadság visszaszerzésének igénye. Tágultak a publikálási lehetőségek, új kiadók és lapok alakultak (Művelt nép, Új hang), sorra visszatérhettek az irodalomba az egykori Nyugat, Válasz és Újhold költői, írói. A valóság, az igazság és az őszinteség lett 1953-56 között a mérce. A prózában megjelent az Emberavatás című antológiáról elnevezett elbeszélő nemzedék az igazmondó realizmus igényével (Sánta Ferenc, Csurka István, Moldova György). Éles riportokban talált vissza a valósághoz Sarkadi, Cseres, Örkény István, Karinthy Ferenc. Déry Tibor feszült elbeszélésekben (Niki, Szerelem) érzékeltette a kor feszültségét.

Végre megjelenhetett Németh Lászlótól az Égető Eszter és a Galilei. Újra színpadra kerülhetett az Ember tragédiája. A zenében a kor drámaisága hatotta át Kodály Zrínyi-szózatát. A filmművészetben tehetséges rendezők szüntették meg a sematizmust (Fábri Zoltán: Körhinta, Hannibal tanár úr, Makk Károly: Liliomfi, A 9-es kórterem), és a megújult régiektől is (Várkonyi Zoltán) igényes filmek születtek. A képzőművészetben az őszinteség és eredetiség jegyében megújítóként lépett fel Kondor Béla, Csernus Tibor, Ország Lili.

Kádár-korszak:

A kultúra Aczél György kezében volt, aki a 3T elvét vallotta, az alkotók bekerülhettek a támogatott, tűrt és tiltott kategóriákba.

Az irodalmi élet legtekintélyesebb és legbefolyásosabb tábora a népi írók továbbélő mozgalma maradt. Az első generáció tovább élt, mellettük alkotott Sarkadi Imre (Oszlopos Simeon), Csoóri Sándor. A határon túli szerzők közül Sütő András (Anyám könnyű álmot ígér) sorolható ide. Folyóirataik a szegedi Tiszatáj, a debreceni Alföld és a kecskeméti Forrás voltak. A Nyugat utolsó nemzedékéből Weöres Sándor (Tűzkút), Vas István, Ottlik Géza alkotott. Az újholdasok közül Pilinszky költészete magaslott ki (Harmadnapon). Az újholdasok tanítványa volt Tandori Dezső, aki a 60-as években tűnt fel elvont összefüggéseket kifejező és a hagyományos stílusformák mellett nyelven kívüli jeleket is alkalmazó költészetével. Kassák végre elismert alkotóegyéniség lett, Kossuth-díjat is kapott. Déry Tibornak a börtönből való kiszabadulása után megváltozott a stílusa: a realista ábrázolást a parabolikus kifejezésmód váltotta fel (G. A. úr X-ben, Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról). Örkény István 1960-tól abszurd egyperceseivel, valamint groteszk-ironikus drámai paraboláival allegóriáival (Tóték, Pisti a vérzivatarban) jelentkezett. Az 1970-es években esztétikai és művészetfilozófiai szempontból egyaránt új törekvések jelentek meg az irodalomban. Képviselőik 1945 után születtek, 1956-ban is gyerekek voltak. Ők már a posztmodern képviselői. Kiemelkedik Esterházy Péter szatirikus és groteszk elemekben bővelkedő Termelési regényével és Nádas Péter Egy családregény vége című prózájával.

A képzőművészetben is hasonló felpezsdülés látható. Sok öreg megújult. Barcsay Jenő, Korniss Dezső és Kondor Béla tovább alkotott. Az építészetet a paneltechnológián alapuló, egymástól megkülönböztethetetlen blokkházakból álló lakótelepek sorozatgyártása jellemezte. A korszak legnevesebb építésze Makovecz Imre. Itt is megjelent  a posztmodern.

A zeneművészetben Szervánszky Endre, Petrovics Emil, Szokolay Sándor és Kocsis Zoltán volt mérvadó. A populáris zenében az operett, a cigányzene és a magyar nóta továbbra is megőrizte népszerűségét. Megjelent egy új könnyűzenei műfaj, a beat. Az első zenekarok az Illés, a Metro és az Omega voltak. A rádióban is helyet kapott a modern könnyűzene, a Szabad Európa Rádióban Cseke László vezette a műsort. A népzene, a rock és az opera vegyítésével jött létre az első magyar rockopera, az István a király 1983-ban.

A filmgyártásnak is külön szerepe volt. Feltűnt Jancsó Miklós, Huszárik Zoltán és Szabó István. Utóbbi 1982-ben a legjobb külföldi filmnek járó Oscar-díjat kapta Mephisto című filmjéért. A korszak egyik legemlékezetesebb filmje a Bacsó Péter rendezte A tanú, amely a korai 50-es évekről szól. A színészek közül kiemelkedik Kállai Ferenc, Latinovics Zoltán, Garas Dezső, Huszti Péter, Ruttkai Éva, Psota Irén és Töröcsik Mari.

készítette: Sásdi Tamás

Felhasznált irodalom:

• Gergely András (szerk.): Magyarország története a 19. században. Osiris Kiadó, 2003.
• Galli Katalin: A könyv története II. 1500-tól a 20. század közepéig. Hatágú Síp Alapítvány, 2005.
• Salamon Konrád: Magyar történelem 1914-1990. Nemzeti Tankönyvkiadó, 2004.
• Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Osiris Kiadó, 2005.
• Gergely Jenő – Izsák Lajos – Pölöskei Ferenc (szerk.): 20. századi magyar történelem. Korona Kiadó, 1997

Ajánlja ismerőseinek...