Kik voltak a vikingek?

/Harmat Árpád Péter/

A viking szó hallatán a legtöbb ember "lelki szemei előtt" szarvakkal ellátott sisakokban harcoló, kerek pajzsokkal, kardokkal fosztogató vad nép, és a sajátos evezős hajók jelennek meg. De talán kevesebben tudják, hogy bizony ők voltak Amerika első európai látogatói is. Fejlett kultúrával, navigációs tudással és kereskedelmi képességekkel rendelkezve Amerika mellett - az őshazájuknak tekintett skandináv partokról - eljutottak a Volgán keresztül a mai Ukrajna területére is, és komoly hatással voltak az orosz cárság kialakulására, miután a vikingek közül került ki a későbbi Orosz Birodalom első cári diniasztiája a Rurikov dinasztia tagjai.

A vikingek:

A normannok ( norvégül norrön, a.m. északi ember ) a Skandináv-félszigetet hajdan benépesítő germán törzsek voltak, amelyek a IX. század folyamán a svéd, norvég és dán államot alapították. Azokat a normannokat, akik a IX. század elejétől mint merész és ügyes hajósok az Északi-tenger mellékét és az Atlanti-óceán keleti partjait fosztogatták, vikingeknek is nevezték.

Mintegy ezer esztendővel ezelőtt huszonöt tengerjáró viking hajóból álló, tekintélyes flotta indult útnak Izland északnyugati szögletéből. Fedélzetén vegyes volt a szállítmány: férfiak, asszonyok és gyerekek - lehettek talán ötszázan -, tehenek, birkák, lovak, az embereknek élelem, az állatoknak takarmány, valamint a viking idők felszerelése: fegyverek és szerszámok.

A bánat és reménység vegyes érzései töltötték el őket, hiszen kivándorlók voltak. Az új földet, amely felé tartottak, Grönlandnak nevezték el. Az expedíció 986-ban vagy 987-ben indult útnak, s vezetőjét Eirik Raudénak, azaz Vörös Eriknek hívták. Erik eredetileg Norvégiából került Izlandra, de itt törvényen kívül helyezték, ezért nyugat felé hajózva nekivágott  a nyílt óceánnak, hogy megkeresse azt a földet, amelyet más hajósok olykor-olykor látni véltek. Rá is akadt Grönlandra, s három évet töltött a sziget délnyugati partjainak felderítésével. Majd visszatért Izlandra, és nagy expedíciót szervezett: ő vezette az új földön letelepedni szándékozó kivándorlókat. Mindössze tizennégy hajó érkezett meg a sziget délnyugati partjára, a többi vagy elsüllyedt, vagy kénytelen-kelletlen visszafordult.

Kőből és tőzegből építették fel hajlékaikat, vadászaik íjjal, nyíllal és szigonnyal ejtették el a rénszarvast és a fókát, mások halásztak, az asszonyok pedig a ház körül foglalatoskodtak: az állatokat gondozták, fontak és szőttek. Két önálló település keletkezett Grönlandon: Eystribyggd, azaz "keleti település", a sziget délnyugati partján, és Vestribyggd, azaz "nyugati település", az előzőtől valamivel északabbra. Kialakult a közösség, nőtt a lakosság lélekszáma. Mintegy ötszász esztendőn keresztül maradt fenn ez a grönlandi társadalom, utána nyoma veszett. Ki tudná megmondani, mi lett a sorsa?

A keleti település egyik legszebb és legdúsabb részét választotta magának Vörös Erik, a ma Tunugdliarfiknek nevezett Eirikesfjord legbelsejében. Ott épült fel a törzsfői székhelye, Brattahlid. Innen indult útnak fia, Leif, majd később más normann férfiak is hajóra szálltak, hogy új földeket keressenek nyugaton - és így felfedezték az észak-amerikai kontinens nagy területeit. Mindez valamikor az 1000. év táján történt.

Leif Eiriksson hajót szereltetett fel, kisiklott Eiriksfjordból, miközben Brattahlid népe a sziklákon állva bámult utána. Harmincöten voltak a fedélzeten. A következő őszön viharvert hajó tartott befelé a fjordon. Mindenki nyomban ráismert. Igen, a hajósok rátaláltak az új földre nyugaton, a tágas, érdekes világra, amely sokféle kincsben bővelkedik, van ott az állatok számára legelő, vannak erdők és benne erdei vadak, vizeikben fókák, rozmárok és halak nyüzsögnek. Leif nagy házakat épített odaát. A földnek a Vinland nevet adta. Mindez ötszász évvel azelőtt történt, hogy Kolumbusz felfedezte Amerikát.

Akkoriban, amikor Vörös Erik letelepedett Grönlandon, ott még pogány volt a nép. Leghatalmasabb istenségüknek Thort tekintették. Miután Leif Eiriksson bevezette a kereszténységet, egymás után építettek templomokat a falvakban. 1124-ben Sigurd Jorsalfare király püspököt adott a grönlandiaknak, mivel egy élő jegesmedvét kapott tőlük ajándékba. A Gardar melletti síkságon építették fel a nagy püspöki rezidenciát és a templomot. 1152-ben a nidarosi ( ma: Trondheim ) érsek fennhatósága alá került a grönlandi egyház.

A grönlandi normannok önálló, szabad államot teremtettek maguknak, saját törvényekkel és bíráskodással. Jogilag egyáltalában nem függtek sem Izlandtól, sem Norvégiától. 1261-ben azonban önként alávetették magukat Haakon Haakonsson norvég királynak, s ezzel az ország a norvég királyság része lett.

A grönlandi társadalom feltehetően a XIII. században érte el fejlődésének csúcspontját, s ez megfelel a norvég királyság virágkorának. Haakon Haakonsson uralkodása idején ez a királyság magába foglalta a Shetland- és az Orkney-szigeteket, a Hebridákat, Man szigetét, a Faröer-szigeteket, Izlandot és Grönlandot. Mintegy háromszász tanya, tizenhét templom, egy püspöki székhely, egy-egy apáca- és szerzeteskolostor romjaira bukkantak Grönlandon. A lakosság lélekszáma a virágkor csúcspontján 4000-5000 lehetett. Végül, valószínűleg 1500 körül, eltűntek az utolsó grönlandiak is. A XV. század végén mindenesetre még fennállhatott a grönlandi normann közösség.

A XV. és XVI. században a tengeri rablók portyái valóságos csapást jelentettek az északi országok számára, s a távolabbi földeket, például a Faröer-szigeteket és Izlandot különösen keményen súlytották rajtaütéseikkel és fosztogatásaikkal. Néhány forrás nyomán joggalm gondolhatunk arra, hogy kalózók gyújtogattak és pusztítottak Grönland központi településterületein, a régészeti vizsgálatokból ugyanis kitűnik, hogy számos templomot felgyújtottak. Ezek a rajtaütések ismétlődhettek is, és ilyen módon döntő csapást mérhettek az apró közösségre. Grönland lakatlan területté lett. Hova tűnhettek a grönlandiak? Néhányan bizonyára visszatértek Európába, de az is meglehet, hogy egy részük kivándorolt Észak-Amerikába, azokra a területekre, amelyeket több évszázada ismerniük kellett.

A viking kor kisebb, kalózkodó jellegű tengeri rajtaütésekkel kezdődött Anglia és Skócia partjai ellen, a folyamat azonban nagy hadjáratokká fokozódott, s zek célja már az volt, hogy idegen országokat hódítsanak meg és népesítsenek be.

( A viking kor a történelmi periodizáció szerint a normann hódítóuatk és államalapítások kora a VIII-XI. században. A fogalmat főként a skandináv országokban használják. )

A svéd vikingek kalandozásai leginkább a keleti országok, elsősorban Oroszország felé irányultak. A dánok többek között Angliába és Franciaországba vitorláztak, s onnan tovább aladtak délnek. A meghódított területeken normann államok keletkeztek. A norvég vikingek a Shetland- és Orkney-szigeteken, a Hebridákon és Man szigetén, Írországban és Normandiában telepedtek le és alapozták meg uralmukat, a IX. század derekán pedig eljutottak Izlandra. Ezután következett a leghosszabb és legveszélyesebb vállalkozás, a grönlandi hajóút, s tudjuk, hogy itt Vörös Erik volt az úttörő. Végül aztán Leif Eiriksson megtette az utolsó, rövid kis útszakaszt is - a Davis szoros legkeskenyebb, 370 km széles részén keresztül - és Észak-Amerika földjére lépett. A nyugati utat ezzel végigjárták.

Az egyik dél-norvégiai, viking kori sírhalomból előkerült remek gokstadi hajó beszél szemléletesen arról, hogy a vikingek milyen hajókkal járták be felfedezőútjaikat. A feltárt hajó orra éles, karcsú; törzse kecseshajlású. A hajótest tölgyfából készülhetett, hossza 23,33 méter, s a legszélesebb helyén 5,25 méter széles. Magassága a hajógerinc legmélyebb pontjától a hajóközép korlátjáig 1,95 méter.

Vízmerülése 0,85 méter, ami más szóval azt jelenti, hogy meglehetősen sekély vízben is tudott haladni. Négyszögletű vitorlát és oldalkormányokat használtak hozzá. A hajó valószínűleg nagy sebességgel haladhatott s remekül állta a viharos hullámverést is. Szakértők szerint átlagosan óránként öt-hat csomós sebességre lehetett képes, ( 9-11 km/óra )  végsebessége pedig akár tizenegy csomó is volt.

A biztosnak vehető  kiindulóponttól mért távolsági számítások, álatlában pedig a leírások alapján ítélve - melyeknek alapja Leif Eiriksson sagája - Vinlandnak Új-Fundland északi partjával kell azonosnak lennie. Leif és emberei itt hordták a partra bőrzsákjaikat, itt rendezték be ideiglenes tartózkodási helyüket, majd itt határozták el azt is, hogy áttelelnek, ezért "nagy házakat" építettek. A föld jellegzetességei alapján adta ennek a területnek Leif a Vinland nevet. ( Vinland = Szőlőföld )

A fennmaradt sagák tanúsága szerint az Észak-Amerikába vándorolt vikingek a kontinens hosszú partvonala mentén mind eszkimókkal, mind pedig indiánokkal találkozhattak. Aligha voltak képesek különbséget tenni köztük. A normannok szemében mindannyian skraekingek voltak, vagyis furcsa külsejű, veszedelmes emberek.

Ha valóban kivándorlásra került sor, mi lehetett a normannok sorsa az Újvilágban? Lehetséges, hogy az eszkimók vagy az indiánok kiirtották a normannokat. A fehérbőrű telepeseknek ugyanis nem voltak tűzfegyvereik, mint Kolumbusz embereinek, hanem egyenlő eszközökkkel kellett felvenniük a küzdelmet egy számbeli fölényben levő ellenséggel szemben. Van azonban egy másik lehetőség is: az, hogy a kivándorlók az idők folyamán összeházasodtak a bennszülöttekkel. A vikingek és az észak-amerikai indiánok esetleges keveredésére bizonyítékot is találunk XVI. századi forrásokban. Richard Hakluyt, Robert Fabyan Chronicle című műve nyomán, Sebastian Cabot utazásával kapcsolatban a következő adatot közli VII. Henrik uralkodásának tizenhetedik évéből ( vagyis az 1501. augusztus 22-e és 1502. augusztus 21-e közötti időszakból ):

"Szép termetű emberek, nagyon fehérek, de mindannyian mezítelenek, s ha francia módi szerint öltöznének, éppen olyan fehérek és csinosak lennének, mint ők." Az idézet szerint Hakluyt az Új-Fundlandon "talált" különös bennszülöttek külsejét jellemzi, akiknek világos bőrszíne egy európai népességgel való esetleges keveredésről árulkodik.

Amennyiben egy kis normann közösség hosszabb időn át valamennyire is békés viszonyt alakított ki Észak-Amerika őslakóival, akkor nem kerülhették el az összeházasodást. Miután pedig kapcsolataik a többi normannal megszakadtak, a létszámfölényben levő őslakosság kultúrája vált dominánssá.

A vikingek kalandos történelmének legkiemelkedőbb része a tengeri felfedezőutaknak a világ minden tája felé történő megtétele. Mindezek közül az észak-amerikai vándorlás tekinthető történelmi szempontból a legérdekesebbnek, hiszen némileg módosítja a spanyol és portugál hajósoknak Amerika felfedezésében játszott szerepéről alkotott ismereteinket.

Harmat Árpád Péter

Felhasznált irodalom:

• Helge Ingstad: Vikingek az Újvilágban. Budapest 1972.
• Johannes Bröndsted: A vikingek. Budapest 1983.
• Rácz Lajos előadásai (SZTE Bölcsészettudományi Kar, 2008/

Ajánlja ismerőseinek...