John F. Kennedy élete és rejtélyes halála

/Harmat Árpád Péter/

John Fitzgerald Kennedy 1917. május 29-én, a Massachusetts állambeli Brookline-ban egy újgazdag ír család második fiúgyermekeként látta meg a napvilágot. A család még a XIX. század első felében, az éhínség elől menekült Írországból Amerikába, Kennedy nagyapja már tehetős üzletember volt. Fiának – John apjának -  már egyenes útja volt a Harvard Egyetemre, ahol inkább baseball-játékával tűnt fel, semmint pénzügyi tanulmányi eredményeivel. A kemény munkának az egyetem után következett el az ideje, rendkívüli érzékkel bánt a befektetésekkel, részvényekkel, pénzügyekkel, 25 évesen már a családi részesedést megmentve lett bankigazgató, a legfiatalabb az egész országban. A felfelé ívelő pályához előnyös házasság dukált, választottja Boston korábbi polgármesterének lánya, Rose Fitzgerald lett. A házasságból kilenc gyerek született, az ambiciózus Kennedynek komoly tervei voltak fiaival és lányaival. A húszas években a családi vagyon gyarapítása foglalta le, befektetések, részvényügyletek, ingatlanok révén milliókat halmozott fel. Módszerei mai szemmel nem feltétlenül bizonyulnának törvényesnek, s utólag Kennedy is bevallotta, hogy tisztában volt vele: a tőzsde lufi előbb-utóbb kipukkad, és beüt a krach.

A szeszcsempészettel is meggyanúsított üzletember a gazdasági világválságból is győztesen került ki: míg becslések szerint vagyona 1929-ben 4 millió dollárra rúgott, 1935-ben már 180 milliót értek befektetései. Még Hollywoodban is voltak érdekeltségei, s ő volt a tulajdonosa Chicago legnagyobb irodaépületének. A gazdasági élet bekebelezése után az országos politikai porond sem tűnt távolinak a régóta demokrataként politizáló Kennedynek. Komoly támogatást biztosított Franklin D. Rooseveltnek, ezért cserébe miniszteri tisztségről álmodozott - helyette a tőzsde-felügyeleti bizottság vezetője, majd angliai nagykövet lett. Londonban azonban túl nagy szimpátiát tanúsított a náci eszmék felé, így végzetesen megromlott a viszonya az elnökkel.

Álmáról azonban nem mondott le, elhatározta, hogy elnököt csinál legidősebb fiából. Ifjabb Joseph Kennedy háborús halála után másodszülött fia, John került előtérbe, a magasztos cél érdekében Kennedy még arra is hajlandó volt, hogy a háttérbe húzódjon. Johnt magas politikai pozícióban szerette volna látni, ezért elitképzést biztosított számára a legkiválóbb egyetemeken – John a bostoni Harvard Egyetem diákja volt, diplomáját 1940-ben szerezte meg. A mindennapok is érdekesen zajlottak, hiszen az volt a szokás a családnál, hogy az esti vacsoráknál kizárólag a közéletről lehetett beszélni, személyes apró-cseprő ügyekről egyáltalán nem. 1941-től századosként szolgált a tengerészet csendes-óceáni haderejénél, ahol különleges bátorságáért kitüntették. 1943. augusztus 2-án egy japán támadás során súlyosan megsebesült – hátgerincén három operációt is végre kellett hajtani. Testvére, a legidősebb Kennedy fiú a háború áldozata lett.

Leszerelése után 1945-ben rövid ideig a Hearst-lapoknak dolgozott, az Egyesült Nemzetek Szövetségét (ENSZ) létrehozó San Francisco-i konferenciáról tudósított. Miközben 1947-től 1963-ig demokrata párti képviselő volt a szövetségi törvényhozásban, 1951-ben ismerkedett meg Jacqueline Bouvier-val, akivel 1953. szeptember 12-én kötött házasságot. Három gyermekük született: Caroline (1957), John (1960) és Patrick (1963). Kennedy 1953-tól 1961-ig Massachusetts 11. számú kongresszusi választókerületének demokrata színekben megválasztott szenátora volt. 1960-ban indult az elnökválasztáson is. Úgy tűnt, hogy Kennedy volt az új-korszak első nagy formátumú politikusa, hiszen a hírközlést, a televíziózást és a közvélemény-kutatást céljainak szolgálatába állítva igyekezett megnyerni honfitársai bizalmát. A választáson hajszállal ugyan (mindössze 0,2%-al), de legyőzte a republikánus jelölt Richard M. Nixont az Egyesült Államok elnökségéért folyó küzdelemben.

Kennedy belső reformokat vezetett be. Ő indította meg a vietnami háborút, illetve a maffiával is megpróbált leszámolni. Az idősekre is kiterjesztette az egészségügyi ellátást, kormánya pedig növelte az oktatásra szánt állami támogatás összegét. Törvényeket hoztak az iskolákban, a munkahelyeken és középületekben érvényben lévő faji megkülönböztetés eltörlésére. Kennedy csapatokat küldött Alabama és Missisippi államokba a feketeellenes zavargások elfojtására és a feketék jogainak biztosítására.

A kommunista Kuba elleni sikertelen Disznó-öbölbeli partraszállás után (1961. április 17.) hirdette meg a Békehadtest programot (későbbi nevén: Szövetség a haladásért). Ennek keretében gazdasági segítséget nyújtott azoknak a latin-amerikai országoknak, amelyek nem szimpatizáltak a kommunizmus eszméjével. A programnak köszönhetően a csatlakozott országok megszakították diplomáciai kapcsolataikat Kubával.

Hruscsov és Kennedy 1961. júniusi bécsi találkozója után a szovjet vezető azzal a meggyőződéssel távozott, hogy Kennedy gyenge elnök. Részben emiatt történt, hogy 1961. augusztusában utasítást adott a berlini fal felhúzására és nukleáris fegyverek telepítésére Kubában. 1961. októberében az amerikaiak által készített légi felvételeken láthatóak voltak a már telepített, és az úton lévő szovjet rakéták is, amelyekkel lehetséges lett volna lecsapni a fontosabb amerikai városokra, méghozzá egészen rövid időn belül. Kennedy erélyesen, de visszafogottan reagált. Mivel az összes szóban forgó rakéta megsemmisítését a katonai vezetés nem tudta elérni, az elnök elutasította a Kuba elleni légicsapásra irányuló követeléseket, s helyette a tengeri blokád mellett döntött. A szuperhatalmak két héten át néztek farkasszemet egymással. Végül Hruscsov kénytelen volt leszerelni a rakétákat, de cserébe megígértette Kennedyvel, hogy ők is eltávolítják sajátjaikat Törökországból (ami később nem valósult meg), s hogy nem szállják meg a szigetországot – a világot kis híján atomháborúba sodró Kubai-rakétaválság ezzel véget ért.

1962-ben a szovjet űrfegyverkezési versenyre válaszul Kennedy a kongresszussal megszavaztatta az Apolló-űrprogramot, melynek célja az volt, hogy az évtized végére embert jutasson a Holdra. Ez az esemény az Apollo 12 holdraszállásával 1969. november 14-én be is következett.

John Kennedy 1963. november 22-én Dallasba repült, hogy részt vegyen egy közszereplésen. Szándéka az volt, hogy békét teremt a frakciózó helyi demokrata párt soraiban és előkészíti a következő évi elnökválasztást. Fort Worth-ből az elnöki küldöttség dél körül érkezett Dallas repülőterére, s a gépkocsi konvoj innen indult a városba. Fél egykor a lépésben haladó konvoj az Elm Streetre fordult. Ekkor találta el Kennedy-t a bérgyilkos lövése; a lövés hátulról érkezett, s az elnök fejét találta el. Kennedy életét nem tudták megmenteni, a kórházba érkezése előtt elvérzett.

Kennedy nevéhez fűződik az egy perc alatt kimondott legtöbb szó – szám szerint 327 – Guinness-rekordja, melyet egy 1961. decemberi beszéde alkalmával állított fel. Az amerikai űrprogramban betöltött korszakalkotó szerepe miatt, tiszteletére róla nevezték el a Florida államban található Cape Canaveral-i űrkikötőt John F. Kennedy Űrközpontnak.

Kennedy halála:

John F. Kennedy elnök meggyilkolása a nemzet tudatában csupán a Pearl Harbor elleni japán támadáshoz vagy a Világkereskedelmi Központ lerombolásához mérhető sokk. Jellemző, hogy mindenki, aki már tudatánál volt, emlékszik rá, hol érte az elnök halálhíre. Sőt, szinte mindenki kötelességének tartja ezt alkalomadtán el is mesélni. Az elmúlt hét erre ideális volt: az eddigi több tízezer újságcikkhez és nagyjából 450 könyvhöz újak érkeztek. Ezek és a frissen született dokumentumfilmek egyértelműen bebizonyították, hogy Kennedyt a kommunista Lee Harvey Oswald egymaga lőtte le, illetve a nagyvállalatok vagy a CIA-nak a maffiával szövetkező szélsőségesei tették el láb alól, és minderre Fidel Castro vagy Lyndon B. Johnson adott parancsot, pontosabban az idősebb George Bush, aki a kérdéses napon a sors kifürkészhetetlen szeszélye folytán éppen Dallasban járt. (A Bush család válaszra sem méltatta a mostani ellenszenvet a múltba visszavetítő vádat, Johnson egykori munkatársai viszont élénken tiltakoztak.)

Az ABC telefonos közvélemény-kutatása szerint az amerikaiak 70 százaléka hajlik rá, hogy összeesküvés történt (maga az összeesküvés-elmélet kifejezés is a Kennedy-gyilkosság nyomán terjedt el). Ez jóval több, mint az első vonatkozó adat, amely 1966-ból származik (46 százalék), de kevesebb, mint a húsz évvel ezelőtti rekord (80 százalék). A 64 év alattiak gyanakvóbbak: 72 százalékuk sejt összeesküvést, míg az idősebbeknek csak 59 százaléka. A "két lövész" elméletét ennél kevesebben találják hihetőnek (53, illetve 39 százalék).

Az ABC az amerikai televíziózás egyik nagy öregjének, Peter Jenningsnek a vezetésével készített dokumentumfilmet. Ebben a legkorszerűbb számítógépes módszerekkel modellezték a dallasi helyszínt. Az eseményeket bemutatták Oswald puskájának célkeresztjén át, a merényletben megsebesült texasi kormányzó, John Connally nézőpontjából, a közeli füves domboldalról vagy éppen az elnöki limuzin mögött lévő testőr szemével. Az elemzés azt valószínűsíti, hogy egy ember lőtt, a három golyó közül egy célt tévesztett, kettő talált, és Kennedyt mindkettő hátulról érte. Oswald magányos gyilkos volt.

Ugyanez van a híres-hírhedt Warren-jelentésben is. Az Earl Warren bíró vezetésével létrehozott nyolctagú testületből ma már csak Gerald Ford akkori kongresszusi képviselő, a későbbi elnök van életben - az elmúlt napokban természetesen őt is meginterjúvolták. De rendeztek tudományos konferenciát is, ahol a "magányos merénylő" elmélet hívei ütköztették érveiket az összeesküvés-kutatókkal.

Az Egyesült Államokban komoly emberek százai, ezrei szentelték egész felnőtt életüket a rejtély megoldásának - sajnos ahányan vannak, annyiféle forgatókönyvet állítottak föl. A Kennedy-gyilkosság Jennings szerint egész üzletággá nőtte ki magát. Ebben profi és amatőr történészek, igazságügyi szakértők, nyugdíjas nyomozók és eszement dilettánsok egyaránt megtalálják számításukat. Az amerikaiak csillapíthatatlan érdeklődésén egyáltalán nincs mit csodálkozni. Főleg, annak fényében, hogy sokak szerint még Abraham Lincoln 1865-ös meggyilkolása körül is számtalan megoldatlan rejtély lappang.

A néhai Kennedy elnökről ma már mindent lehet tudni, legyen szó a kubai rakétaválság alatt tanúsított magatartásáról, nőügyeiről, ezernyi betegségéről vagy már-már kábítószerfüggőségbe hajló gyógyszerszedési szokásairól. Azt mindenki hajlamos elfelejteni, hogy a maga korában a jóképű, fiatal államférfi korántsem volt olyan egyértelműen népszerű, mint halálát követően. Talán legközelebbi személyes barátja, Ted Sorenson az egyik talkshow-ban a minap elmondta, hogy a Fehér Ház annak idején óriási mennyiségű gyalázkodó levelet kapott. A derék honpolgárok egy részének egyáltalán nem tetszett, hogy a többség egy ír származású katolikust választott elnöknek. Egy jobboldali csoport még egy "Árulás miatt körözve" című pamfletet is kiadott ellene, mert szerintük az elnök kommunista ügynök volt.

A negyven éve Dallasban történtek egyetlen hiteles ábrázolása egy 26 másodperces amatőr színes film, amelyet Abraham Zapruder öltönykészítő rögzített Bell and Howell típusú 8 mm-es kamerájával. A világ kétségkívül legdrágább filmjét Washington egyik északi külvárosában, a Nemzeti Levéltárban őrzik, miután a szövetségi állam négy éve több mint 16 millió dollárt fizetett az örökösöknek. A 494 kocka ezek szerint egyenként nagyjából hét és fél millió forintot ér - jóllehet a celluloidszalag állapota nem teszi lehetővé, hogy valaha levetítsék. A New York Times érdekes cikket közölt a filmről, amelyet minden amerikai ezerszer látott - jóllehet az annak idején elsőként kapcsoló Life magazin 14 éven át megakadályozta a bemutatását. Kockánként, kizárólagos joggal közölte a képeket - kivéve a legvéresebbeket, mert akkor még létezett közízlés és önmérséklet. Az újság 150 ezer dollárt fizetett Zaprudernek, ám 1975-ben ingyen viszszaadta a filmet a családnak, miután már számtalan másolat keringett közkézen. A felvételt azóta kiadták videokazettán, CD-ROM-on, DVD-n, és persze feltették az internetre, így mindenki a saját szemével győződhet meg róla, hogy nem derül ki belőle semmi.

A Kennedy-gyilkosság aktáit az amerikai nemzetbiztonsági hatóságok 75 évre titkosították, így legközelebb 2038 novemberében lehet azokat nyilvánosságra hozni. Remélhetőleg legtöbbünk még látni fogja, bár addigra tétje már nem lesz az ügynek, tekintve, hogy minden érintett halott lesz a jelzett időpontra. Erről valakik már rég gondoskodtak ...

A szerző saját véleménye

A Kennedy gyilkosság éppen 9,5 évvel történt születésem előtt, ám szüleim nagyon is emlékeznek a rádióban hallható felhajtásra, és az újságcikkekre, melyek a szocializmus "sürüjében" még nyilván erősen cenzúrázva, megrágva, és a párt-ellenőrzések után "vegytisztára gőzölve" jutott el hozzájuk. Aztán megszülettem, és a történész hivatást választva már magam is tanultam az eseményről. Később pedig életem egy időszakban kissé mániám is lett a Kennedy-gyilkosság kutatása, így igyekeztem elolvasni a témáról amit lehet, és persze megnézni a dokumentumfilmeket, sőt az Oliver Stone által 1991-ben készített amerikai filmet is Kevin Costner főszereplésével.

Persze a sok olvasás és kutatás végén én magam is felállítottam - annyi más emberhez hasonlóan - a saját teóriámat, és rájöttem, hogy csak egy bizonyos pontig lehet eljutni az ügy felderítésében. Ha eljutsz erre a pontra, akkor ráébredsz, hogy a következő szinthez neked is el kell zarándokolnod Dallasba, és végig kell járnod a Love Field repülőtér és a Main Street - Houston Street - Elm Street útvonalat, majd bele kell tudnod nézni bizonyos - csak ott található - de nem hozzáférhető - aktákba.

Sajnos én éppen 65 éves leszek, amikor 2038 november 22-én megnyitják majd az azokat a bizonyos titkosított aktákat, de reményeim szerint még élni fogok, és talán megtudom, hogy elméletem helyes volt e. Engem ugyanis nem maga a merénylet kivitelezése izgat, hanem azok akik az egész mögött álltak.

Azért a "rend kedvéért" pörgessük le mi történ PONTOSAN 1963 november 22 -én 12:30 perckor:

November 22-én Kennedy elnök nyitott limuzinja és az azt kísérő négy rendőrmotoros 12 óra 28 perckor fordult a Main Streetről a Houston Streetre. Az elnöki autót William R. Greer a titkosszolgálat tisztje vezette. Mellette ült Roy Kellerman az elnöki testőrség vezetője. Mögöttük ült John Connally és felesége Nellie Connally. Az autó hátsó ülésen foglalt helyett a Kennedy házaspár. Jobbra az elnök mellette balra felesége Jacqueline Kennedy.

Az Elm és Houston street sarkán álló tankönyvraktár tetején lévő, hatalmas hirdető tábla órája pontosan 12 óra 30 percet mutat, amikor az elnöki autó 15 km/óra sebességre lassulva bekanyarodott az Elm streetre. Abraham Zapruder egy lugas kőkerítésének peremén állva 350 képockára rögzíti az ezt követő eseményeket.

Az első lövés a 138-as képkockánál (Z 138) dördült el. Hátulról érkezett, ám nem a tankönyvraktárból, mert onnan a kilátást egy fa takarta el. Az egyetlen szóba jöhető épület, ahonnan a lövést leadhatták a tankönyvraktár mellett, a Houston street átellenes oldalán álló épülete a Dal-Tex épülete.  A lövés célt tévesztve gellert kapott az utca betonján. A motor kipufogózajára emlékeztető hangra a limuzin utasai is felfigyeltek. Az elnöki autót követő limuzinban nyolc testőr tartózkodott akik közül többen is azonnal a becsapódás zajának irányába fordultak. Egyikük még ki is hajolt, hogy megnézze nem az elnök autója kapott-e defektet.

3 és fél másodperccel később (Z 206-208) egy újabb lövést adnak le a Dal-Tex épületéből, ami szintén célt téveszt. A golyó a Main street és a vasúti felüljáró alatt a Fő utca déli járdájának szegélyébe csapódik, ahol a felrepülő repeszdarabok megsebesítették a felüljáró alatt álló egyik járókelőt, James Tage-et. A lövést csak a motoros kísérők hangfelvételei bizonyítják a Zapruder filmnek ugyanis a 208-212-es képkockái sérültek, ráadásul Kennedy egy tábla takarásába is kerül (Z 212-224).

Ekkor dördül el a harmadik és a negyedik lövés szinte egy időben. A két lövés hangja egyetlen elnyújtott lövésként hangzik a felvételeken.

A harmadik lövés (Z 225) szemből torkon találta Kennedy-t a nyakkendő csomó tájékán, majd a lövedék a testben lefelé haladva megállt. Kennedy elfehéredett és mind a két kezével a nyakához kapott, amikor a negyedik lövés (Z 228-231) hátulról találta el az elnököt a lapocka tájékán, a gerincoszloptól jobbra. A lövedék meredeken lefelé haladva a testben áthatolt Kennedyn és a jobb oldali mellkasán át távozott, majd belefúródott Connally bal combjába. Kennedy a második lövést szinte nem is érzékelte. Bár a teste előre mozdult a lövéstől a gerincét és a hátát szorosan tartó - évtizedeken át szigorúan titokban tartott - egészségügyi fűző mereven tartja törzsét. Connally egy heves rándulással érzékelte a combjába fúródó lövedéket. (Z 240) Feljajdult és jajgatva fordult Kennedy felé: “Végünk van, mindnyájunkat megölnek!”

Kennedy feleségében csak ekkor tudatosul, hogy nagy baj van. S bár férje már két találatot kapott csak ekkor fogja meg a könyökét, miközben próbálja megérteni mit is kiabál Connally. (Z 250-260) Ezt a pillanatot örökítette meg James W. Altgens híres fotóinak egyike. A képen jól látható, hogy a testőrök már a lövések irányát keresik a képen is látható könyvraktár, amelynek lépcsőjén ott áll Oswald és a Daltex épületének irányába. (azóta már kiderült, hogy nem Oswald állt ott.)

Pár másodpercig mintha megállna az idő, csak a limuzin hajt egyre sietősebben a menekülést jelentő vasúti felüljáró irányába. Clinton J. Hill a titkosszolgálat ügynöke, rohant a limuzin után, hogy arra felkapaszkodva még megvédhesse az autóban ülőket, de már elkésett.

Eldördült az ötödik, végzetes lövés, amely szétrobbantja Kennedy koponyájának jobb oldalát miközben az elnök teste balra és hátra rándult a lövedék becsapódásának erejétől. (Z 313) A gyilkos lövés szemből, a domboldalról leadott második lövés volt. Kennedy a fejlövést követően lehanyatlott a limuzin hátsó ülésére, amikor egy újabb lövés dördült el.

A hatodik és egyben utolsó lövést tizedmásodpercekkel a fejlövés után a tankönyvraktár emeletéről adták le (Z 336-337). Ez a lövés célt tévesztett és Connally-t találta el, akinek zakóján látható a becsapódás nyoma, majd az ezt követő képeken az egyre terjedő vérfolt. A lövedék keresztül fúródott Connally mellkasán, összezúzta a jobb oldali ötödik borda elülső és oldalsó részének mintegy 10 cm-es darabját, majd a mellkason át távozott. Szétroncsolta a kormányzó bal csuklóját majd a limuzinba fúródott.

Mrs. Kennedy ekkor már lefektette férje haldokló testét a hátsó ülésre és máig megmagyarázhatatlan okból elkezdett felkapaszkodni a limuzin hátuljára, ahonnét a kocsit ebben a pillanatban utolérő Clinton J. Hill lökte vissza az utastérbe. A Limuzin felgyorsult és a következő pillanatban már el is tűnt a felüljáró alatt és száguldva megindult a 4 mérföldre lévő Parkland Memorial Kórházba ahová 12 óra 38 perckor érkezett, ám az összesereglett orvosok már nem segíthettek Kennedyn. Az Egyesült Államok legfiatalabb elnöke 1963. november 22-én 13 órakor halt meg. Feltételezett gyilkosát Lee Harvey Oswaldot nem egészen egy órával később a Texas filmszínházban több tucatnyi rendőr lerohanta és letartóztatta, ám 48 órával később a szigorú rendőri őrizet ellenére maga is merénylet áldozata lett. A feltételezett elnökgyilkos gyilkosa egy Dallasi bártulajdonos Jack Ruby volt, aki közvetlen közelről lőtte le Oswaldot. Ez volt a történelem első élő televíziós közvetítésben elkövetett gyilkossága.

És a halálesetek ezzel koránt sem értek véget. A Kennedy gyilkosság szemtanúi és kulcsfigurái közül nem egészen három év alatt huszonegyen haltak meg rejtélyes körülmények között. Annak az esélye, hogy a Kennedy gyilkosság szemtanúi és az ügy érintettjei közül három éven belül ilyen sokan meghaljanak egy londoni biztosító társaság szerint 1 a trillióhoz.

És most nézzük az én privát elméletemet:

A Kennedy gyilkosság esetében ma már nem az a kérdés, hogy mi is történt valójában. Ezt ma már bárki rekonstruálhatja és ez alapján egyértelmű, hogy legalább három fegyveres csoport három pontból kereszttűzbe fogta az elnököt. Kennedy ezt egyszerűen nem élhette túl. Az igazi kérdés, mint minden bűnténynél, így itt is az, hogy kinek vagy kiknek állhatott érdekében a tett végrehajtása? Oswald? Nem valószínű, több okból sem: egyrészt a végrehajtás profizmusa egyértelműen magasan képzett mesterlövész(ek)re utal, másrészt túl könnyen és gyorsan kapták el (egy órával a merénylet után) majd furcsa módon meg is halt elfogása után, sőt a gyilkosa is elhalálozott, még a per előtt. Harmadrészt a lövések több irányból érkeztek, negyedszer mind a kivizsgáláskor, mind pedig később a hivatalos vizsgálatnak eltussolás szaga volt, ráadásul a szemtanúk közül három év alatt 21-en haltak meg.

Mindez arra utal, hogy a háttérből maga az államhatalom irányította a gyilkosság kivizsgálását, és bizonyos köröknek módjukban állt egy ideális – hírhedten kommunista – vagyis a hidegháborús ellenségképnek tökéletesen megfelelő balekra terelniük a merénylet végrehajtásának vádját. Köztudott, hogy CIA berkekben elterjedt módszer, hogy egy merényletnél a helyszínre juttatnak egy fegyverrel rendelkező „ideális” merénylőt, de magát a gyilkosságot nem vele hajtatják végre, csak arra használják az illetőt, hogy a merénylet után őt kapják el tettesként. Így gondoskodnak arról, hogy a majdani nyomozás a nekik tetsző irányba induljon, és az álmerénylő szándékait vizsgálja, miközben a merénylet való indítékai és elrendelői ismeretlenek maradhatnak. Ebben az esetben Oswald volt a balek, hisz minden amerikai lakos számára logikus volt, hogy egy kommunista Kuba barát személy meg akarja gyilkolni az elnöküket. Oswald tehát a helyszínen volt a megfelelő időben a megfelelő fegyverrel, és valószínűleg lőtt is, ám hogy a nagy távolságból el tudta volna találni a mozgó célpontot az kevéssé valószínű. Kennedy halála után Oswald menekülni próbált, de az egész merénylet valódi eltervezői gondoskodtak gyors elfogásáról. Persze nem bízhattak abban, hogy egy alapos kivizsgálás után is hihető lesz Oswald bűnössége, így gyorsan meg kellett tőle szabadulniuk, egy másik balek segítségével. (Ez volt Ruby) Nyilván ezt követően meg Rubyt kellett elintézni, ám ez is sikerült, így gyakorlatilag minden szál el lett varrva!

Most nézzük, hogy ha nem Oswald, akkor végül is ki vagy kik állhattak az egész mögött?  Az ügy vizsgálói felvetették a maffiát, de én ezt sem tartom valószínűnek, két okból. Egyrészt a mai napig nem tudunk olyan nagy horderejű törvénytervezetről, leleplezésről, vagy eseményről, melyet Kennedy a maffia ellen tervezett volna, és ami kiváltotta volna a Cosa Nostra ilyen mértékű haragját. Másrészt a maffia nem lett volna képes arra, – talán csak Szicíliában – hogy minden vizsgálóbizottságot, bírót, minisztert olyan mértékben befolyásoljon, hogy az ügy eltussolása teljes legyen.

De ha nem Owald és nem is a maffia, akkor kik lehettek? A válasz szerintem Kennedy politikájában keresendő. Mi volt a fiatal elnök programjában és tetteiben az, ami annyira sértette mások érdekeit, hogy muszáj volt megöletniük? A kérdés azonban így nem pontos, mert bel kell tennünk azt is, hogy csakis olyanok rendelhették el a merényletet, akik utána képesek voltak a kivizsgálásba is beleszólni. Tehát a teljes kép két kérdésből áll. Ha ezekre válaszolunk, akkor a rejtély kulcs a kezünkbe kerül:

1. Mi volt az az elem Kennedy politikájában, mely olyan befolyásos, kormány közeli és nagyhatalmú személyek érdekeit sértette, akiknek módjában állt egy katonailag professzionális merénylet elrendelése, majd eltussolása?
2. Mik voltak azok a törvények, rendelkezések, események, melyek Kennedy félreállítása után következtek be, és amelyek Kennedy életben maradása esetén nem történtek volna meg?

Szerintem a válasz minkét kérdésre ugyanaz: a háborús politika! Kennedy ugyanis valójában háborúellenes volt annak ellenére, hogy 1961-ben ő is küldött „katonai megfigyelőket Vietnámba, és része volt a Kuba elleni Disznó-öbölbeli akcióban is. Ám ki kell emelni, Kennedy idején alig 4-5 ezer amerikai szolgált Vietnámban, míg halála után egy hónappal, már 16 ezer. (A háború csúcspontján pedig 543 ezer) A Disznó-öbölbeli akciót pedig inkább elődje Eisenhower tervezte és rendelte el (1961 április) Az is fontos, hogy a kubai rakétaválságnál is a békés megegyezést szorgalmazta. Tehát Kennedy nem akarta sem a vietnámi háborút, sem a Szovjetunió elleni válságot. Egyszerűen ki akart hátrálni ezen konfliktusokból.

Most nézzük a háborús pártot, a Kennedy-politika ellenségeit, a merénylet haszonélvezőit! Ide tartoztak elsősorban a fegyvergyárosok, akik milliárdos nagytőkésekkel, befektetőkkel és részvényesekkel együtt mindent elkövettek és minden befolyásukat bevetették azért, hogy igenis kezdődjön el a vietnámi háború. A Pentagon óriási hadianyag megrendelései még gazdagabbá tehették őket, így nagyon is érdekeltek voltak a háborúban. Ugyancsak háborúpárti volt a republikánus párt nagy része (Nixon, Ford, Bush) és végül a hadsereg illetve a CIA legfelső vezető rétege is. Valószínűnek tartom, hogy 1962 –ben és 1963 -ban a Kennedy békét kereső politikájával elégedetlen tábornokok, ellenzéki politikusok és nagytőkés fegyvergyárosok valami módon felvehették egymással a kapcsolatot, és összefoghattak Kennedy eltávolításában. (Hasonló összetételű összeesküvő csoportot alkottak, mint 1944 nyarán Hitler merénylői) Mivel mind a mai napig olyan tökéletes a hírzárlat, hogy egy morzsányi információ sem szivárgott ki, így nagyon valószínű, hogy a merénylet konkrét elrendelésében, és végrehajtásában csupán 2-3, nagyon magas rangú személy vehetett csak részt. Én a magam részéről azt gondolom, egy befolyásos republikánus nagytőkés, egy CIA vezető és talán egy tábornok a hadseregből.

Az összeesküvő csoportosulás a merénylet megtervezése előtt vélhetően felvehette a kapcsolatot az elnök halála esetén hivatalba lépő alelnökkel – Johnsonnal, és kipuhatolhatták szándékait. Az sem kizárt, hogy előre befolyásuk alá vonták az akkor 55 éves politikust. (Sőt az is lehetséges, hogy Johnson eleve nem értett egyet Kennedy háborúellenes politikájával, és így szükségtelen volt Johnson megpuhítása.) Mindenesetre, amikor biztosra vették, hogy Johnson, elnökként nem fogja akadályozni a vietnámi háborút, elrendelték Kennedy likvidálását.

Kerestek egy ideális gyanúsítottat, és a CIA adattárban rá is bukkantak Oswaldra, aki mint kommunista szerepelt a nemzetbiztonság nyilvántartásában. Tudták, ha valahogyan rá tudják kenni az ügyet, akkor nem lesz nagy nyomozás, és mindenki számára hihető lesz, hogy miért akarta megölni Kennedyt. Így egy CIA ügynök inkognitóban megkereste Oswaldot és rávette a merényletre. Persze arról nyilván nem tett említést neki, hogy a tényleges lövést a hadsereg kommandós osztagai fogják majd leadni, és őt egy órával a gyilkosság után már le is fogják tartóztatni.

Ezután katonailag tökéletes profizmussal megtervezték a merényletet, kiválasztottak 2-3 profi mesterlövész osztagot – majdnem bizonyosan katonákat - és elhelyezték őket a megfelelő pontokon. A lövések természetesen kioltották Kennedy életét, majd gondoskodtak róla, hogy a rendőrség elfogja Oswaldot. Aztán még mielőtt megkezdődött volna a kihallgatása – melynek során előbb-utóbb Oswald beszélt volna az álruhás felbérlőjéről – egy másik balekkal megölették. (Majd gondoskodtak az új balek haláláról is.)

Kennedy halála után alelnöke Johnson vette kézbe az elnöki teendőket, és ahogyan azt az összeesküvők előre kiszámították: az új president el is rendelte a háborút. Megindult az amerikai hadsereg Vietnámba irányítása, és 1963 decemberében - vagyis1 hónappal Kennedy halála után  - már 16 300 amerikai katona harcolt Indokínában. A fegyvergyárosok megkapták a katonai megrendeléseket, a republikánusok a háborút, a hadsereg és a CIA vezetői pedig annak lehetőségét, hogy élére álljanak a hidegháború legnagyobb fegyveres konfliktusának.

Később az egész Kennedy ügy kivizsgálása vélhetően pont azon köröknek a kezébe kerülhetett, akik vagy kitervelői, vagy csak passzív ismerői voltak a merényletnek. A CIA vezetőinek, a nemzetbiztonsági hivatal irányítóinak, és a kabinetben ülő magas rangú diplomatáknak (vagyis az összeesküvőknek) a számára nyilván minden olyan bizonyíték nemkívánatos volt, ami nem a magányos merénylő – vagyis Oswald – teóriáját támasztotta alá. Ezért tüntettek el minden ellentétes bizonyítékot és tanút, és ezért nem mert egyetlen hivatalos vizsgálóbizottság sem ellenkezni a „hivatalos” verzióval. A nemkívánatos tanúk eltüntetésére, a bírók megfélemlítésére, a bizonyítékok meghamisítására nyilván csakis a CIA volt képes, hiszen ez a szervezet pontosan a titkos akciók, merényletek és likvidálások végrehajtására szakosodott.

Szerintem Johnson nem volt benne az összeesküvésben, bár vélhetően sejthette az igazságot, így nyilván nem nagyon akart Kennedy sorsára jutni, és nem erőltette az alapos vizsgálatot. A későbbi elnökök, Nixon és Ford pedig majdnem bizonyosan részesei, de legalábbis hallgatólagos ismerői voltak a merényletnek.

Hát ennyi! Ez az én elméletem, a saját „Pelikán ügyiratom” és az a helyzet, hogy minden bizonnyal nagyjából ez is lehet az igazság. Megtudjuk 35 év múlva …

Harmat Árpád Péter

Ajánlja ismerőseinek...