A halál 50 órája, hadjárat az Ardennekben

/Harmat Árpád Péter/

1944 telén a második világháború sorsdöntő csatájára került sor a náci hadsereg és a szövetségesek között. Az Ardennekben zajló offenzíva célja német részről Antwerpen kikötőjének visszaszerzése volt. A zord télben vívott ütközet kis híján a Wermacht győzelmével végződött, ám mint azt „A halál 50 órája” c. nagysikerű amerikai film hűen bemutatta, végül a Patton tábornok vezette erők kerekedtek felül.

A második világháború végén, 1944 decemberében a Wermacht, minden erejét összeszedve, végső csatát indított Antwerpen visszaszerzésére. Az ütközet a belga-luxemburgi határt képező Ardennekben és annak környékén dúlt és hatalmas emberáldozatot és pusztítást követelt. Az időjárás cseppet sem kedvezett az amerikaiaknak – katonáik jelentős része a déli államokból került ki, és nem volt felkészülve a különösen zord télre. Patton tábornok luxemburgi főhadiszállásának kápolnájában mondta el – az utókor számára is fennmaradt – imáját, amelyben eképpen fohászkodott Istenhez: „Segíts meg, hogy fiad születése napjára, karácsonyi ajándékul felajánlhassam neki az egész német hadsereget. ... Nem kérek lehetetlent. Nem várok csodát. Az egyetlen, amit kérek, négy nap tiszta égboltot. Adj nekem kék eget, hogy gépeink felszállhassanak, megtalálják a célpontokat, bombázhassanak és megsemmisíthessük őket ...” Hogy az ima segítette-e a 3. hadsereg főparancsnokát, vagy sem, 65 év távlatából talán nem érdekes; tény azonban, hogy a bekerített amerikai hadseregnek sikerült kitörnie és megsemmisítő csapást mérnie a németekre.

Az ardenneki offenzíva december 16-án 5:30-kor kezdődött

2000 ágyú nyitott tüzet az amerikai állásokra. Az ágyúzásnak nem tulajdonítottak különösebb jelentőséget a szövetségesek, mivel egy kisebb ellentámadásnak vélték. A tüzérségi tűzön kívül V-1-es szárnyas rakétákkal is lőtték az állásokat. A 28. amerikai hadosztályt 5 német hadosztály támadta meg és söpörte el. Eközben Manteuffel páncélosai folytatták az előrenyomulást. Schnee Eifel hegyei között a 106. amerikai hadosztály kitartott, de bekerítették őket. Manteuffel előtt így nyitva állt az út St. Vith felé.

A déli szárnyon a 4. amerikai hadosztály nem engedett teret. A 6. SS páncéloshadsereg jobbszárnya a Roer gátjait elfoglalni készülő szövetséges csapatokkal kerültek harcérintkezésbe, és 25 kilométer mélyen behatoltak Belgiumba. Az 1. amerikai hadsereg parancsnoka, Hodges altábornagy nem volt tisztában a támadás mértékeivel. A németek már 24 órája elkezdték a hadműveletet, de az amerikaiak csak akkor kezdték bevetni a tartalékokat. Peiper SS alezredes már csak 10 kilométerre volt az 1. amerikai hadsereg főhadiszállásától. A németeknek létfontosságú volt az amerikaiak által felhalmozott 11 millió liter üzemanyag megszerzése. Eisenhower jóváhagyta, hogy 2 páncélos hadosztályt küldjenek az 1. amerikai hadsereg megsegítésére. A 2. és a 99. amerikai hadosztály még 17-én reggel is kitartott, mikor egy ejtőernyős zászlóaljat dobtak le a hátukban. R. W. Hasbrouck eközben szilárdan tartotta St. Vithet. Az 1. SS hadosztály csupán egy 25 kilométer hosszú és 5 kilométer széles keskeny hídfőben manőverezett. Von Lüttwiz megkezdte a Middlenton által védelmezett Bastogne ostromát, miután nem sikerült rohamból bevennie. Lüttwiz gyalogságával bekerítette Bastogne-t, páncélosaival pedig a Meuse folyó felé vonult. A németek páncélos erői elérték a stratégiailag fontos folyót.

A szövetségesek körében nagy zavart keltettek Skorzeny kommandósainak szabotázsakciói. Bradley utasította Pattont, hogy avatkozzon be az ardenneki fronton. Eközben a szövetségesek értekezletet tartottak Verdun-ben, és arra jutottak, hogy meg kell állítani a német támadást és ellentámadást kell indítani Bastogne irányába. A 101. légi szállítású hadosztály hősiesen védte Bastogne-t. A helyzet helyreállításának érdekében Bernard Montgomery átvette a parancsnokságot. Az 1. amerikai hadsereg északi részei visszavonultak az arcvonal rövidítésének érdekében. St. Vith felmentésének érdekében Montgomery meggondolta magát és az arcvonal rövidítését előrenyomulással próbálta megoldani. Peipert bekerítették, de egy megújuló támadás miatt, ami a Peipert bekerítő Ridgwayt érte, újra csatlakozott a német erőkhöz. St. Vith nem kapott felmentést, így elesett. A brit csapatok szilárdan tartották magukat a Meuse mentén. A Panzer Lehr és a 2. páncélos hadosztály csak 3 nap alatt tudta átverekedni magát Bastogne-on. Miután Manteuffel visszavonta a 2. páncélos hadosztályt, az amerikaiak fellélegezhettek. December 21-én a német csapatok végleg bekerítették Bastogne-t. Az amerikai paracsnok, McAuliffe a végsőkig akarta tartani Bastogne-t és amikor von Lüttwiz felszólította a megadásra, a válaszul visszaküldött cetlin csak ennyi állt: Nuts! (Marhaság!)

Patton 5 kilométerre megközelítette az ostromlott várost, de egy ellentámadás visszaverte. A németek még egyszer megkísérelték elfoglalni a várost páncélgránátos egységeikkel, de Patton felszabadította Bastogne-t. Joe Collins tábornok közben a Meuse-t elérő németeket verte meg. Karácsonyra az idő kitisztult és a szövetségesek kihasználhatták a légi fölényüket. Az amerikai és brit légierő négy nap alatt 15 000 bevetést hajtott végre. A bastogne-i vereség, a rochefort-i katasztrófa és az utánpótlási vonalak megsemmisülése már előrevetítette az offenzíva kudarcát. Hitler viszont ragaszkodott ahhoz, hogy el kell érni a Meuse folyót. A német csapatok újabb támadást indítottak. Mire Peiper egysége elérhette volna a Meuse-t Montgomery újraszervezte erőit, Patton pedig ellentámadást indított délen. Ekkor már minden német tábornok tudta, hogy az offenzíva kudarcba fulladt és leállították a támadást.

Patton rejtélyes halála

A tábornok, akinek életéről 2 film is készült, végrendeletében úgy rendelkezett, hogy hős katonái között nyugodhasson. Talán nem is tudta, hogy ez hamarosan be is következik.

George Smith Patton 1945 december 9-én Mannheim külterületén autóbalesetet szenvedett, és 12 nappal később a heidelbergi katonai kórházban elhunyt. Rejtélyes halálában része volt a Szovjetunió titkosszolgálatának, az NKVD-nek. Nagy vihart kavart az Egyesült Államokban Robert Wilcox tavaly megjelent könyve, a „Target: Patton” (Patton a célkeresztben), amely nem kevesebbet állít, mint hogy a tábornokot az amerikai titkosszolgálat, a CIA elődjének számító Stratégiai Szolgálatok Irodája (OSS) likvidálta. Patton komoly nézeteltérésbe került feletteseivel, és úgy vélte, hogy Eisenhower elhibázott taktikájának köszönhették, hogy 1944 őszén több ezer német szökött meg a szövetséges hatalmak elől, és emiatt következhetett be a németek ellencsapása az Ardennekben.

A tábornok a balesetben több sérülést is szenvedett, melyekből már csaknem felépült, amikor a kórházban váratlanul meghalt – állítja Wilcox közel tíz éves kutatómunkájának eredményeképpen. Az amerikai titkosszolgálat vezetője, Donovan tábornok felbérelt egy bizonyos Douglas Bazata névre hallgató férfit, hogy elhalgattassa Pattont. Az 1999-ben elhunyt Bazatával készült interjúk szerint Patton autója ellen már korábban kidolgozták a baleset forgatókönyvét, majd egy gumilövedékkel eltörték volna a nyakát, míg az alig 30 km-es sebességgel haladó két jármű többi utasa szinte sértetlenül megúszta az ütközést. Mivel a terv sikertelennek bizonyult, az OSS taktikát váltott, és úgy döntöttek, hogy nem állnak az NKVD útjába, akik a kórházban megmérgezték a generálist.

Wilcox azt is tényként közli, hogy a balesetet „előidéző” teherautó vezetője még a kihallgatás előtt eltűnt, és Patton holttestét sosem boncolták fel. Bazata – a könyv szerzője szerint – beismerte, hogy ő idézte elő a „végzetes” balesetet; egy Cadillac-szakértő pedig azt állítja, hogy a Fort Knoxban található Patton Múzeumban közszemlére tett autó sosem volt a tábornoké, akinek likvidálása tette lehetővé Eisenhower elnöki ambícióinak megvalósulását.

A két világháborút is megjárt Patton végső nyugvóhelyét Luxemburgban találta meg. Abban a földben, amelynek népe a nácizmus elleni küzdelemben lakosságának több mint 2 %-át elvesztette, és akik a mai napig tisztelettel adóznak amerikai felszabadítóik emlékének.

A főváros közvetlen közelében fekszik az amerikai katonai temető, amelyben az 5076 sírhely egyike Patton tábornoké. A sírkertet, akkor még ideiglenes jelleggel 1944 december 29-én hozták létre, a sors különös fintoraként a generális vezetésével. Ő maga egy évvel később, karácsony előestéjén lelt itt örök nyugalomra. Eredetileg, kívánságának megfelelően, valóban katonái között feküdt, ám az elkövetkező években olyan tömegesen érkeztek turisták a tengeren túlról is, hogy sírját át kellett helyezni. Az 1946-os év során regisztrált 200 ezer látogató szinte mindegyike kíváncsi volt a második világháborút eldöntő csata hősére.

1948 márciusában ideiglenesen bezárt a luxemburgi amerikai katonai temető, és megkezdődött – a mai formájában is látható – átépítés. Ennek során 5050 katona „tért vissza” hazájába, illetve mintegy 1700 földi maradványait hozták ide Belgiumból és Franciaországból, hogy újratemessék őket. Az eredetileg 267 ismeretlen katonából 166-ot sikerült azonosítani. 101-en névtelen sírokban nyugszanak, amelyek fejfáján a következő olvasható: „Itt nyugszik dicsőségben egy bajtársunk, akit csak a Jóisten ismer”.

Az átépítés során a sírokat körívek mentén helyezték el. A mindig frissen nyírt, zöld fűből ma Észak-Olaszországból hozott, fehér márványból készült fejfák emelkednek ki. Legtöbbjük kereszt, de 118 Dávid-csillagot formál; a sírok elhelyezése véletlenszerűen, felekezeti hovatartozástól és szövetségi államtól függetlenül történt. Kivételt képez 22 testvérpár és két barát, akik – családjaik kívánságának megfelelően – halálukban is együtt maradtak. A temetőben egy fiatal lány is nyugvóhelyet talált.

Az amerikai katonai temető átalakítás utáni hivatalos felavatására az 1960-as amerikai nemzeti ünnepen került sor. Ezen részt vett Sarolta luxemburgi nagyhercegnő, és üzenetet küldött Eisenhower, az Egyesült Államok akkori elnöke. A temetőt évente mintegy 120 ezren keresik fel, akik között két hivatalban lévő alelnök, későbbi elnök, Lyndon B. Johnson (1963) és George H.W. Bush (1984) is szerepel. A temető, amelynek folyamatos ápolását 2 amerikai és 10 luxemburgi dolgozó végzi, január 1. és december 25. kivételével minden nap 9-17 óra között várja látogatóit.

Harmat Árpád

Ajánlja ismerőseinek...