Ki volt valójában Che Guevara a XX. század legnagyobb forradalmára?

/Harmat Árpád Péter/

"Követeld a lehetetlent – a végső győzelem rád vár." A világszerte híressé vált mondás Che Guevarától származik, kinek képmásán nemzedékek nőttek fel úgy, hogy valójában nemcsak az igazi arcát, hanem már az idealizált hősmítoszt sem ismerik, csak magát a lázadó ikont. Forradalmár volt? Argentínában végzett bőrgyógyász szakorvos? Kuba egyik minisztere 1961-65 közt? Sztálinhoz hű elvakult kommunista? Alighanem mindegyik igaz.

Hírességek egész tömege hordja büszkén mi is a Che-arcképes mezt: Thierre Henry, az Arsenal focicsapat csillaga, Maradona (tetováláson), José Luis Montoya, egy drogellenes osztag mexikói vezetője (azt mondja, ettől erősebbnek érzi magát), vagy például a gitárvirtuóz Carlos Santana. De az oroszországi vagy a palesztin tüntetők is guevarás zászlók és transzparensek alatt menetelnek, miként mindazon sorstársaik szerte a világon, akik érveikhez kellő érzelmi töltetet is kívánnak párosítani. Ha valaki jobban meg akar győződni a legenda valóságáról, elég csak az interneten körülnéznie, honlapok töméntelen sokasága élteti a Parancsnok emlékét, eszméit.

De ki is volt valójában, a szimbólummá vált férfi?

Ernesto Rafael Guevara de la Serna 1928. június 14-én született Argentínában. Ernesto Guevara Lynch és Celia de la Serna öt gyermeke közül a legidősebb volt. Bár Rosario városában látta meg a napvilágot, itt nagyon rövid ideig lakott. Kétéves korától kezdve egész életében asztmában szenvedett, emiatt a család a szárazabb klímájú Alta Graciába költözött. 1946-ban végezte el a középiskola utolsó osztályát, 18. életévét pedig néhány nappal Juan Domingo Perón hatalomátvétele után töltötte be, majd megkapta a behívóját, de asztmája miatt a sorkatonai szolgálatra alkalmatlannak találták. Először mérnöknek készült, majd több rokona betegségének élménye hatására orvosi pályára váltott, 1947-től a Buenos Aires-i egyetemen orvosi tanulmányokat folytatott. Annak ellenére, hogy szülei – elsősorban anyja – antiperónista aktivisták voltak, ő maga ekkoriban nem mutatott érdeklődést a politika iránt, az egyetemi politikai életben sem vett részt.

1951-ben barátja, Alberto Granado biokémikus és politikai radikális ösztönzésére egy évet halasztott az egyetemen, hogy megvalósítsák régi tervüket, egy utazást Dél-Amerikán keresztül egy öreg Norton 500-as motorkerékpáron. Az itt szerzett élmények nagy hatással voltak rá, ekkor körvonalazódott benne az a gondolat, hogy az egész Dél-Amerikára jellemző tömeges szegénységet és kiáltó társadalmi egyenlőtlenségeket csakis fegyveres forradalommal lehet orvosolni. A felismerés után visszatért Argentínába, sietve befejezte orvosi tanulmányait, majd két évvel később, 1953-ban már bőrgyógyász szakorvosként, a baloldali vezetés alatt álló Guatemalába utazott.

Guatemalában ismerkedett meg Hilda Gadea Ontaliával, egy perui indián származású marxista közgazdásszal, akit később, 1955. augusztus 18-án feleségül vett, és akitől 1956. február 15-én megszületett első gyermeke, Hildita Beatriz Guevara. Hilda Gadea vezette be őt a helyi baloldali politikai körökbe, itt ismerkedett meg Fidel Castróval kapcsolatban álló száműzött kubaiakkal. Guatemalai tartózkodása idején ragadt rá híres beceneve, a „Che”, az argentin köznyelv e kedvelt töltelékszava, ami kb. annyit tesz, mint „Hé!” vagy „Ember!”. 1954-ben egy jobboldali államcsíny következtében a politikai klíma hirtelen megváltozott, sürgősen el kellett hagynia az országot.

Még 1954 –ben Mexikóvárosban telepedett le, egy kórházban dolgozott. Majd 27 évesen, 1955-ben itt ismerkedett meg a nála csupán két évvel öregebb Fidel Castróval, és csatlakozott a Fulgencio Batista kubai diktátor megdöntésére szervezkedő csoporthoz. A csoport tagjaival együtt Jalisco államban, egy ranchon katonai tanfolyamon és kiképzésen vett részt, ahol a gerillaháború elméletét és gyakorlatát sajátította el Alberto Bayo ezredestől, a spanyol polgárháborúban részt vett katonatiszttől. Az éles lőszerrel és robbanóanyaggal folytatott hadijátékok felkeltették a mexikói rendőrség figyelmét, a csoportot letartóztatták, csak 1956 júniusában kerültek újra szabadlábra.

Castroval együtt a kubai forradalom élén

81 társával együtt a Granma (nagymama) nevű jachton Kuba partjainál Los Cayelos környékén, a sziget keleti részén szálltak partra 1956. december 2-án, hogy forradalmi gerillaharcot indítsanak a Sierra Maestrában. Kezdetben jelentős veszteségeket szenvedtek, az eredeti létszám 22-re apadt. Che az akciókban eleinte orvosként vett részt, később fokozatosan egyre nagyobb szerepet vállalt a katonai vezetésben, és a kubai forradalom később legendássá vált alakjai közé emelkedett. Harcostársai magabiztos, vakmerő, önmagával és másokkal szemben is könyörtelen parancsnoknak tartották.

Ő vezette 1958. december 31-én a gerillaháború egyik legsikeresebb, talán döntő hadműveletét, Santa Clara bevételét. 1959. január 1-jén Batista elmenekült, győzött a forradalom, Che és Raul Castro diadalmasan vonulhatott be Havannába.

A győzelem utáni első hónapokban a havannai La Cabaña börtön-erőd parancsnoka lett, így számos ember elítélését és kivégzését irányította, ezek között voltak a Batista-hadsereg egyes parancsnokai, a BRAC (Buró de Represión de Actividades Comunistas, „Kommunista Tevékenységet Visszaszorító Hivatal”), a titkosrendőrség háborús bűnökkel vádolt tagjai. A kivégzettek számáról különböző becslések vannak, 179-től 2000-ig.

1959 májusában elvált feleségétől, hogy törvényesíthesse kapcsolatát Aleida March Torres-szel, akivel még a harcok idején Las Villas tartományban ismerkedett meg.

Miniszterként

Júliusban Fidel Castro kinevezte a Nemzeti Földreform Intézet, később a Kubai Nemzeti Bank elnökévé, majd mindössze 33 évesen, 1961-ben Kuba ipari minisztere lett. A kubai gazdaság sztálinista típusú átalakítását tűzte ki feladatául. Az új kubai állam egyik legfontosabb vezetője, utazó nagykövete lett, sorra látogatta a harmadik világ legjelentősebb vezetőit, találkozott Hruscsovval, Mao Ce-tunggal, felszólalt az ENSZ-ben, és más nemzetközi szervezetekben. Fontos szerepe volt a keleti blokk országaival való gazdasági kapcsolatok fejlesztésében, hogy Kuba hozzájuthasson a számára létfontosságú nyersanyagokhoz. Kelet-európai útja során Magyarországon is járt, és találkozott Kádár Jánossal is.

Che volt a kubai munkatáborok szellemi atyja és gyakorlati megalapítója. Az első ilyen kényszermunkatábort Guanahacabibesben is ő hozta létre 1960-ban, ahol kezdetben a kommunista rendszerrel együttműködésre nem hajlandó vállalatvezetőket deportálták, később pedig ide hurcolták a rendszer ellenségeit is.

A 60-as években a kubai vezetők, így Fidel is szovjetbarát kormányt akartak, és inkább a KGST országok ekkor már puhább szocializmusához (ld. gulyáskommunizmus) közeledtek. Che azonban ellenezte a sztálinista elvek felpuhítását. Fidel Castróval sosem kerültek viszont ellenséges viszonyba, tehát megoldást kerestek. Ez a megoldás kézenfekvően a gerillaharc exportja volt. Csakhogy a külpolitikai viszonyok ehhez se kedveztek. A dél-amerikai országok marxista pártjai ellenezték a gerillaharcot. A Szovjetunió szintén ellenezte az erőszakos hatalomátvételt Dél-Amerikában. Afrika volt az egyetlen terep, ahol a külpolitikai viszonyok kevésbé voltak kedvezőtlenek.

Újra forradalmárként

1965-ben hirtelen eltűnt a közéletből, lemondott minden tisztségéről, sőt, kubai állampolgárságáról is. Titokban Prágába utazott, onnan több afrikai országba: Guineába, Angolába, végül Kongóba. Itt kubai önkéntesekkel együtt Laurent-Désiré Kabila lázadó Simba csapatait segítve próbálkozott a forradalom „exportjával”, de tevékenységét teljes kudarc kísérte. Fidelhez írt levelében így fakadt ki: „…nem lehet felszabadítani egy országot, ha az nem hajlandó ezért küzdeni.” Nehezen viselte el, hogy alá volt rendelve másoknak, ráadásul a csapatok vezérei nem akartak támadni. Gondot jelentett, hogy a helyi harcosok kiképzése hiányos, harci morálja alacsony volt. Végül dilemmába került az ügyben is, hogy felfedje-e kilétét. Ő maga amellett volt, hogy igen, de a vezetők nem engedélyezték, mivel a hírneve csak erős utánpótlást eredményezett volna a kormánycsapatoknál. A misszió lassan kudarcba fulladt, és a csapatok kimenekítése csodával határos módon történt a Tanganyika-tavon keresztül.

1966-ban, fél évi titokban tartott Dar es-Salaam-i, prágai és NDK-beli tartózkodás után rövid időre visszatért Kubába, majd egy gerillaexpedíció élén útnak indult Bolíviába. Előző tervei között szerepelt az, hogy Argentínába megy, de Argentínában már volt egy hasonló, igen gyorsan elhalt kezdeményezés kubai támogatással.

A bolíviai expedíció eleve kockázatosnak tűnt, mégis úgy gondolta, az adott pillanatban ebben az országban adottak a legmegfelelőbb feltételek a szocialista forradalomra, melyet reményei szerint a gerillaharc révén később az egész dél-amerikai kontinensre ki lehetett volna terjeszteni. Kubai önkéntesekből és helybeli aktivistákból létrehozta a Bolíviai Nemzeti Felszabadítási Hadsereget, de a kongói kudarcból tanulva a parancsnoki posztot magának tartotta fenn. Katonai akciókat kezdeményezett a kelet-bolíviai Andok hegyeinek gerillaharcra igazából nem alkalmas terepén. A hely megválasztását befolyásolta, hogy a gerilla-hadműveletek elsődleges „fókuszpontját” a bolíviai marxista párt vezetője kiszivárogtatta, amikor nézeteltérése támadt Fidel Castróval. Castro ugyanis azt ígérte a bolíviaiaknak, hogy az akció egy argentínai küldetés átmeneti tábora lesz. Amikor kiderült, hogy Che Guevara vezetésével és állandó gerillaharc készülődik, elárulták a tervet, a dél-amerikai marxista pártok ugyanis egységesen ellene voltak a gerilla típusú forradalomnak.

A tábor hamar lelepleződött, így idő előtt kitört a harc. Che Guevara vezetésével több sikeres akciót folytattak katonai célpontok ellen. Ugyanakkor egyre nyilvánvalóbb lett, hogy szinte semmilyen érdemi támogatást, együttműködést sem sikerül kicsikarnia sem a lakosságtól, sem a helyi marxista politikai mozgalmaktól. Ezek nélkül pedig a forradalom nem növekedhetett, csak az volt a kérdés, hogy mikor őrlődik fel.

Che Guevarát ezúttal nem mentették ki, mint a kongói kaland idején. Maga sem akarta, és Fidel Castro sem. Castaneda szerint azért, mert erre a politikai helyzet sem volt alkalmas, és valószínűleg Castro sem akarta, hogy ugyanolyan lehetetlen helyzetbe kerüljön Che Guevarával, mint előtte, nevezetesen, „hogy nem tudja hova tenni”.

1967. október 8-án Quebrada del Yurónál több társával együtt bolíviai rangerek fogságába esett. Elfogatásakor állítólag azt mondta: „Ne lőjenek! Che Guevara vagyok, értékesebb maguknak élve, mint holtan.” Másnap La Higuera faluban René Barrientos bolíviai elnök személyes utasítására kivégezték. Halála után lefényképezték a halott kommunista forradalmárt. A kép nem elsősorban halálának bizonyítéka lett, hanem sokan párhuzamba állították Jézus Krisztus reneszánsz kori ábrázolásaival. "Olyan, mintha a halott Che Guevara ránézne gyilkosaira és megbocsátana nekik, világgá kürtölve, hogy aki egy eszméért hal meg, a szenvedés felett áll" - írja Jorge Castaneda Che Guevara életrajzában.

Che Guevara kultusza

Csaknem 38 évvel a kivégzése után népszerűbb mint valaha, ugyanis a globalizációellenes, a környezeti problémákra és a társadalmi igazságtalanságokra érzékeny, baloldali fiatal nemzedék ikonja lett. Che Guevara kultuszának újbóli fellángolása halálának harmincadik évfordulójára, 1997-re tehető. Ekkorra rengeteg könyv, életrajz látott róla napvilágot. Beindult a sztárcsináló gépezet is: megjelent a ma már nálunk is kapható könyv, az "Egy motoros naplója", amelyből film is készült.

A Robert Redford producerkedésével létrejött moziban a fiatal Ernesto útkereséseit láthatjuk, amint a jócskán idealizált szabadsághős az egyre égetőbb társadalmi problémákkal szembesül. Az Alberto Korda által készített híres arckép az imázs fontos része, amely az idők során egyenesen divatszimbólummá vált.

Bármilyen ellentmondásosnak is tűnhet Che Guevara jelleme és "működése" mégis elmondható róla, hogy a XX. század egyik leghíresebb alakja, akinek neve egybeforrt a forradalommal.

Főszerkesztői vélemény:

Szerk.: Harmat Árpád

Forrás: hetek.hu, che-lives.com, wikipédia

Ajánlja ismerőseinek...