Ficoék nyernék a szlovák választásokat egy felmérés szerint

Továbbra is Robert Fico pártja nyerné a választásokat Szlovákiában - derült ki egy kedden nyilvánosságra hozott közvélemény-kutatás adataiból. A pozsonyi törvényhozásba mindkét magyar párt bejutna: az 5 százalékos küszöböt a Magyar Koalíció Pártja egytized százalékkal, míg a Híd párt nyolctized százalékkal lépné túl.

 

A felmérés alapján bekerülne a parlamentbe mindkét magyar párt: a Magyar Koalíció Pártja 5,1 százalékkal, az abból távozók által létrehozott, a szlovák-magyar együttműködésre építő Híd párt pedig 5,8 százalékkal.

A Focus szerint az emberek alig kétharmada élt volna a szavazati jogával, tízből ketten pedig biztosan nem. További 16,2 százalék nem tudott vagy akart válaszolni a részvételi szándékát firtató kérdésre.

Forrás: Origo.hu 2009.október 27

 

Történelmi összefüggések:

Egyes kutatók szerint a szlávok megjelenésével Szlovákia területén már az 5. század végén számolnunk kell, a kutatók többsége azonban csak a 6. században való megtelepedést valószínűsíti. A régészeti leletek alapján egyelőre nehezen megfogható e korai korszak és az elszórt írott források sem adnak egyértelmű útbaigazítást e tekintetben. A szlávok ezen időben a hamvasztásos temetkezési rítust követték.

A korai avarkorban Szlovákia területét az avar hatalom csupán kis mértékben érinthette, főként a komáromi átkelő közelében. A Csallóköz, mocsaras volta miatt, ezen időszakban nem volt alkalmas a nomád nagyállattartásra. Ezért ezen időszakból nagyobb számú avar lelettel nem is számolhatunk. Az írott források szerint ekkor jöhetett létre egy új elsősorban szláv államalakulat, melyet vezetője után, aki talán frank kereskedő lehetett, Szamo birodalmának vagy fejedelemségének nevezünk. Pontos kiterjedése és elhelyezkedése vita tárgya, annál is inkább mivel ezen állam csak tiszavirág életű volt, hiszen Szamo halála után szétesett.

A középavarkorban az avar szállásterület, a a Kárpát-medencébe való újabb keletről érkező csoportok bevándorlásának és azok katonai erejének köszönhetően, kiszélesedett. Ennek eredménye az avarok nyomon követhető nagyobb számú megjelenése a Dunán való átkelőhelyek körzetében és a Dunától északra, főként a folyók mentén Nyugat-Szlovákiában, a Kelet-szlovákiai-alföldön, ill. elsősorban a Kassai medencében.

Az avar uralom meggyengülése, Nagy Károly hadjáratai és a bolgár kán támadásai ahhoz vezettek, hogy az Avar Kaganátus felbomlott és mint államalakulat megszűnt létezni. Ez egyben az ezen a területen élő szlávok hatalmi függetlenedését jelentette. Ennek következtében kisebb területi egységek (kisfejedelemségek), jöttek létre. Ezeket egyesítve jött létre azután a Nyitrai fejedelemség, majd a Nagymorva birodalom.

Az avar leletanyag Szlovákián is elsősorban a feltárt temetőkből származik. Legjelentősebb temetőik, arról árulkodnak hogy a későavar katonai arisztokrácia stratégiailag fontos helyeken telepedett meg, így például Dévényújfalu (Morva kapu, Jan Eisner ásatásai) közelében, a mai Komárom területén (átkelő a Dunán, lásd: A Komárom-hajógyári avarkori temetőt, Trugly Sándor ásatása) és Zsebes környékén (Kassai medence, Vojtech Budinský-Krička és Anton Točík kutatásai) stb. Az utóbbi időben már egyértelműen az avaroknak tulajdonítható telephelyeket is sikerült találni, így például Érsekújvár és Komárom területén. A kincsleletek közül kiemelendő a nemesvarbókon előkerült ékszerek, étkészlet és bizánci érmek együttese. Ezen időszakból több mint 180 avarokhoz (is) köthető lelőhelyet ismerünk Szlovákia területéről, melyek ezen a területen részben a szlávokkal való együttéllést dokumentálják.

A korszak kiemelkedő szlovák régészeti kutatói Zlata Čilinská, Gabriel Fusek, ill. Jozef Zábojník.

Nyitrai fejedelemség és a Nagymorva birodalom időszaka Nyugat-Szlovákia és Morvaország területe az avar hatalom bukása után új fejlődési irányban indult el. A szomszédos Frank birodalom és a kereszténység hatása tükröződik az előkelő réteg ízlésén. Valószínű azonban, hogy az avarok ötvösmestereinek egy része, vagy azok tanítványai itt találtak új piacra. Ezt számos avar vagy avar hatású lelet támaszthatná alá. Ekkoron jöhettek létre a rivalizáló Morva és Nyitrai fejedelemségek, melyeket 833-ban I. Mojmír egyesített. Pribinát a Nyitrai fejedelemség urát, aki 828-ban keresztény templomot emeltetett, elűzte és az a Dunántúlon talált menedéket. A birodalom azonban a frankokkal való viszálya és kiújuló háborúi ellenére terjeszkedett. Legnagyobb kiterjedését I. Szvatopluk alatt érte el.

A gazdasági fejlődést nem csak az írott források, de a régészeti kutatások is alátámasztják. Számos várat és települést, ill. depóleletet tártak fel Csehország (Mikulčice több mint 10 templom romjait tárták fel) és Szlovákia (Nyitra környéke, Nyitrabajna, Dévény), ill. Magyarország (Zalavár) területén is. A birodalom központja(i) elsősorban Morvaországban lehettek.

A birodalom hanyatlását Szvatopluk 894-ben történt halála után, valószínűleg frank beavatkozással elsősorban a belső viszályok esetleg járványok indították el. Az államalakulat teljes szétesését pedig a honfoglaló magyarok támadásai idézhették elő. A megszűnéssel kapcsolatosan csupán szórványos írott források állnak rendelkezésre.

A honfoglalástól Buda elestéig

A kalandozás kora után a magyarság körében is végbement a generációcsere, a Kárpát-medencei nomád társadalmak válsága, amely során a nagyállattartást fokozatosan felváltotta a letelepedett életforma. Ez megmutatkozott a társadalmi berendezkedésben is. A kiutat a kereszténység felvétele jelentette, melyet I. István államvallássá tévén elkezdődött a pogányság visszaszorítása, ill. az egyes nemzetségfők hatalmának megtörése.

Szlovákia területén ilyen "ellenálló" nemzetség lehetett például az Abák, akiknek vezetőjéhez Sámuelhez Szent István hozzáadta egyik lánytestvérét. Ezek után megindult a vármegyerendszer (a korábbi várközpontok vármegyekszékhelyekké váltak) és az egyházszervezet kiépítése. Ezen terület az Esztergomi érsekség és az Egri püspökség fennhatósága alá került. Ekkoriban Esztergom számított a székhelynek, a mai értelemben vett "fővárosnak" is.

A Habsburgok hatalomra jutásától a felvilágosodás időszakáig

Az 1526-os mohácsi vész utáni zűrzavarban és belháborúban az Alföldről és más a török által veszélyeztetett vidékekről nagy menekültáradat indult meg a biztonságosabb területek irányába, így a mai Szlovákia területére is. Ezidőtájt sok délszláv és magyar került az északabban fekvő vidékekre, köztük jobbágyok és nemesek egyaránt.

A szlovákok őseinek története ez idő alatt még szorosabban egybefonódott a magyar történelemmel. A török korban a két majd három részre szakadt királyi Magyarország területe szinte csak a mai Szlovákia területére korlátozódott. 1530 szeptemberében a Szapolyai által segítségül hívott törökök a Nyitra-folyó vidékét is feldúlták. Az 1538-as váradi béke sem hozott békét a Magyar királyságnak. 1541-ben elesett Buda, 1543-ban pedig a törökök elfoglalták Esztergomot és kialakították az Esztergomi szandzsákot. A tizenötéves háború alatt ugyan visszafoglalták, de 1683-ig a párkányi csatáig nem szabadult fel véglegesen. Az 1545-1546-ban épült Érsekújvárat, egykori nevén Oláhújvárat, ahol 1573-1580 között új erőd épült, a török 1663-ban foglalta el, mely az új ejálet központja lett. 1599-ben a török csapatok ismét Nyitra környékét pusztították.^[8] A Bocskai-szabadságharc után a bécsi béke és a zsitvatoroki béke fordulópontot jelentett a török harcokban.

Buda és Székesfehérvár a koronázóváros elestével Pozsony vette át szerepüket, mint koronázóváros és a magyar országgyűlések székhelye. Esztergom elfoglalásával az érseki és káptalani hivatal Nagyszombatba költözött. A reformáció, a népnyelven történő vallásgyakorlás elősegítette a szlovák nyelv kialakulását és különválását a csehtől. Vallásgyakorlás terén az ellenreformáció megindulásával alakult ki nagyjából a mai állapot. A török kiűzése után, melyet a karlócai béke "véglegesített" a térség viszonylagos súlya csökkent a Magyar Királyságon belül, de Pozsony főváros maradt egészen 1848-ig.

A kor kiemelkedő dokumentumai az írott forrásokon kívül az épített kultúra, az öltözék, fegyverzet és használati tárgyak tartozékai, ill. sok egyéb mellett az éremleletek. Ezen utóbbiak közül megemlítendő a méltán híres Kassai arany éremlelet, melyet az egykor a Szepesi kamarához tartozó épületben találtak.

A nemzeti megújhodás időszakától az első világháború végéig

A Habsburg birodalom külügyi sikertelenségei a belső feszültségek felerősödését hozták. 1859-ben a Szárd–francia–osztrák háború és 1866-ban a Porosz–osztrák–olasz háború (az utolsó harcok Pozsony környékén, Lamacsnál folytak) révén felszabadultak az észak-itáliai városok. Előbbi a Bach-korszak végét eredményezte, utóbbi pedig végül a kiegyezéshez vezetett. Az átmeneti időszakban az ún. Schmerling provizórium előtt és alatt fogadta el Ferenc József az októberi diplomát (1860) és a Februári pátenst (1861), melyek azonban a magyarok ellenállásán elbukva (lásd az 1861-es országgyűlést) zsákutcának bizonyultak. Deák Ferenc húsvéti cikke után azonban megindulhattak a tárgyalások, melyek az 1866-ban elszenvedett vereséget követően az osztrák-magyar és a horvát–magyar kiegyezéshez vezettek.

Ezen politikai eseményeket a szlovák nemzetiség is növekvő figyelemmel kísérte. Az önállósulási törekvésekben ők sem maradhattak hátra. Andrej Radlinský aláírásokat gyűjtött a szlovák nyelv hivatali használatára, Jozef Miloslav Hurban pedig kidolgozta a Szlovák Nemzet Memorandumát. Ebben újból vissza kívántak térni az 1848-as követeléseikhez, mely a Felvidék Magyar Királyságból való kiválását is magában foglalta volna. Ezen szlovák érdekeket a birodalmi tanácsban Josip Juraj Strossmayer zágrábi püspök képviselte. A szlovák nyelv használatát 1860 júliusában a király 23 vármegyében engedélyezte, azonban még mielőtt a rendelet életbe léphetett volna a magyar érdekeknek engedett.

A szlovákság készült az 1861-es országgyűlésbe való választásokra is. 1861-ben Daxner István Márk kiadta a "Hlas zo Slovenska" programot, melyben a szlovák nemzet politikai elismerését követelte. Mivel azonban a kor e követeléseket nem teljesítette, a szlovákság egy része elidegenedett az államtól. 1861 márciusában indult el a Pešťbudínske vedomosti politikai lap, mely a hivatalok visszatartása miatt a választási kampányról már lemaradt. Kiadója Francisci János volt. Mivel a választásokon a szlovák képviselők alul maradtak, a memorandumot nem sikerült képviselő útján az országgyűlés elé terjeszteni.

A szlovákság ezért Turócszentmártonra 1861 június 6-7-én nemzeti összejövetelt szervezett. Az összegyűlt kb. 5000 fős tömeg előtt azután felolvasták a politikai programot, melyet nagy lelkesedéssel elfogadtak. Ezt a programot nevezik a Szlovák Nemzet Memorandumának. Ez az addigi követelések összefoglalását (a szlovák nemzet politikai elismerése, a Felvidék különállása, szlovák hivatali és iskolai tanítási nyelv elfogadása) jelentette. A memorandumot egy szlovák küldöttség az országgyűlés elé vitte, azonban ez csupán memorandumellenes szervezkedést eredményezett.

Az augusztusban feloszlatott országgyűlés után az uralkodó a szlovák érdekeket csupán a magyarok kijátszására használta fel. Az eléterjesztett átdolgozott memorandumot, mely már a külön országgyűlés tervezetét is magában foglalta, valójában nem fogadta el. A szlovák politikai célok így megvalósíthatatlanná váltak, alternatíva azonban nem mutatkozott, ezért a vezetők között is törés következett be. Az ún. memorandisták, akik kitartottak a program mellett, vezetője Daxner maradt, míg a magyar-pártiak akik a magyarországi körülményekhez (politikához) való alkalmazkodást hirdették Ján Palárik lett. A magyarokkal való megegyezés azonban szintén nem vezetett eredményre. A helyzet hasonló volt a ruszin kisebbség körében is. A király-pártiak önállósulási törekvései itt sem találkoztak a főként görök katolikus papok által vezetett magyarokkal való megegyezési politikával.

A kiegyezés után

Az első Csehszlovák Köztársaság alatt

1918 november 1-én a Csehszlovák Légió olasz tisztek vezetésével megkezdte a Felvidék megszállását. A hatalomváltás elszórtan incidenseket eredményezett (pl. pozsonyi sortűz), melyekre a csehországi németek esetében is sor került (pl. 1919 március 4-én Kadaň városában). 1919 januárjának végére kis ellenállással szembesülve lényegében elfoglalta az általa követelt területeket. Közben Magyarországon 1918 március 21-én kikiáltották a Tanácsköztársaságot. Az 1919 májusában indított offenzíva és az északi hadjárat eredménye jelentős területek "visszafoglalása" volt. Eperjesen június 16-án kikiáltották a Szlovák Tanácsköztársaságot, mely teljesen a Magyar Vörös Hadseregtől függött, saját bázisa nem volt. Annak ellenére hogy a szlovák függetlenedési törekvések egyik útja lehetett volna, elnöke a cseh Antonín Janoušek, hadügyi népbiztosa pedig a szepesi szász gyökerekkel rendelkező Münnich Ferenc lett. Az antant üres ígéreteinek engedve azonban ezen területeket a magyar kommunisták feladták, így a Szlovák Tanácsköztársaság (is) elbukott.

1919 május 4-én Štefánik Pozsonyba utazott, azonban a repülőtéren gyanús körülmények között balesetet szenvedett és meghalt. 1920-ban a Csehszlovák Köztársaság első elnöke Tomáš Garrigue Masaryk lett, február 29-én új alkotmányt fogadtak el, mely demokratikus választásokat írt elő. Az első Csehszlovák Köztársaság ideje alatt csak a parasztpárti politikus Milan Hodža került komolyabb politikai pozíciókba szlovák nemzetiségűként a szövetségi kormányban. Közben 1919-ban létrehozták a Népszövetséget, 1920 és 1921-ben kötött hármas szövetség révén pedig létrejött az ún. kisantant.

Természetesen a szlovákság (és Szlovákia) szempontjából sok pozitív hatása is volt a közös államnak. Már 1919 során létrejött a Comenius Egyetem. 1922-ben elfogadták a kötelező 8 éves általános iskolai közoktatás. 1926-tól sugárzott a Szlovák rádió és további kulturális hatások.

Az új állam nemzetiségi politikájában, bár a korban és a térségben haladó volt, az állampolgárság megvonásával némely esetben hátrányos helyzetbe hozta a kisebbségeit. Az alkotmány részét képező nyelvtörvény 20%-ban határozta meg a nemzetiségi arányt, amely fölött a hatóságok kötelesek voltak az ügyeket a kisebbség nyelvén is intézni. Ez az arány azonban csak a járásokra vonatkozott, melyek esetében szintén alkalmazták az észak-déli hosszú közigazgatási egységek szervezetét (lásd 1996). A városok önkormányzatiságának elve elméletileg sérthette volna a nacionalisták érdekeit ezért Pozsony, Kassa, Ungvár és Munkács kivételével az összes várost visszaminősítették nagyközséggé, melyek így a járások részét képezték.

A magyar iskolahálózatot az újonnan létesített szlovákkal szemben leépítették és nem támogatták. A földreform útján a nagybirtokokból elsősorban szlovák telepesek ill. cseh legionisták részesültek, melynek hatására ún. telepesfalvak jöttek létre. A nehézségek ellenére magyar szervezetek, sajtóorgánumok és pártok alakultak, melyeknek a kemény választási esélyegyenlőtlenség ellenére sikerült képviselőket küldeniük a prágai parlamentbe. A csehszlovákiai magyar újságok és folyóiratok az irodalmi élet továbbélését tették lehetőve. Jelentős személyek voltak ekkor a magyar kisebbség életében Balogh Edgár, később 1935-ben kiutasították, Esterházy János, Fábry Zoltán, Szüllő Géza, Szvatkó Pál és mások. Létrehozták a Sarló mozgalmat, a régi magyar cserkészcsapatokat átszervezték ill. újakat hoztak létre a Csehszlovák Cserkészszövetségen belül, ill. a magyar politikai pártok 1936-ban Egyesült Magyar Párt néven olvadtak össze, melynek ügyeleti elnöke Esterházy lett. Gazdasági téren a tovább működő Hangya Szövetkezet volt jelentős.

1935-ben a kétszer is újraválasztott Masaryk idős korára hivatkozva lemondott. Utóda Edvard Beneš lett, aki korábban külügyminiszteri, majd miniszterelnöki feladatokat látott el. Benešt Milan Hodža váltotta a miniszterelnöki székben. Beneš francia orientációja ekkor már negatív hatással volt az országra nézve, főleg az egyre erősödő Németország szomszédságában. Legfőképpen 1936-tól a német fenyegetettség ellensúlyozására, elkezdték kiépíteni a határmenti erődrendszert. Hitler ellenben nemzetközi téren szigetelte el az országot. Ebben nagy szerepe volt az 1938-as Anschlussnak és a Magyarországgal és Lengyelországgal szemben való határvitáinak (követeléseknek).

Hitler és a szudétanémet kisebbség vezetője Konrad Henlein 1938 márciusában találkoztak. Tárgyalásaikon lényegében egyeztették a teendőket, hogy miként érjék el a szudétanémetek Németországhoz való csatlakozását. Németország az Anschluss után áttért Csehszlovákia szétverésének tervére. Ennek katonai végrehajtását a Grün terv tartalmazta, melyet április 22-től készítettek elő. 1938 április 24-én Szudétanémet párt (Sudetendeutsche Partei) Karlovy Varyban megrendezett összejövetelén követelték a Szudéta-vidék autonómiáját. Mivel ezt nem kapták meg, zavargások kezdődtek és bevetették a csehszlovák hadsereg erőit. A helyzet értékelésére és rendezésére Csehszlovákiába küldték Lord Runcimant, aki a németség ellen elkövetett erőszakot (Moravská Ostrava) és a tárgyalások megszűnését állapította meg. A jelentésének hatására Chamberlainnek a Hitlerrel való találkozásakor nem volt ellenvetése a Szudéta-vidék elcsatolásának ügyében.

Csehszlovákia szétesése és a második világháború

Nagy-Britannia és Franciaország 1938 szeptember 21-én ultimátumot küldött a cseh kormánynak, mely azt kénytelen volt elfogadni. Másnap Prágában az akkori parlament előtt hatalmas demonstráció zajlott Hitler követeleséi ellen.

Németország agresszív külpolitikájának eredményeként 1938 szeptember 29-én az európai nagyhatalmak aláírták a müncheni egyezményt. Ennek következményeként a főként németek lakta Szudéta-vidéket a Német Birodalomhoz csatolták. Ezen hegyes határsávban volt Csehszlovákia fő védelmi vonala (1936 óta), mely nélkül Cseh és Morvaország védtelen maradt. A korábban ott elő csehek és az új betelepülők egy része elmenekült, az ottmaradottak elveszítették némely kisebbségi és állampolgári jogaikat. Az országban általános mozgosítás lépett érvénybe, azonban a csehszlovák hadsereg minden tekintetben kiszolgáltatott helyzetben volt, ráadásul Teschen vidékét októberben elfoglalta a lengyel hadsereg.

Október 5-én emigráns londoni kormány alakult. November 30-án Edvard Beneš köztársasági elnök lemondott (állítólag az NKVD menekítette Londonba), helyére Emil Hácha került. Ezek után Szlovákia autonómiát kapott, mely ekkor már kevésnek bizonyult. Az autonóm Szlovákia miniszterelnöke Jozef Tiso lett. A müncheni egyezmény záradékaként Csehszlovákia a többi kisebbségeinek sérelmeit is orvosolnia, ill. határvitáit a szomszédos országokkal rendeznie kellett.

1938 november 2-án született meg az első bécsi döntés. Ennek következményeként visszakerült Magyarországhoz Szlovákia déli főként magyarlakta határsávja. Kisebb helyi villongásoktól eltekintve ekkor még nem volt komolyabb incidens. A visszacsatolt területeken később történtek atrocitások, az új hatalom a szlováksággal szemben nem mindig volt elnéző. A békés demonstrációkat eleinte a karhatalom oszlatta szét, melyek során sajnálatos véres események is történtek (lásd Nagysurány). Meg kell említeni, hogy Magyarország a második világháborúba való hivatalos belépésének az oka a visszacsatolt Kassa bombázása volt, amely végrehajtóinak kilétére máig nem sikerült megbízható forrást találni.

Első Szlovák Köztársaság

Március 18-án Hitler Bécsbe hívatta Tisot, ahol a védnökség feltételeit tárta elé, melyet 25 éves lejáratú szerződésben is rögzítettek. Szlovákia ekkor a harmadik birodalom szatelit államává vált, a Hlinka Szlovák Néppártja - Szlovák Nemzeti Egységpárton, a Deutsche Partei-on és az Szlovenszkói Magyar Párton kívül minden más pártot betiltottak. A Cseh–Morva Protektorátussal való határsávot (shutzzona - védősáv a Vág jobb partja) német csapatok ellenőrizték. A hivatalosan Európában 1939 szeptember 1-én Lengyelország lerohanásával kitört második világháborúban, az ország első katonai szerepvállalása a vasútvonalak átengedése a német birodalom háborús céljaira. Ennek következménye, hogy lengyelek egyedüli menekülési útvonala a megszálló csapatok elől csupán Kárpátalja maradt.

1940 július 28-án mentek végbe az ún. Salzburgi tárgyalások, melyek a náci ideológia átültetését szorgalmazták. Ďurčanský külügyminisztert és a belügyminisztert is leváltották, ezen helyekre Vojtech Tuka (külügy) és Alexander Mach (belügy) került. Egyben Mach lett a vezetője a még 1938 nyarán létrejött Hlinka-gárda militáris szervezetnek, mely 1940 júniusában magábaolvasztotta a Rodobrana nevű részét is. 1940 július 5-e után mint politikai rendőrség működött együttműködve a nemzetbiztonsági központtal. Feladatkörébe tartozott az ellenzéki személyek zaklatásán kívül a zsidók deportálása is.

1941 júliusában a kormány egyetértett a Szovjetunió elleni hadjáratba való bekapcsolódásról. 1941 november 24-én az ország csatlakozott a tengelyhatalmak katonai szövetségéhez, mellyel a további katonai szerepvállalás mellett is elkötelezte magát. Másnap pedig Tuka Berlinben aláírta az Antikomintern Paktumhoz való csatlakozást is.

A szlovákiai németség vezetője Franz Karmasin volt. 1938 októberében a németség önigazgatási jogokat kapott, a Kárpátnémet Párt átalakult szlovákiai Deutsche Partei-á. A Szlovák nemzeti felkelés kitörése után létrehozták a Heimatschutz fegyveres szervezetet, melynek feladata az ellenzéki törekvések elnyomása volt.

A zsidó törvényeket a parlament a német példa alapján sorra elfogadta. 1941 szeptember 9-én elfogadták az ún. Zsidó kódexet. Ez magába foglalta az emberi és állampolgári jogaik megvonását, magántulajdonaik elkobzását, munkakötelezettséget és a dávid csillag viselését. Ez alól kivételt csak az államelnök vagy a miniszter adhatott. A törvények ellen októberben a püspökök tiltakoztak, ennek azonban nem volt hatása. 1941-től gettókat létesítettek, az első Auschwitzba induló vagonok 1942 március 25-én hagyták el a poprádi állomást. Ezen eseményekre emlékeztetnek a vasútállomáson és a zsinagógán elhelyezett emléktáblák. Októberig, az első hullámban kb. 57700 zsidót deportáltak az országból német koncentrációs táborokba. A megmaradt zsidóságot 1944-ben akarták deportálni, de a politikai helyzet változásával és a Vatikán tiltakozásainak hatására ez nem ment végbe, miközben a magyarországi transzportokat átengedték. A Szlovák nemzeti felkelés kitörésével többen elmenekültek a gettókból, végül a németek nyomására a cigányokkal, a politikai és hadifoglyokkal együtt 1945 márciusáig több mint 12 ezer embert deportáltak az országból. Ezen személyek után Németországnak fejenként 500 márkát fizettek. Egyes számítások szerint 71 ezer szlovák zsidó származású személy vesztette életét a koncentrációs táborokban, mely az akkori szlovák zsidóság három negyedét tette ki. Meghurcolásuk a háború után sem ért véget, Nagytapolcsányban 1945 szeptemberében még zsidó pogrom is volt. Ma kb. 6000 személy vallja magát zsidónak az országban, főként idősek.

Szövetséges részről az ország területét a 2. és 4. ukrán front, az 1. és 4. román hadsereg, ill- a Szovjetunió 1. cseh-szlovák hadserege szabadította fel. Az első felszabadított település Kalenó (1944 szeptember 21.) volt, 1945 január 19-én szabadult fel Kassa, április 4-én pedig Pozsony. Az utolsó német egységek május 1-én tették le a fegyvert Szlovákia területén. Heves harcok folytak a duklai-hágón kívül Liptószentmiklós, Ipolyság, Léva és Párkány térségében. Az ország "felszabadításáért" kb. 170 ezer szovjet katona áldozta életét. A szövetséges bombázások is jelentős veszteségeket okoztak emberéletekben (nagyobb városok) ill. károkat az infrastruktúrában (út- és vasúthálózat, ipartelepek stb.).

A második Csehszlovák Köztársaság alatt

A második világháború után helyreállították a bécsi döntések előtti állapotokat. Ezt a potsdami konferencián lefektetett 1947-es Párizsi békeszerződés is biztosította. Kisebb határmódosítások történtek a pozsonyi hídfő, Árva és Szepesség esetében. Kárpátalja viszont Ukrajnához került, melynek új határait is módosították (lásd. Csehszlovák–szovjet szerződés). Ezzel a Szovjetunió közvetlen szomszédos állam és Csehszlovákia a kommunista keleti blokk része lett.

1946 májusi választásokon a kommunisták a szavazatok 38%-t szerezték meg, így a legerősebb párttá váltak. 1947-től fokozatosan támadták a demokratikus berendezkedés kereteit, egyben a többi pártot, melyek ellehetetlenítésére a rendőrséget is felhasználták. Az akkor még hivatalosan független Ludvík Svoboda védelmi miniszter is készen állt a kommunisták támogatására. 1948 februárjában ezért a polgári miniszterek lemondottak, amivel a kommunista Klement Gottwald miniszterelnök távozását kívánták elérni. A kommunisták tüntetéseket szerveztek, melyre ellentüntetés volt a reakció. Ezen zavaros időszakkal elérték, hogy Beneš inkább elfogadja a lemondásokat és kinevezze a kommunista kormányt. A februári fordulat után, májusban "egypárti" választást rendeztek, melyen a Nemzeti Front szerezte meg a szavazatok 88%-t, ezzel a kommunisták hivatalosan is átvették az ország irányítását, majd új alkotmányt fogadtak el, melynek értelmében az ország neve Csehszlovák Népköztársaság lett. A szociáldemokrata pártot a kommunista párt olvasztotta magába.

A kisebbségek helyzete a világháború után jelentősen romlott. Ekkor jutott újból hatalomra a moszkvabarát Edvard Beneš, akit így visszahelyeztek korábbi elnöki hivatalába. A még teljesen fel nem szabadult ország vezetőjeként meghirdette a Kassai kormányprogramot, mely deklarálta a németek és magyarok kollektív háborús bűnösségét. Ezen kisebbségek elveszítették állampolgárságukat, iskoláikat bezáratták, földjeiket elkobozták. A kormányprogram végrehajtása a Szlovák Nemzeti Tanács által hozott törvények és az elnök által kiadott rendeletek, az ún. Beneš-dekrétumok révén történt meg.

A csehszlovákiai németek szinte egészét kitelepítették az országból, közben számos erőszakban, nyilvános megszégyenítésben és visszaélésben volt részük. A magyarságnak is hasonló sorsot szántak, az "önkéntes" menekülésen kívül ennek a következménye volt a lakosságcsere egyezmény (kitelepítés) ill. a csehországi elszigeteltségbe való deportálás is. Közben meghirdették a reszlovakizáció programját is, mellyel a magyar kisebbség számarányának további hivatalos csökkentését akarták előidézni. A magyar többségű települések nagy részének, ha volt is megváltoztatták a történelmi szlovák nevét. A felvidéki magyarság korábbi vezetőjét gróf Esterházy Jánost 1945-ben kiadták a Szovjetuniónak, ahol 1949-ig volt kényszermunkán. Hazatérve halálbüntetését életfogytiglani fegyházra módosították. A megtört politikus 1957-ben halt meg a morvaországi Mírov börtönében.

Az ország 1945-ben alapító tagja az ENSZ-nek. A hidegháború korában létrejött NATO ellensúlyozására 1955-ben aláírták a Varsói Szerződést. Ennek a katonai rendszernek az eredménye volt több forradalom és demokratizáló törekvés, köztük a prágai tavasz elfolytása is. A gazdaság tekintetében meghatározó volt az 1949-ben létrejött KGST.

1968-ban Csehszlovákia Kommunista Pártjának élére (Antonín Novotný helyére) a szlovák Alexander Dubček került. Az új első titkár a reformkommunisták táborához tartozott. Vezetésével elkezdődött a Prágai tavaszként ismert időszak, mely annak a szovjet csapatok beavatkozása által, augusztus 21.-i elfojtásához vezetett.

Dubček helyére a szintén szlovák Gustáv Husák került, aki később államfő is lett. Ő Brezsnyev szövetségeseként a korábbi "rendszer" híve maradt, de később a bársonyos forradalom békés lefolyásában is szerepe volt. Az ún. normalizációban részt vett a reformkommunisták által megválasztott Ludvík Svoboda (korábban a keleti fronton a németek ellen harcoló 1. cseh-szlovák csapatok parancsnoka, tábornok) államelnök is.

1969 január 1-én létrejön az ország föderalizációja, melynek során az állam két szocialista ország uniójává válik. Az 1970-ben elfogadott új központosító alkotmány azonban megakadályoz minden reális lehetőséget a föderalista törekvések megvalósítására. Érvénybe lépett az új kisebbségi törvény, mely a magyar, német, lengyel és ukrán (ruszin) kisebbségek védelmét hivatott szavatolni.

Az elnyomás ellen ezen időszakban több akció is létrejött. Sikeresnek mondható a Charta 77 ellenzéki "mozgalom", ill. a pozsonyi Gyertyás tüntetés, melyek rávilágítottak a rendszer visszásságaira és végül a keleti blokk szétesésével a kommunista hatalom bukásához vezettek. 1989-ben a diáktüntetések hatására végbement a bársonyos forradalom (rendszerváltás), mely során az ország irányítását demokratizálták.

A köztársasági elnök a kommunista időben börtönben is ülő Václav Havel lett. 1990-ben az ország nevét Csehszlovák Föderatív Köztársaságra változtatták (lásd. Gondolatjel-háború), majd új alkotmányt fogadtak el, melyben a még közös állam nevét Cseh és Szlovák Föderatív Köztársaságra módosították, valamint a nemzeti szimbólumokat is megváltoztatták. A szlovák miniszterelnök Vladimír Mečiar lett, akit 1991-ben visszahívtak, majd új pártot alapított. Újból felerősödtek a szlovák önállósulási törekvések, melynek betetőzése a két ország szétválása lett. Ennek hatására a köztársasági elnök lemondott. Az új szlovák alkotmányt 1992 szeptemberében fogadták el. Mindezen változások békésen zajlottak le.

Az önálló független Szlovákia és az Európai Unió

Az 1998-as választások után Mikuláš Dzurinda kerül a miniszterelnöki székbe. A kormány számos gazdasági reformot hajt végre. 2004. március 29-én az ország belépett a NATO-ba, május 1-étől pedig az Európai Unió tagja. Az ország ugyan kikerül a nemzetközi elszigeteltségből, de a népszerűtlen intézkedések következményeként a jobboldali kormányzást 2006-ban baloldali váltotta fel, Robert Fico miniszterelnök vezetésével. Az új kormányban helyet kapott a ĽS-HZDS (Néppárt – Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom) és az SNS (Szlovák Nemzeti Párt), ami a nacionalista felhangok felerősödéséhez vezetett, mely már korábban is tettenérhető volt (lásd. Daniel Tupý meggyilkolását). A szlovák-magyar viszony állami szinten mélypontra került.

Forrás: Wikipédia

 

Ajánlja ismerőseinek...