Magyarország a napóleoni háborúk korában (1790-1825)

/készítette: Sásdi Tamás/

II. József öröksége:

II. József (1780-1790) a „kalapos király”, vagy a „felvilágosult zsarnok” nevekkel vonult be a magyar történelembe, nem véletlenül. Kalapos királynak hívtuk, hisz nem koronáztatta meg magát a magyar rendekkel. Erre azonban fontos oka volt: nem akart koronázási esküt tenni, mert már trónra lépésekor tudta, hogy úgysem nem fogja betartani a magyar rendek felé teendő ígéreteit. Abszolutizmust akart, vagyis a nemesség összehívása nélkül rendeletekkel kívánt kormányozni. Zsarnok volt tehát, ám mégis felvilágosult. Rendeletei nagy része a felvilágosodás jegyeit hordozta, hiszen a felvilágosult abszolutizmus lényege, hogy az uralkodó abszolutisztikus eszközökkel - vagyis a rendi gyűlések összehívása nélkül - rendeletekkel uralkodik, melynek során a felvilágosodás jegyeit magán viselő, modernizációt szolgáló, és a fejlettebb nyugati hatalmak gazdaságának utolérését célzó reformokat vezet be országaiban.

Uralkodása - a Jozefinizmus több pozitív hatása ellenére - mégis sikertelen volt. Magyarországon ugyanis a szűk Jozefinista réteg mellett lényeges többséget alkottak azon nemesek, akiket vérig sértett a nemesség teljes mellőzése a kormányzásban, a vármegyerendszer diktatórikus megszüntetése, a nemesi adózás terve, és a német nyelv tervezett bevezetése. A birodalom belső és külső válságok miatt 1789-re az összeomlás szélére került. A külső gondok közt kiemelkedő volt a II. Katalinnal szövetségben a török ellen indított felesleges és sikertelen háború, melyhez a megyék nem voltak hajlandóak semmilyen támogatást megadni (sem újoncot, sem adót, sem terményt) az országgyűlés összehívása és a rendi jogok helyreállítása nélkül.

Ugyancsak a válság elmélyülését okozta, hogy Dél-Németalföld fellázadt a Habsburg uralom ellen, és Belgium néven kikiáltotta függetlenségét. A birodalom belső problémái közt a legfontosabb, a magyar ellenállási mozgalom kialakulása volt. A nyelvrendelet után ugyanis a magyar nemesség eleinte még csak a külsőségek terén fejezte ki rosszallását, amikor divattá tette a magyar ruha és nyelv tüntetőleges használatát, később azonban konkrét lépésekre szánta el magát. A II. Józseffel szembe helyezkedő nemesek közül Széchenyi Ferenc Belgiumban, Orczy József Berlinben, Podmaniczky József pedig Londonban kísérelte meg Habsburg ellenes támogatók szövetségre hívását. Ezután megalakult a Tokaji Borkereskedelmi Társaság fedőnévvel működő szervezet, mely levelezésbe kezdett II. Frigyes Vilmos miniszterével, a Weimari hercegnek falajánlandó magyar korona ügyében. A nemesek terve ugyanis az volt, hogy porosz segítséggel űzzék el trónjukról Józsefet, mely trónt a magyar rendi jogokat tiszteletben tartó porosz királyi családnak engednének át. Azonban a szervezkedés végül nem bontakozott ki, mert 1790 elején II. József váratlanul meghalt. Halála előtt – a türelmi- és a jobbágyrendelet kivételével – az összes rendeletét visszavonta.

A hatalmat II. József öccse, a toscanai nagyhercegség élén álló II. Lipót (1790-1792) vette át. Lipót azonnal nekilátott a válság elhárításának: elismerte Belgiumot, kivonva szorongatott katonáit, lezárta az értelmetlen török háborút (Szisztovoi béke: 1791) majd megegyezett  a poroszokkal is a reichenbachi találkozón. Az egyezség szerint ígéretet tett arra, hogy nem terjeszkedik tovább a Balkánon, ha Poroszország sem támogatja tovább a magyar ellenállást. A külpolitikai döntések után nekilátott a magyarok megzabolázásának is. Eleinte engedményekre kényszerült az 1790-es országgyűlésen: magyar korona Budára vitele, nádorválasztás engedélyezése, adó és újoncmegajánlás jogának országgyűlés kezébe való visszahelyezése, rendeleti kormányzás beszüntetése. Később viszont besúgó hálózatot épített ki, melyet átvett utódja I. Ferenc (1792-1825) is.

Politikai irányzatok:

1790 március közepére már az örökös tartományokban is széles körű rendi szervezkedés bontakozott ki. A cseh, a galíciai, a lombardiai, a stájer és a tiroli rendek a magyar rendi ellenállás sikerén bátorodtak fel. Azonban nem léptek fel közösen és a magyarokkal sem építettek ki semmilyen kapcsolatot. Így II. Lipótnak 1790 nyarára sikerült megbékítenie a rendeket, és ezzel biztosítani uralmát. A magyar nemesi mozgalom önbizalmát növelte, hogy a vármegyei ellenállásnak jelentékeny szerepe volt a rendszer megdöntésében. A szervezkedést a vármegyei vezetőréteg irányította, céljuk az ősi szabadság visszaállítása, azaz a nemesi kiváltságok helyreállítása volt. Mivel az uralkodó idegen dinasztia sarja volt, ráadásul politikája a közélet elnémetesítésével kapcsolódott össze, a magyar nemesi mozgalom külsőségeiben is sokkal látványosabban fejezte ki a Béccsel való szembenállását. Míg a hivatalokban és a vármegyékben a latin nyelvű ügyintézés állt helyre, megerősödött a magyar nyelv nyilvános használata, felújult a század eleji magyar nemesi ruhaviselet divatja, felelevenítették a kuruc hagyományokat, sőt a hun-magyar eredetmítoszt is, és mindez éles németellenességgel párosult.

A magyar nemesi mozgalom politikai programját 1790 tavaszán ócsai Balogh Péter, a Hétszemélyes Tábla bírája fogalmazta meg. Programjában a rousseau-i társadalmi szerződés újjáalakítását követelte. Egy olyan alkotmányos berendezkedést gondolt ki, ahol a fejedelemmel szerződő nép helyét a köznemesi csoport foglalja el. Értékes részelemei (pl. az ortodox egyház törvényes befogadása, a hivatalok elosztásánál a felekezeti szempont mellőzése) ellenére ez a terv a nemesi hegemónia jegyében született, és támogatói kevésbé titkolták, hogy "a rendek nem adhatják beleegyezésüket a parasztság állapotának megváltoztatására". Ahol a központi hatalommal szemben kellett teret nyerni, jól jött a népszuverenitás gondolata, de amikor a jobbágyok feletti uralom jogcímerére kerestek indoklást, újra előbukkant az isteni világrendre vonatkozó sokezeréves hivatkozás. A program szerint a népnek jogában áll II. Lipót megkoronázását feltételekhez, az új koronázási hitlevélre teendő eskühöz kötni.

A tervezet a Monarchia keretein belül jelölte ki az Erdéllyel egyesítendő Magyarország jövőjét, a hatalmat ugyanakkor lényegében a vármegyei nemes vezetőrétegeknek, a rendi országgyűlésnek, illetve az általuk választott rendi szenátusnak juttatta volna. A nemesi mozgalom vezetői a cél érdekében a megyékben nemesi bandériumokat szerveztek, sőt sikerült a magyar ezredek egy részének tisztikarát is megnyerniük. A nemesi mozgalom a felvilágosult abszolutizmus felszámolására koncentrált, azaz hagyományos rendi követeléseket tartalmazott. Színre lépett egy olyan csoport is, melynek tagjai szintén nemesek voltak, de magukévá tették a felvilágosodás eszmevilágát és azt a rendiség megújítására kívánták felhasználni. Legbefolyásosabb képviselője Forgách Miklós gróf, Skerlecz Miklós, Vay Miklós és Balog Péter volt, de közéjük tartozott Széchényi Ferenc gróf, Batthyány Alajos gróf és Berzeviczy Gergely is. Mintaképük az angol alkotmányos monarchia volt, az országot az angolhoz hasonló békés és fokozatos fejlődés útjára kívánták vezetni. A társadalmi átalakulásnak a francia forradalom kínálta erőszakos utat viszont elvetették. Céljaikat eleinte a nemesi mozgalom erejére támaszkodva, a későbbiekben az uralkodó és a rendek közötti kompromisszum keretei között kívánták megvalósítani. Közjogi elképzeléseiket részletesen kimunkálták, míg a társadalmi reform kérdéseiről általánosságban és óvatosan fogalmaztak. Skerlecz több szabadságot adott volna a jobbágyoknak, Vay pedig meghívatta volna a jobbágyfalvak előljáróit a megyegyűlésekre. Fontosabb reformjavaslatokkal azonban azok léptek fel, akik a nemesi mozgalomra csak csekély hatással bírtak: Batthyány Alajos a nem nemeseket birtokszerzési és hivatalviselési joggal kívánta felruházni, és javasolta, hogy a nemesség is vállaljon részt az adófizetésből.

A felvilágosult rendiség képviselőinek a törekvései alapjában véve a születésből fakadó egyenlőtlenség, a rendi különbségtevés világában maradtak, s céljuk a rendiség korszerűsítése volt. Néhányan viszont olyan társadalmi berendezkedést sürgettek, amelynek a szabad és egyenlőnek született ember az alapja. A francia forradalmat Batsányi János ebből a szemszögből üdvözölte (A franciaországi változásokra). Koppi Károly és Hajnóczy József kéziratban terjesztett röpiratai a francia példát követve összegezték a rendek számára a teendőket. Hittek benne, hogy a nemesi mozgalom rávehető a reformokra. Koppi valamennyi kiváltság eltörlésére szólított, míg Hajnóczy alkalmazkodott a rendi, nemesi elképzelésekhez, s csak néhány sürgető társadalmi reformot jelölt meg, amelyek a feudalizmus alappilléreit vették célba. A nemességet arra bíztatta, fogadja el a közteherviselést, a jobbágyoknak lehetővé kívánta tenni, hogy örökváltság útján, illetve a nem nemesek birtokszerzése korlátozásával birtokossá válhassanak, végül pedig azt javasolta, hogy politikai jogokkal csak a földbirtokosok rendelkezhessenek. 1790 első felében a politika fórumait a nemesi mozgalom uralta. A felvilágosult rendiség képviselői és Hajnóczyék a rendeket kívánták kibontakozási javaslataikkal befolyásuk alá vonni. Lipót és hívei defenzívába szorultak és az uralkodó 1790 júniusára Budára összehívta az országgyűlést.

Az 1790-91. évi országgyűlés:

Az 1790. június elején összeülő diétát kezdetben a nemesi mozgalom híveinek túlsúlya jellemezte, míg az udvar érdekeit legfeljebb a főpapság és a főurak egy része képviselte. Az alsótáblai követek megfogalmazták, hogy nem távoznak egy új alkotmány elfogadásáig, ugyanakkor arról is határoztak, hogy a nem nemesek ismét nem viselhetnek közhivatalt. A rendek hozzáláttak az új koronázási hitlevél ls a koronázás előtti törvénycikkek kidolgozásához. Mindezek az alkotmány alapjait voltak hivatva lefektetni. A diplomatervezet a szűkebb Magyarország, Erdély és a Katonai Határőrvidék egyesítésével helyreállította volna a magyar korona országainak egységét, megerősítette volna a nemesi kiváltságokat, a magyar nyelvet téve hivatalos nyelvvé. A tervezet az országgyűlésnek felelős Nemzeti Tanács hatáskörébe utalta a pénz-és hadügy felügyeletét, általában véve valósággal gúzsba kötötte volna az uralkodó kezét. A rendek szerették volna, hogy az új alkotmány megtartását II. Frigyes Vilmos is szavatolja, de ez nem vált valóra, mivel Lipót és a porosz király megegyezett egymással.

A rendek az egyezmény hírére tompítottak a hitlevéltervezet szövegén, majd miután Lipót ezt is visszautasította, lemondtak új hitlevél szövegezéséről, illetve a sérelmeknek a koronázás előtti orvoslásáról. A koronázásra 11.15-én került sor Pozsonyban, három nappal korábban pedig Lipót negyedik fiát, Sándor Lipótot nádorrá választották. Lipót csak a magyar főméltóságok ellenvetései nyomán állt el attól, hogy a diétát a koronázás után feloszlassa. A királyi előterjesztések (propositiones) a rendi intézmények, a diéta, a megyék, az igazságszolgáltatás reformját, a nem nemesek érdekét szolgáló törvények kidolgozását sürgették a diétától. Lipótnak sikerült a rendeket alapvető követeléseik feladására kényszerítenie, s ha bizonyos kérdésekben engedett is, a létrejött kompromisszum kereteit elsősorban az ő érdekei jelölték ki.

A kölcsönös kompromisszum jegyében született törvényeket Lipót 1791 márciusában szentesítette. Ezek a törvények az udvar számára is elfogadhatóak voltak. Kimondták, hogy Magyarország "szabad ... Független", "tulajdon törvényei szerint ... kormányzandó ország" (1791/10. tc.). Szabályozták a végrehajtó hatalom gyakorlását (12 és 14. tc). Megerősítették, hogy az országgyűlés legalább 3 évente összehívandó, ennek jogkörébe tartozik az adó megállapítása, az újonc-és hadisegély megajánlása, és ezeket a sérelmeket is orvosolni kell (13 és 19. tc.). Részben az udvar, részben a latin hivatali nyelv mellett kardoskodó horvát követek ellenállása miatt a rendeknek csak annak a törvénybe iktatását sikerült elérniük, hogy a magyar nyelv a felsőbb oktatásban rendkívüli tárgy legyen, az ügyeket pedig a kormányhatóságok latinul intézzék (16. tc.) A protestánsok egyenjogúsításának kérdésében a diéta arra kényszerült, hogy az uralkodót kérje fel döntőbírónak. A protestánsokról szóló 26-os tc. megőrizte a katolikus vallás államvallás jellegét, több kérdésben nem a viszonosság alapján rendelkezett, s a Helytartótanács évtizedekig részrehajlóan járt el a végrehajtása során. Egészében véve azonban a tövény közel egyenjogúvá tette a két protestáns egyházat a katolikussal, ugyanakkor végleg elhárította az akadályokat, amelyek e három vallás követőit elzárták a közhivatalok betöltésétől.

A törvények egy másik csoportja az uralkodó kezdeményezésével, a felvilágosult rendiség híveinek abszolút támogatásával valósult meg. Ideiglenes érvénnyel törvénybe foglalták Mária Terézia úrbéri és II. József a jobbágyok szabad költözését lehetővé tevő rendeletét (35. tc.), lehetővé tették, hogy a nem nemes is fellebbezhessen a perében hozott halálos vagy más súlyos ítélettel szemben (43. tc.), és eltörölték a kínvallatás alkalmazását (42. tc.).

Az operátumok

Az 1790/91-es országgyűlés 9 országos bizottságot (regnicolaris deputatio) nevezett ki azzal a feladattal, hogy a függőben maradt kérdésekben dolgozzanak ki törvényjavaslatokat (67. tc.). Így minden megyében alakulhatott adóügyi, pénzügyi, kereskedelmi, közigazgatási, egyházügyi, bányaügyi, tudományos, úrbéri és külpolitikai bizottság. Megindultak a rendszeres bizottsági munkálatok. A bizottságok először 1791 augusztusában ültek össze és 1792-93 fordulóján végeztek feladataikkal. A deputációk élén a zászlósurak vagy arisztokraták álltak, tagjaik az országgyűlés résztvevői közül kerültek ki, a munkát az udvar szempontjainak megfelelően a nádor és az erdélyi kormányzó hangolta össze. A feladatokat a törvény rögzítette: a kompromisszumos szövegezés igyekezett kizárni, hogy akár az uralkodó, akár a rendek alapvető érdekeibe vágó javaslatok szülessenek. A bizottságoknak mégis volt némi mozgásterük. Munkájukat kezdetben széles körű érdeklődés kísérte. A bizottságok munkáját több irányból is igyekeztek befolyásolni. II. Lipót korszerű reformokat várt tőlük, amelyek javítják a nem nemesek helyzetét és rontják a rendiség pozícióit. A vármegyei vezetőréteg viszont attól tartott, hogy a deputációk II. József intézkedéseit fogják visszacsempészni, ezért a megyék újra és újra követelték, hogy a munka alapkoncepcióját tegyék közzé, illetve a munkálatokat (operátumokat) elkészültük után terjesszék a megyék elé. A felvilágosult nemesi reformerek érdemi reformokra törekedtek, akár az udvar, akár a rendek érdekeinek rovására is.

A munka sok száz törvényjavaslatban öltött testet. Bár számos lényeges kérdéssel nem foglalkozhattak, a körülményekhez képest átfogó munkát végeztek. Fő feladatukat abban látták, hogy törvénybe foglalják a rendi alkotmányosság intézményeit és normáit. Ugyanakkor arra törekedtek, hogy a törvények, a szokásjog, a királyi rendeletek egymásnak ellentmondó intézkedéseit rendszerbe foglalják, egységesítsenek, ésszerűsítsenek, és az intézményekben növeljék a szakszerűséget. A bizottságok közül a kereskedelmi részleg végezte a legkiemelkedőbb munkát gróf Forgách Miklós elnöklete alatt. A bizottság két fő javaslattevője gróf Podmaniczky József és Skerlecz Miklós voltak. Javaslataik az agrártermelés-és kivitel korszerűsítését, a belső piac, a hazai ipar fejlesztését tűzték ki célul, azzal együtt, hogy Magyarországot miként kell emancipálni alárendelt helyzetéből, és Ausztriát egyenjogú gazdasági partnerré emelni. Mire azonban e bizottságok 1793 elejére munkálataikkal elkészültek, a politikai és nemzetközi helyzet megváltozott. 1792.03.01-én II. Lipót meghalt, akit I. Ferenc követett a trónon. Ferenc más személyiség volt mint elődei. Már II. Józsefnek is feltűnt, hogy Ferenc mennyire eltér kortársaitól: egykedvű, közönyös ember, hiányzik belőle az uralkodás, de még a környezete iránti érdeklődés is, egyszerűen nincs benne semmi ambíció. Pedáns bürokrata volt, a hatalmat nem adta ki a kezéből, de mindig kellett valaki, akinek tanácsait szó szerint követte: először nevelője, Colloredo gróf, majd tanára, Schloissnigg báró, majd Vogel, Thugut és Kolowrat követték egymást, végül a korszak legjelentősebb figurája, Metternich.

A magyar jakobinus mozgalom

Lipót fontosnak tartotta, hogy országaiban a rendi kereteken kívül álló nem nemeseket országgyűlési képviselethez juttassa, amellyel tovább gyengítette volna a rendiséget is. Megvalósítását felülről és titokban szervezett kérvényező akciókra támaszkodva képzelte el. Magyarországon sajnos az akció nem indult el, közbeszólt Lipót halála. Ferenc ellenezte az újításokat, tanácsadói a forradalom, sőt a felvilágosodás elvi ellenségei voltak, visszaszorították II. József és II. Lipót embereit, felszámolták kezdeményezéseiket. A franciákkal vívott háború miatt viszont az uralkodó rászorult a rendek támogatására. Ugyanakkor a rendek körében is egyre több híve lett annak, hogy az udvar mögött sorakozzanak fel. Ennek jegyében került sor az 1792 május-júniusban lezajló országgyűlésre. Az országgyűlésen Ferenc számos gesztussal jelezte, hogy tiszteletben tartja a nemesi alkotmányt, és ennek egyértelmű jele volt, hogy feloszlatta az apja által létrehozott Illír Udvari Kancelláriát. Majd örömmel tapasztalta, hogy a francia forradalmat a rendek is ellenszenvvel fogadták, ezért a diéta 5000 újoncot, 1000 lovat és 4 millió forintot szavazott meg a Párizs elleni háborúra.

A francia háborúk polarizálták a politikai életet. Egyfelől erősödött az udvar és a rendek többsége között a status quo megőrzése jegyében létrejött összefogás, másfelől szorosabb kapcsolatok alakultak ki a nemesi ellenzékiek, rendi reformerek és radikális értelmiségiek között. A legnagyobb városokban olvasókörök alakultak, amelyekben a közös nevező a francia forradalom iránti szimpátia és az itthoni változtatás igénye volt. A vármegyei vezetőréteg növekvő része is elégedetlen volt: a háború nem volt népszerű, s több udvari intézkedés is azt a hitet keltette bennük, hogy Bécsben nem akarják magukat az 1791-92-es kompromisszumhoz tartani, hanem az abszolutizmushoz térnének vissza. 1794 elejére elég sok elégedetlenkedő volt az országban, amelynek a következménye egy titkos szervezkedés és egy Habsburg-ellenes szervezkedés terve volt. Ez volt a jakobinus mozgalom, holott a résztvevők többsége a Gironde-dal rokonszenvezett, vagy az alkotmányos királyság híve volt. Követeléseiknek megfogalmazásában jelentős szerep jutott Hajnóczy Józsefnek, azonban a program megfogalmazása, a szervezkedés megindítása, és kereteinek kialakítása Martinovics Ignác érdeme volt.

Martinovics Ignác

Martinovics Ignác pesti kispolgári családba született, ám apja halála után ferences rendi szerzetes lett belőle. A szerzetesi rend tagjaként bölcsészetet és teológiát tanult az egyetemen, és szerzett doktorátust. Később, 1781-ben ezredlelkész lett Bukovinában. Itt ismerkedett meg egy lengyel arisztokratával, akivel szinte baráti kapcsolatokat alakított ki. A gazdag főúr magával vitte Martinovicsot egy Nyugat-európai körutazásra. Ennek során jutott el 1782-ben Párizsba. Később a lembergi egyetem tanára lett, ám közben politikai pályára és karrierre vágyott. Bécsbe ment tehát, és felajánlotta szolgálatait az udvarnak. Az osztrákok ugyan szívélyesen fogadták felkínálkozását, ám csupán alacsony és jelentéktelen beosztásokat ajánlottak fel számára. Martinovics csalódottságát leküzdve végül mégis beleegyezett abba, hogy a Franz Gotthardi vezette osztrák titkosrendőrség egyik besúgója legyen. Később II. Lipót halálával elvesztette állását, és végleg elfordult az udvartól. Pestre ment, ahol 1793 tavaszán megismerkedett a Hajnóczy József vezette titkos kőműves páhollyal. Itt Martinovics jórészt átvette Hajnóczy elképzeléseit, majd fokozatosan néhány hét alatt egy udvarellenes összeesküvés szervezetét kezdte megteremteni. A szervezet létrehozása során többször célzott arra, hogy kapcsolatban áll a francia jakobinusokkal – Robespierre körével – akiktől még utasításokat is kap. Martinovics saját nélkülözhetetlenségének fontosságát próbálta hangsúlyozni a hazugsággal, melyet néhány évvel korábbi párizsi útjával igyekezett hihetővé tenni.

Martinovics két szervezetbe tömörítette az elégedetleneket, céljaikat külön kátékban (kérdés-felelet formában kifejtő értekezésben) foglalta össze. A Reformátorok Társasága Sigray Jakab vezetésével az ellenzéki nemeseket tömörítette: latinul írt kátéjuk felkelésre, a Habsburgoktól való elszakadásra, a köztársaság megteremtésére hívott fel. A program az állami adó eltörlését ígérte, a földesúr-jobbágy viszont bérleti kapcsolattá alakítását szorgalmazta, a nem nemesek országgyűlési képviseletét egy nem nemesekből álló második országgyűlési kamara létrehozatala útján biztosíthatta volna. A másik társaság, a Szabadság és Egyenlőség Társasága feladata az lett volna, hogy a felkelést követően nem sokkal magát a nemességet is félreállítsa, magyar nyelvű kátéjuk, „Az embernek és polgárnak oktató könyvecskéje” ennél többet nem is tartalmaz.

Martinovics négy igazgatót nevezett ki: Hajnóczyt, Szentmarjay Ferencet, Laczkovics Jánost és Sigray Jakabot. Minden tag két új tag beszervezését vállalta. Valamennyi felvett új tag nevét csak az igazgatók ismerték. A szervezkedés 1794 nyár elején indult el, a becslések szerint 3 hónap alatt 2-300-as taglétszámra tett szert a két társaság. A tagok nagy többsége nemesi származású volt, meghatározó részét huszonéves nemesi értelmiségiek adták, de voltak közöttük a vármegyei vezető réteghez tartozó alispánok, főszolgabírák, továbbá helytartótanácsi és kamarai tisztviselők is.

A jakobinus mozgalom bukása

1794 július végén Bécsben egy rutinszerű razziát tartottak, ám közben néhány ellenzéki szervezkedővel együtt Martinovicsot is sikerült letartóztatniuk. A hatóságok azonban semmit nem tudtak a bujkáló magyarról. Martinovics saját maga kezdett el beszélni tevékenységéről. Sértett mellőzöttsége miatt jelentősen felnagyította az egész szervezkedést, azt a látszatot keltve mintha egy hatalmas és tízezrek által támogatott országos felkelés vezetője lenne. Részletesen beszámolt a magyarországi összeesküvésről, és annak tagjairól. Vallomása nyomán letartóztatott igazgatók szintén beismerő vallomást tettek. A kormányzatnak így sikerült az összeesküvést felgöngyölítenie. 1794 december elején mintegy 50 embert tartóztattak le a résztvevők közül. Őket felségsértéssel vádolták, s titkos eljárás indult ellenük a Királyi Táblán. A vádlottak védekezési lehetőségeit korlátozták. A Királyi Tábla ítéleteit a Hétszemélyes Tábla tovább súlyosbította: 18 vádlottat halálra, 16-ot pedig börtönbüntetésre ítéltek. Az uralkodó végül 11 halálos ítéletet meghatározatlan idejű várfogságra változtatott. A kivégzésekre 1795 május 20-án, látványos külsőségek közepette került sor a budai Generális kaszálóréten, amelyet azóta Vérmezőnek kereszteltek el. A szervezők szándékosan választották ezt a helyet a kivégzés helyszínéül, elrettentésül, minél több tanúja legyen a kivégzésnek. A kivégzés így nyilvános tömegrendezvény volt, elég sokan látogattak ki, még a költő Csokonai Vitéz Mihály is ott nézte végig a mutatványt. Az öt igazgató hazafiúi méltósággal viselte kegyetlen végzetét, a gyilkosoknak megdöbbentő, a rokonszenvezőknek felemelő látvány lehetett, amint a lefejezés előtti papi degradálás során még Martinovics viselkedése is megváltozott, és visszanyert önérzetének komor ünnepélyességével fogadta a halált. Elsőnek Sigray gróf került sorra, szegény elég sokat szenvedett, mivel a gyakorlatból kiesett öreg hóhérnak harmadik csapásra sikerült csak lefejeznie. A látottak alapján Martinovics elájult. Pedig neki halmazati büntetésül végig kellett néznie a többiek kivégzését, utolsóként csapott le a fejére a hóhér. Két másik tagot, Őz Pált és Szolártsik Sándort 06.04-én végezték ki. A holttesteket jeltelen sírokba kaparták el a Hűvösvölgybe vezető út baloldali dombtetőinek egyikén. A magyar jakobinus vértanúk több évtizedes viszontagságok után a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben leltek végső nyugalomra.

A konzervatív abszolutizmus megszilárdulása

A jakobinus szervezkedések felszámolása után a kormányzatban azok kerekedtek felül, akik úgy látták, hogy a birodalom társadalmi-politikai berendezkedését közvetlen veszély fenyegeti. Magyarországon ezt a nézetet vallotta Sándor Lipót is, aki szerint a szervezkedésbe a magyar politikai vezetőréteg színe-java belekeveredett, csak éppen nem lepleződött le. A nádor 1795 áprilisában részletes javaslatot tett a követendő kormányzati politikára. Sándor Lipót a francia eszmék terjedésének megakadályozására az államapparátus, a közélet, a tanárok, tanítók szigorú szemmel tartását, a gyanúsak elbocsátását, a cenzúra szigorítását, végül népoktatás gyökeres visszafejlesztését javasolta. Mindevvel összhangban több intézkedés is született. 1795 nyarán leváltották vagy lemondásra kényszerítették a felvilágosodás több hívét, köztük Ürményi Józsefet. Bécsben jó néhány évre felerősödött a magyar politikai vezetőréteggel szembeni hagyományos bizalmatlanság, s a magyarok súlya a birodalmi kormányzatban tovább csökkent. 1801-ben a rendőrség hatáskörébe került a cenzúra irányítása, megalakult az Oberste Polizei-und Zensurhofstelle. A cenzorok fő feladata a veszélyesnek tekintett nézetek nyilvánosságra kerülésének megakadályozása lett, sőt 1803-tól egy újracenzuráló bizottság keretében az 1791 előtt kiadott munkák közül több mint 2500-at betiltottak. Érthető, hogy új lapok alig jelentek meg. A felforgató eszmék elfojtására, a gyanús személyek szemmel tartására kiépítették a titkosrendőrséget.

Magyarország a Napóleoni háborúk korában

Magyarország a Habsburg Birodalom részeként viselte a háborús erőfeszítésekből ráeső terheket. Anyagi és pénzügyi forrásai a bécsi udvar rendelkezésére álltak, sőt újoncokat is bőven adott az ország, hiszen mintegy 110 ezer magyar katona harcolt az osztrákok oldalán. Az 1792-től 1815-ig tartó hosszú háborús időszak első felében egyértelmű konjunktúra, vagyis gazdasági fellendülés kezdődött Magyarországon. A magyar nemesek anyagi szempontból kifejezetten jól jártak a háborúkkal, hiszen a császári udvar folyamatos megrendelésekkel halmozta el őket. A több százezres császári hadsereg etetése érdekében az udvar tonnaszám vásárolta fel a magyar nemesség gabonatermését. Emellett az itteni nemesség ugyanúgy tartott a francia forradalmi eszmék magyarországi megjelenésétől, mint az osztrák udvar. A közös gazdasági és politikai érdekek közel hozták egymáshoz Ausztriát és a magyar nemességet, így a császárhűség soha nem látott szintre emelkedett Magyarországon. (Nem véletlen, hogy Napóleon 1809-es felhívása az Ausztria elleni összefogásra süket fülekre talált.) Az 1792-es, 1802-es, 1807-es és 1808-as diéta egyaránt megszavazta a Bécs által kért hadiadót és újonc számot.

Társadalmi kihatása is volt a háborúnak. Aki jobbágyként vonult be és szépen harcolt, az látványos katonai karriert csinált magának. A franciákkal vívott háborúkat Bécs irányította, Magyarország semmiben sem játszott önálló szerepet. A nagy hadműveletek zömmel tőle távol folytak. Francia csapatok csak két alkalommal 1805-ben, majd 1809-ben érték el az ország nyugati határvidékét. A nemesség természetesen gyakran elégedetlen volt az udvar rendszabályai, a háborús terhek meg az osztrák katonai vereségek miatt. Béke idején tovább folyt az ellenzéki szerep a nemesek körében. Amint újra jött a külső veszély, a nemesség azonnal félretette sérelmeit, és minden erejével támogatta Bécset a francia háborúban. Napóleon tisztában volt vele, hogy Magyarország magatartása jelentős hatással lehet a Habsburg-hatalom katonai potenciáljára, megfigyelőket küldött Magyarországra, hogy az ország állapotáról képet nyerjenek. Az egyik jelentés egy ellenzéki, a hatalommal bármikor szembeszegülő magyarságot mutatott, a másik egy a dinasztiához lojálisat.

Napóleon csapatai 1805-ben érték el először a magyar határt, ekkor a franciák semlegességet ajánlottak az országnak, eredménytelenül. Napóleon pedig Talleyrand javaslatára nem döntötte meg a Habsburg Birodalmat. Ezután felállította a varsói nagyhercegséget, ahol bevezettette a Code Napoleont. Ez Magyarországon azt a benyomást keltette, hogy mégis felszámolni készül a Habsburg Birodalmat, sőt majd a nemesi kiváltságokat is eltörli. Így 1809-ben a magyar nemesség újra a Habsburgokat támogatta. Berzeviczy Gergely viszont francia emlékiratot fogalmazott Napóleonhoz, a jobbágyok felszabadítását, polgári jellegű társadalmi és politikai reformokat javasolva. 1809 május 15-én Napóleon kiáltványt intézett a magyarokhoz. Felszólította őket, hogy kiáltsák ki nemzeti függetlenségüket. A kiáltványnak azonban semmi visszhangja nem lett, hiszen a rendi ellenzéket próbálta mozgósítani. Ezen kisebb módosítás sem segített. A francia hadsereg Győrig nyomult előre, ahol június 14-én ütközetre került sor. Az osztrák-magyar haderősen semmi esélye sem volt Európa legkorszerűbb, kétszeres túlerőben levő hadserege ellen. Ezen túl hiányzott a kellő gyakorlat a nemesi felkelőknél, így semmi sem akadályozta őket abban, hogy csúfos vereséget szenvedjenek.

A dekonjunktúra és abszolutizmus évtizedei

Ausztria és Magyarország viszonyában az 1811-es esztendő fontos fordulópontot jelentett, ugyanis az 1791-től kialakult 20 éves jó viszony ekkor romlott meg jelentősen. Erre az évre Ausztria a majdnem két évtizedes háborús időszak miatt eladósodott, államadóssága elérte a 11 millió forintot, így a papírpénz leértékelésére (pénzrontásra) és váltókibocsátásra kényszerült. (A papírpénzt értékének egyötödére devalválta, és helyette 220 millió értékben váltócédulát bocsátott ki.) Mindez, és a rendeleti úton történő bevezetés erősen sértette a magyar nemességet. Az ellentétek az 1811/12. évi országgyűlésen éleződtek ki először, melyen a magyarok hangot adtak felháborodásuknak. Az udvar levonta a tanulságokat, és I. Ferenc (1792-1835) innentől 1825-ig - vagyis 14 éven keresztül - nem hívta össze a magyar országgyűlést. Életbe lépett az abszolutizmus, a rendeleti kormányzás. A vármegyékbe adminisztrátorokat küldött, akik ellenőrizték és felügyelték a helyi közigazgatást. A főispánokat a császár maga nevezte ki, az alispáni jelölésekbe pedig erős beleszólást követelt. (A megye csak 4 jelöltet állíthatott, ezek közül választott az uralkodó.) A császár megtiltotta a vármegyék levelezését, és bocskoros kisnemesek megvesztegetésével erős nyomást és beleszólást gyakorolt a megyegyűlések munkájára.

Bár az udvar és a magyar rendek viszonyát 1811 és 1825 közt az elhidegülés jellemezte, a magyar nemesek érdekei továbbra is Bécshez kötődtek, és ahhoz, hogy az Osztrák Császárság működőképes és erős maradjon. Ezen okból Magyarország kitartott Ausztria támogatása mellett. Amikor Ferenc császár a lipcsei csata idején - a birodalom épsége és a trón méltósága érdekében - újra segítséget kért a magyaroktól, a megyék önkéntes megajánlás formájában újabb 60.000 újonc kiállítását szavazták meg. Amikor pedig Napóleon 1815 márciusi visszatérésekor Ferenc ismét segélynyújtásra hívta fel a magyar rendeket, azok újra eleget tettek e kívánságnak, megint csak országgyűlésen kívül.

A francia háborúk pozitív hatása a gazdaságban mutatkozott meg. Egész Európában jelentős mezőgazdasági fellendülést idéztek elő, amelyet csak 1815 után követett visszaesés. Magyarország számára e korszakban fontos felvevő piac volt a császár hadsereg, amely átvette a terményfelesleget. Ebben az időszakban az átlagos gabonatermés évi 50-60 millió pozsonyi mérőre nőtt, amelyből bőven maradt eladható felesleg. Napóleon által 1806-ban bevezetett kontinentális zárlat is gyorsította a vérkeringést. A hazai dohány, gyapjú és hamuzsír átmenetileg jó áron kelt el. A kávé, a tea, a gyapot, a fűszer és a festékek egy ideig Magyarországon át, a Duna mentán találták meg útjukat nyugat felé. A lyoni selyem viszont ugyanezen az úton került keletre. Ez az átmenő kereskedelem hozzájárult Pest-Buda fejlődéséhez.

Egy új korszak kezdete

Bár a reformkort ma már inkább 1830-hoz, a Hitel című munka megjelenéséhez kötjük, mégis kijelenthetjük: már 1824-ben jelentőset változott a politikai helyzet Magyarország és Ausztria viszonyában. A császár ekkor vetett véget az abszolutizmusnak. Bécs hajlandónak mutatkozott arra, hogy helyreállítsa a magyar országgyűlés jogait, mérsékelje a magyar birtokosok számára hátrányos kereskedelmi vámokat, vezető tisztségekbe magyarokat nevezzen ki és újra engedélyezze az 1791-ben létrejött bizottságok munkáit. Bécs döntésének hátterében a nemzetközi helyzet változása állott. A napóleoni háborúkat lezáró Bécsi Kongresszuson létrejött Négyhatalmi Szövetség (Anglia, Poroszország, Ausztria, Oroszország) ugyanis ekkor élte első nagy válságát. Dél-Európában az 1820-as években lázongások, felkelések robbantak ki, majd 1825-ben a görög szabadságharc megosztotta a szövetség tagjait.

A válságos helyzetben Ausztriának erős, egységes birodalomra, hűséges Magyarországra volt szüksége. Emiatt mutatkozott hajlandónak arra, hogy 14 év után, 1825-ben végre összehívja a magyar országgyűlést. Az 1825-ös diétát megkoronázták a királynét, majd a rendek követelésére a király ígéretet tett a törvénytelen újoncozások beszüntetésére. I. Ferenc beleegyezett az alkotmányos biztosítékok megerősítésébe, az adóhátralék elengedésébe és ígéretet tett a papírpénz kivonására. Az országgyűlés talán legnagyobb hatású eseménye Felsőbüki Nagy Pál 1825 november 3-án a kerületi ülésen elhangzott beszédéhez köthető. A szónoklatban a magyar nyelvről, mint nemzeti ügyről beszélt. Ennek a hatására ajánlotta fel gróf Széchenyi István még az ülésen egyévi jövedelmét (kb. 60 000 forintot) a későbbi Magyar Tudományos Akadémia elődjének létrehozására. Példáját még számosan követték, többek között Batthyány Fülöp herceg, Károlyi György gróf és József nádor. Az ő nagylelkűségüknek állít emléket az 1827. évi XII. törvény. Az országgyűlés végére magánadományokból 250 000 forint gyűlt össze, és a XI. törvénycikk kimondta, hogy a magánadományokból „a hazai nyelv müvelésére” tudós társaságot kell alapítani.

Sásdi Tamás

Felhasznált irodalom:

• Csorba László - Velkey Ferenc: Reform és forradalom (1790-1849), Csokonai Kiadó, Debrecen, 1998.
• Kosáry Domokos: Újjáépítés és polgárosodás 1711-1867. (Magyarok Európában III. kötet, szerk.: Glatz Ferenc), História/Holnap Kiadó, Bp., 2001.
• Magyarország története a 19. században (szerk.: Gergely András), Osiris Kiadó, Bp., 2003
• Nagy György: Magyarország apróbetűs története a honfoglalástól napjainkig, Kossuth Kiadó, Bp., 2010

Ajánlja ismerőseinek...